logo

XXX September MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Avidius Cassius.

Avidius Cassiusról azt mondják - ahogy némelyek gondolni szeretnék -, hogy anyja révén a Cassiusok családjából származott. Az apja, Avidius Serenus új ember volt, aki először katonai parancsnokként szolgált, majd később a legmagasabb állami hivatalokig jutott el. Quadratus megemlíti őt történelmi művében, mégpedig igen nagy tisztelettel, mert azt állítja, hogy nagyon fontos férfi volt, mind az állam számára nélkülözhetetlen, mind magánál Marcusnál nagy befolyása volt. Mert azt mondják, akkor halt meg a végzetes sors akaratából, amikor Marcus már uralkodott.
Ez a Cassius tehát, aki - mint már említettük - a C. Iulius Caesar ellen összeesküvő Cassiusok családjából származott, titokban gyűlölte a principátust, és még az imperator nevet sem bírta elviselni, s azt mondogatta, hogy nincs is gyűlöletesebb az imperium szónál, mert azt az államtól már csak egy másik imperator veheti el.

Azt is mondják, hogy gyermekkorában megkísérelte már Piustól is elragadni a császárságot, de az atyja, aki szentéletű és befolyásos ember volt, vigyázott rá, nehogy kiderüljön, hogy egyeduralomra tör, bár a hadvezérek mindig gyanakvással viseltettek iránta. Valójában egy összeesküvést is szervezett, ezt magának Verusnak egy levele bizonyítja, amelyet ide mellékelek.
Egy részlet Verus leveléből: „Avidius Cassius a trónra vágyik, már amennyire ez nekem a benyomásom, s ahogy az nagyapám, a te apád uralkodása alatt is köztudomású volt. Szeretném, ha figyeltetnéd. Bármit tegyünk is, nem tetszik neki, nem kis vagyont halmozott fel, leveleinket kineveti. Téged filozofáló anyókának, engem korhely bolondnak hív. Gondold meg, hogy mi a teendő. Én az embert nem gyűlölöm ugyan, de vigyázz, nehogy az történjen, hogy nem megfelelően gondoskodsz magadról és gyermekeidről, amikor tényleges szolgálatban tartasz egy ilyen személyt, akit a katonák szívesen hallanak, szívesen látnak”.

Marcus így válaszolt Avidius Cassiussal kapcsolatban: „Elolvastam leveledet, amely sokkal inkább aggodalmaskodó, mintsem egy imperátorhoz méltó, és nem helyénvaló napjainkban. Mert ha isteni végzésből neki van szánva az imperium (főhatalom), nem ölhetnénk meg, még ha akarnánk sem. Hiszen tudod, mit mondott dédapád: „Senki sem öli meg az utódját”. Ha pedig nincs így, magától fog végzetes csapdába esni, a mi kegyetlenségünk nélkül is. Vedd hozzá még azt is, hogy nem vádolhatjuk azt, aki ellen senkinek sincs panasza, és akit, ahogy magad is mondod, a katonák szeretnek. Azonkívül felségsértés esetén törvényszerű, hogy az legyen a látszat, hogy erőszakot szenvedett el még az is, akiről bebizonyították, hogy bűnös. Hiszen tudod magad is, mit mondott nagyapád, Hadrianus: „Szánalomra méltó a sorsa azoknak a császároknak, akiknek csak akkor hittek, mikor valakit azzal vádoltak, hogy a császár életére tör, de a gyilkosság bekövetkezett”.
Neki tulajdonítom inkább ezt a kijelentést, mintsem Domitianusnak, aki állítólag először mondta ezt, mivel azsarnokok jó mondásainak nincsen akkora tekintélyük, mint amekkorát megérdemelnek. Legyenek meg Cassiusnak a saját szokásai, leginkább azért, mert jóhadvezér, komoly és bátor, az államnak szüksége van rá. S ami azt a mondásodat illeti, hogy vigyáznom kell a gyermekeimre az ő halála árán is: sokkal inkább az én gyerekeim pusztuljanak el, ha már inkább megérdemli a szeretetet Avidius, mint ők, s ha az állam javára válik, hogy Cassius éljen, mintsem Marcus gyerekei”. Ezeket írjaCassiusról Verus, ezeket Marcus.

De adjuk elő röviden, milyen volt a természete és mik voltak a szokásai az embernek, mert hiszen nem sokat tudhatunk ezekről a személyekről, akiknek az életét senki sem merte dicsőíteni, azoktól való félelme miatt, akik legyőzhették őket. Hozzá fogjuk majd tenni, hogyan jutott a trónra, hogyan ölték meg s hol arattak diadalt. Az volt ugyanis a szándékom, Diocletianus Augustus, hogy megörökítsem mindenkinek az életét, aki a császár címet viselte, akár jogosan, akár jogtalanul, hogy minden bíborba öltözöttet megismerj, Augustus.
Olyan volt a jelleme, hogy úgy látszott, néha vad és kegyetlen, néha szelíd és lágy; gyakran vallásos, máskor a szentségeket megvető; a bort kívánó és egyszersmind önmegtartóztató; a lakomát kedvelő és az éhezést eltűrő; szerelemre vágyó és a szűzi tisztaságot kedvelő. Nem hiányoztak azok sem, akik Catilinának nevezték, s valóban örült, ha hallotta, hogy így hívják, hozzátéve, hogy Sergius szeretne lenni, ha már megölte a bölcselkedőt, Antoninust értve ezen név alatt, aki annyira kiemelkedett a filozófiában, hogy mikor a markomann háborúba akart menni, s mindenki attól félt, hogy valami balszerencse történik vele, s megkérték, nem hízelgésből, hanem komolyan, hogy adja ki filozófiai nézeteit, nem félt úgy tenni, hanem parainesiseit – azaz tanításait – három nap alatt sorban előadta. Emellett a katonai fegyelemben is kitartó volt Avidius Cassius, aki még azt is akarta, hogy Mariusnak hívják.

S mivel a szigorúságáról kezdtünk beszélni, sok jele van annak, hogy inkább kegyetlen volt, mintsem szigorú. Mivel először is azokat a katonákat, akik valamit erőszakkal elvittek a provinciákból, keresztre feszíttette, azon a helyen, ahol a bűnt elkövették. Ő volt az első, aki kitalálta azt a büntetési nemet, hogy állíttatott egy hatalmas, 180 láb magas cölöpöt, s a tetejétől az aljáig elítélteket kötöztetett rá, a lábánál egy máglyát rakatott, s így miután egyesek megégtek, a többieket a füst, a gyötrelem vagy a rettegés által ölette meg.
Ugyanő parancsolta meg, hogy tízesével összeláncolt embereket folyóba vagy akár tengerbe fojtsanak. Emellett sok szökött katonának levágatta a kezét, másoknak a sípcsontját vagy a térdét törette el, mondván, hogy jobb intő példa a nyomorék, de életben hagyott bűnöző,mint a kivégzett.

Egyszer amikor hadgyakorlatot tartott, s az ő tudta nélkül a segédcsapatok egy osztaga centurióik javaslatára legyilkolt háromezer szarmatát, akik gyanútlanul a Duna partján táboroztak, s hatalmas fegyverzsákmánnyal tértek vissza hozzá, s ezért centurióik jutalmat reméltek, mivel ilyen kis csapattal oly sok ellenséget lemészároltak, miközben tribunusaik tétlenül töltötték az időt s nem is tudtak erről, Avidius elfogatta és a rabszolgák büntetésével keresztre feszíttette őket, amire még nem volt példa, azt mondván, az is megtörténhetett volna, hogy az egész cselvetés, s a barbárokból kiveszhetett volna a Római Birodalom iránti tisztelet. S mikor óriási lázadás tört ki a hadseregben, meztelenül jött elő, csak egy birkózónadrág volt rajta, s azt mondta: „Üssetek meg, ha mertek, s ezáltalfegyelemsértéssel is tetézzétek bűnötöket!”
Akkor, miután mindnyájan elcsendesedtek, valóban megérdemelte, hogy féljenek tőle, mivel őmaga nem félt. Ez az eset a római hadsereg fegyelmét annyira megerősítette, s a barbárokban olyan félelmet támasztott, hogy Antoninustól távollétében százéves békét kértek, mert látták, hogy a római vezér ítélete azokat is halálbüntetéssel sújtotta, akik tiltott módon vívták ki a győzelmet.

Mindaz a sok kegyetlenség, amellyel katonáinak kihágásait megtorolta, Aemilius Parthenianusnál is megtalálható, aki a kezdetektől fogva egészen mostanáig megírta a zsarnokságra törők történeteit. Hiszen például a forumon és a tábor közepén pálcával megvesszőzötteket baltával fejeztette le, ha megérdemelték, s sokaknak levágatta a kezét. S megtiltotta a katonának, hogy szalonnán, kétszersültön és eceten kívül mást is vigyen magával a hadjáratra, s ha bármi mást talált, a fényűzést kegyetlenül megbüntette.
Van erről egy levél, ami Cassiusra vonatkozik, amelyet az isteni Marcus írt testőrparancsnokának, mégpedig a következő: „Avidius Cassiusnak adtam a syriai legiókat, amelyek dőzsölnek és Daphné erkölcsei szerint élnek, ezekről a legiókról Caesonius Vectilianus azt írta, hogy egészen forró vízben szoktak fürödni. Úgy vélem, nem tévedek, ha legalábbis megismertetem veled Cassiust, azt a férfit, aki igazi cassiusi komolyságú és fegyelmű. Nem lehet ugyanis a katonákat másképpen irányítani, csak az ősi fegyelemmel.

Ismered ugyanis azt a verset, amelyet a kiváló költőírt, és mindenki idézi:
Hajdani ősök erényén nyugszik a római állam. Te csak azt tedd, hogy legyen meg minden ellátmány bőven a legióknak, amelyek, ha Avidiust jól ismerem, nem fognak elpusztulni”.

A testőrparancsnok válasza Marcusnak:
„Bölcsen határoztad el, uram, hogy Avidius Cassiust állítottad a syriai legiók élére. Semmisem használ jobban az elgörögösödött katonáknak, mint egy igen szigorú ember. Ő helyesen be fog tiltani minden forró fürdőt, minden virágot le fog nyesni a katonák fejéről, nyakáról és mellkasáról. A katonák számára minden ellátmány biztosítva van, semmi sem hiányzik egy jó vezér alatt, hiszen nincsen sokra szükség, s nem is sokat használnak fel”.

S Cassius pontosan azt tette, amit elvártak tőle, mert azonnal elrendelte, hogy hirdessék ki a hadi jelvényeknél azt a nyilatkozatot, amelyet a falakra is kitűzetett, hogy ha valakit felövezve Daphnénál találnak, annak kardövétől megfosztva vissza kell térnie. Rendszeresen hetente egyszer ellenőrizte katonái felszerelését, még a ruhájukat, sarujukat és lábvértjüket is, mindenféle kicsapongást száműzött a táborokból, és azt parancsolta, hogy télen is bőrsátraikban kell aludniuk, ha nem hagynak fel rossz szokásaikkal, s így is tett volna, ha nem éltek volna erényesebben.

Hadgyakorlat hetente egyszer volt minden katona számára, úgy, hogy még nyilaztak is, és fegyvereikkel is gyakorlatoztak. Mert azt mondogatta, szánalmas, hogy míg az atléták, a vadászok és a gladiátorok gyakorlatoznak, a katonák nem, mert majdani feladatuk könnyebb lenne számukra, ha már hozzászoktak volna. Tehát, miután a fegyelmet megszilárdította, Armeniában is, Arabiában is és Egyiptomban is igen jól parancsnokolt, s szerette is minden keleti nép, s különösen az antiochiaiak, akik összeesküdtek vele a főhatalom megszerzésére, ahogy Marius Maximus tájékoztat minket az isteni Marcusról szóló életrajzában. Mert mikor a bukoloi (marhapásztor) harcosok Egyiptomban6 sok súlyos vétket elkövettek, ő megzabolázta őket, amint azt Marius Maximus szintén megemlíti abban a könyvben, amelyet másodjára adott ki Marcus Antoninus életéről.

Avidius Cassius magát keleten imperatornak hívatta, Faustina akaratából, amint azt néhányan állítják, mert már nem bízott Marcus egészségében, s attól tartott, hogy még beszélni nem tudó fiait egyedül nem tudja megvédeni, mivel valaki fellép, aki a trónt elfoglalva, a kisgyermekeket elteszi láb alól.
Mások viszont azt mondják, Cassius azt a cselt alkalmazta a katonákkal és a provinciák lakóival szemben, hogy leküzdje a Marcus irántiszeretetüket, és hogy neki engedelmeskedjenek, hogy azt állította, Marcus már bevégezte napjait, hiszen már isteninek nevezte őt, enyhíteni kívánva az iránta érzett gyászukat.

Amikor azzal a szándékkal lépett fel, hogy császár legyen, azt, aki ráadta a királyijelvényeket, nyomban a császári testőrség parancsnokává nevezte ki. Ezt az embert Antoninus akarata ellenére kivégezte a hadsereg, s Maecianust is, akire Alexandria volt rábízva, s aki titokban összeesküdött vele, abban a reményben, hogy majd megosztja vele a főhatalmat. Mégsem haragudott meg nagyon Antoninus, miután tudomást szerzett a lázadásról, s az ő gyermekein sem töltötte ki haragját. A senatus ellenségnek nevezte őt, s javait elkobozta. De Antoninus nem akarta ezeket a javakat az uralkodói magánpénztárba begyűjteni, hanem a senatus parancsára a közös államkincstárba gyűjtötték össze.
Nem hiányzott a rettegés sem, mert sokan mondogatták, hogy - miközben Antoninus, akit az élvhajhászokat kivéve mindenki szeretett, távol volt - Avidius Cassius Rómába akar jönni, s a várost zsarnok módjára ki akarja fosztani, leginkább a senatorok miatt, akik őt ellenségnek nyilvánították s elkobozták javait. Az Antoninus iránti szeretet abban nyilvánult meg a legjobban, hogy az antiochiaiakat kivéve mindenki egyetértésével tették el láb alól Avidiust. Hogy őt megöljék, azt valójában nem is parancsolta, hanem elszenvedte, mert mindenki előtt világos volt, hogy ha hatalmában állt volna, megkímélte volna az életét.

Mikor a fejét Antoninus elé vitték, ő nem ujjongott s nem bízta el magát, hanem fájlalta, amiért elragadták tőle a lehetőséget, hogy könyörületes legyen. Azt mondta: azt szerette volna, hogy élve fogják el őt, így megszégyenítette volna jótetteivel és megmentette volna az életét. Végül, amikor valaki azt mondta, hogy szemrehányást érdemel Antoninus, mivel olyan elnéző volt ellenségével és annak gyerekeivel szemben, a trónkövetelőkkel s mindenkivel, akiről kiderült, hogy összeesküdött a hatalom megszerzésére, s még azt ishozzátette: „Mi lett volna, ha ő győz?”, azt mondják, ezt válaszolta: „Nem úgy tiszteltük az isteneket, és nem is úgy éltünk, hogy minket legyőzhessen”.
Ezután sorban előadta, hogy az összes meggyilkolt császár esetében megvolt az ok, ami miatt megérdemelték, hogy meggyilkolják őket, s hogy senkit, akit jónak tartottak, nem győzött le vagy ölt meg könnyen egy zsarnokságra törő személy. Azt is mondta, hogy Nero is megérdemelte a halált, s Caligula is arra volt kárhoztatva, Otho és Vitellius pedig nem is akart igazán uralkodni. Galbával kapcsolatban is hasonlóképpen érzett, mikor azt mondta, hogy egy császárban a kapzsiság a legsúlyosabb bűn. S végül, hogy sem Augustusi, sem Traianust, sem Hadrianust, sem az ő apját nem tudta egy lázadó sem legyőzni, noha sokan voltak, akiket az őtudtuk nélkül, vagy az akaratuk ellenére végeztek ki.
Maga Antoninus is azt kérte a senatustól, hogy ne büntessék szigorúan a pártütésben részt vevőket, pontosan akkor, mikor azt kérte, hogy az ő ideje alatt egy senatort se sújtsanak halálbüntetéssel. Ezzel a tettével az iránta való legnagyobb szeretetet nyerte meg. Végül, miután egynéhány centuriót megbüntetett, megparancsolta, hogy a száműzötteket hívják vissza.

Az antiochiaiakat, akik Avidius Cassiussal összeesküdtek, nem büntette meg, hanem nekik s még egynéhány városnak, amely őt segítette, megbocsátott, bár először az antiochiaiakra nagyon haragudott, és megvonta tőlük a nyilvános játékokat s a város sok más kiváltságát, amelyet később visszaadott.
Avidius Cassius fiainak Antoninus atyjuk javainak felét ajándékozta, s még lányait is arannyal, ezüsttel és gemmákkal tisztelte meg. Alexandriának, Cassius leányának és vejének, Druncianusnak még azt a szabadságot is megengedte, hogy oda utazzanak, ahová akarnak. S ők nem úgy éltek, mint egy trónbitorlónak a gyermekei, hanem mint a senatori rend tagjai, a legnagyobb biztonságban, mert megtiltotta még azt is, hogy peres eljárás alkalmával szemükre vessék a családi vagyonukat, s becsületsértéssel vádolta meg azokat, akik zaklatták őket. Sőt házasság révén még atyai nagynénje bizalmába is ajánlotta őket.

Ha valaki ezt az egész történetet meg szeretné ismerni, olvassa el Marius Maximus második könyvét Marcus életéről, amelyben azt mondja, hogy Verus halála után Marcus mindent egyedül cselekedett. Ugyanis ekkor lázadt fel Cassius, amint azt egy Faustinához írt levél is bizonyítja, amelyből itt egy másolat: „Verus méltán írta nekem Avidiusról, hogy uralkodni akart. Mert úgy gondolom, hallottad, mi hírt hoztak felőle Verus ajtónállói. Jöjj tehát az albai villába, hogy az istenek segítségével mindent megtárgyalhassunk, semmitől sem félve”.
Ebből kiviláglik, hogy Faustina mit sem tudott a dologról, bár Marius azt mondja - így akarván befeketíteni a nőt -, hogy Cassius az ő beleegyezésével foglalta volna el a trónt. Hiszen fennmaradt egy másik levele is a férjéhez, amelyben sürgeti Marcust, hogy Cassiust súlyosan büntesse meg. Itt egy levele Faustinának Marcushoz: „Magam jövök el majd holnap az albai villába, amint parancsolod. Mégis buzdítalak, hogy, ha szereted gyerekeidet, a lázadókat a legkeményebben büntesd meg!Mert rossz szokásuk a hadvezéreknek és a katonáknak, hogy ők nyomnak el másokat, hacsak őket el nem nyomják”„.

Hasonlóképpen ugyanannak a Faustinának egy másik levele Marcushoz: „Amikor Celsus fellázadt, az én anyám, Faustina a te atyádat, Piust arra buzdította, hogy kegyességét legelőször is az övéivel gyakoroljon, s csak aztán az idegenekkel. Mert egy császár sem kegyes, ha nem gondol feleségére és gyermekeire. Látod, hogy milyen korban van a mi Commodusunk, vőnk Pompeianus pedig már idősebb és emellett külföldi. Jól gondold meg, hogy mit teszel Avidius Cassiusszal és a vele összeesküvőkkel. Ne akard megkímélni azokat az embereket, akik neked nem kegyelmeznének, sem pedig nekem vagy a gyermekeidnek, ha ők győznének. Majd utánad fogok menni, a formiaei villába nem tudtam elmenni, mert a mi kis Fadillánk betegeskedett. De ha Formiaeban sem talállak meg, továbbmegyek Capuába, amely város majd, remélem, segít nekem és gyermekeinknek betegségünkben. Kérlek, küldd Soteridas orvost a formiaei villába. Nem bízom Pisitheusban, aki nem tudja, hogy miként kell egy kis szűzlányt gyógyítani. Lepecsételt levelet adott nekem Calpurnius, amelyre válaszolni fogok, ha késésben leszek, éspedig az öreg eunuch, Caecilius révén, akirőltudod, hogy megbízható. Szóban neki azt is el fogom mondani, hogy mit mond Avidius Cassius felesége, gyerekei és veje állítólag rólad.

Ezekből a levelekből látható, hogy Faustina nem játszott össze Cassiusszal, hanem, éppen ellenkezőleg, komolyan kérte a megbüntetését, mert bizony ő bíztatta Antoninust is a bosszúállás szükségességére, amikor nyugodt magatartást tanúsított és enyhébb büntetésen gondolkozott. Az itt közölt levél elmondja, hogy neki Antoninus mit válaszolt: „Te tényleg túlságosan aggályoskodó vagy, Faustinám, a férjed és gyerekeid gyerekeid miatt. Mert a formiaei villában újraolvastam a leveledet, amelyben arra bíztatsz engem, hogy álljak bosszút Avidius bizalmasain. Én, bizony, meg fogom kímélni a gyermekeit, a vejét és a feleségét is, s a senatusnak azt fogom írni, hogy a törvényen kívül helyezés büntetésénél súlyosabban ne járjon el, s kegyetlenebb büntetést se alkalmazzon. Mert semmi sincs, ami egy római császárt jobban megkedveltetne a népekkel, mint a kíméletesség. Ez tette istenné Caesart is, és avatta Augustust istenné, és atyádat is különösen ez tüntette ki a Pius névvel.Végtére is ha a háború az én ítéletem szerint lett volna eldöntve, Avidiust nem ölték volna meg. Nyugodj meg tehát:
Az isten óv mind, nékik alázatom édes. Pompeianusunkat a következő évre consulnak kineveztem”. Ezeket írta Antoninus a feleségéhez.

De hogy a senatushoz milyen beszédet intézett, azt valóban fontos tudni. Marcus Antoninus beszédéből: „Fogadjátok tehát, tisztelt atyák, a győzelem miatti szerencsekívánataitokért a vejemet, mint consult, Pompeianust, mondom, aki az életkora alapján már régen megérdemelte volna a consulságot, ha nem lettek volna bátor férfiak időközben, akiknek azt oda kellett adni, ami az államtól járt nekik. Most, ami a Cassiuslázadást illeti, könyörögve kérlek titeket, tisztelt atyák, hogy szigorúságotokat félretéve, tartsátok tiszteletben az én kegyességemet és kíméletességemet, sőt (inkább azt mondom,) a tiéteket, nehogy a senatus bárkit is kivégezzen. A senatorok közül senkit se lehessen büntetni, a nemes férfiak közül senkinek se folyjon a vére, a száműzöttek térjenek vissza, az elkobzott javakat adják vissza. Bárcsak képes lennék sokakat még a sírból is visszahozni. Mert sohasem tetszik egy császárban az, ha személyes sértés okán bosszút áll valakin; minél igazságosabb a bosszú, annál kegyetlenebbnek tűnik. Ezért Avidius Cassius fiainak, vejének és feleségének meg fogtok bocsátani. S miért mondom azt, hogy megbocsátotok? Mert ők semmit sem tettek. Éljenek tehát biztonságban, tudván, hogy Marcus alatt élnek. Éljenek a nekik részben odaadott atyai örökségben, élvezzék az aranyat, ezüstöt és a ruhákat, legyenek gazdagok, legyenek biztonságban, utazgassanak szabadon, s mindenütt minden nép szeme előtt hordozzák körbe a magam s a ti kegyességeteknek a példáját. Nem nagy kíméletesség ez, tisztelt atyák, megbocsátani a törvényen kívül helyezett emberek gyerekeinek és feleségének. Valóban azt kérem tőletek, hogy mentsétek fel a senatori és a lovagrendből az összeesküvőket a halálbüntetés, a jogfosztás, a rettegés, a rossz hírnév, az irigység s minden későbbi jogtalanság alól, s adjátok meg azt a kegyet, hogy a hatalomra törés miatt csak annak kelljen elpusztulnia, aki a zavargások során vesztette életét”.

A senatus az ő kíméletességére a következő felkiáltással válaszolt: „Ó kegyes Antoninus, tartsanak meg téged az istenek! Ó könyörületes Antoninus, tartsanak meg téged az istenek! Te azt akartad, ami szabad, mi azt tettük, ami illett. Commodus számára törvényes főhatalmat kérünk. Erősítsd meg az utódaidat! Tedd azt, hogy biztonságban legyenek a gyermekeink! A jó főhatalmon semmilyen erőszak nem ejt csorbát. Commodus Antoninusnak tribunusi hatalmat kérünk, a te jelenlétedet kérjük. Minden dicséret a te bölcsességednek, türelmednek, tudományodnak, nemességednek, ártatlanságodnak jár ki. Legyőzöd az ellenfeleidet, túléled ellenségeidet, az istenek őriznek téged. És így tovább…
Avidius Cassius utódai tehát biztonságban éltek, s tisztségekhez is jutottak. De Commodus Antoninus isteni atyjának halála után őket mindannyiukat élve elégette, mint akiket lázadáson kaptak rajta. Ez az, amit Cassius Avidiusról tudunk. Erkölcsei, amint fentebb említettük, mindig változóak voltak, de a szigorúsághoz és a kegyetlenséghez közelebb álltak. Aki, ha elnyerte volna a trónt, nemcsak kegyes és jó, de hasznos és a legjobb uralkodó lett volna.

Mert megvan egy levele a vejéhez, már mint imperatornak, ilyenféle: „Nyomorult az az állam, amely a gazdagságra vágyóktól és a gazdagoktól szenved, szerencsétlen Marcus valóban a legjobb ember, aki, míg arra vágyott, hogy kíméletesnek mondják, eltűrte, hogy azok éljenek, akiknek őmaga nem helyesli az életét. Hol van Lucius Cassius, akinek mihiába viseljük a nevét? Hol van az a másik Marcus, a Cato Censorius? Hol van őseink minden fegyelme, amely már régen elpusztult, és most már nem is keresik?
Marcus Antoninus filozofálgat és kutat az elemek, a lelkek, a tisztesség és a jogrend után, s nem gondol az államra. Látod, hogy sok kardra van szükség, és sok sírfeliratra, hogy az állam az ősiformájába vissza legyen állítva. S valóban, ami a provinciák elöljáróit illeti, én őket valóban proconsuloknak, és elöljáróknak véljem-e, akik azt hiszik, hogy azért adta nekik a senatus és Antoninus a provinciákat, hogy dőzsöljenek és meggazdagodjanak? Hallottátok, hogy a mi filozófusunk testőrparancsnoka három nappal ezelőtt milyen koldus és szegény volt, de hirtelen meggazdagodott. Honnan, kérdem, hacsak nem az államkincstárból, s a provinciák vagyonából? Legyenek valóban gazdagok, legyenek vagyonosok: a közvagyont azonban adják vissza, csak az istenek a jók pártjának kedvezzenek, Cassius hívei állítsák vissza az állam elsőbbségét”. Ezen levele megmutatja, hogy milyen komoly és milyen szigorú császár lett volna.



Vulcacius Gallicanus
(Soltész Márk)

Forrás:
Historia Augusta (Császárok története)

A digitalizálás a Debreceni Egyetem Klasszika-filológiai Tanszékén, a DE Hatvani István Szakkollégiumának támogatásával készült kiadás alapján készült A fordításokat ellenőrizte, sajtó alá rendezte:Burai Erzsébet, Havas László, Szűcs Gábor, Takács Levente

Media-Debrecen University Press

ISBN 963 210 298 3