A tilalom idővel feledésbe merült, de ezt a nevet továbbra is nehéz volt viselni. Elsősorban Itália földjén. Hány Cesare, Fabio, Mario jut egy Annibalére? És abban a néhány kivételes esetben mi vehette rá a szülőket, hogy gyermeküknek ilyen rómaiatlan és keresztényietlen nevet adjanak? Miért volt Annibale a keresztneve a 16. század közepén a velencei Szent Márk-székesegyház első orgonistájának, egy Padovanónak? Néhány évtizeddel később pedig miért kapta és tette híressé ezt a nevet a két Carracci testvér tehetségesebbike, bátyja oldalán, akinek egy másik nagy afrikairól nyert neve, az Agostino ellensúlyozta az övét?
Úgy sejthetjük, Hannibál nevének viselésében, akár kapta ezt az illető, akár álnévként választotta, lehetett némi játék vagy dac, kívülről erőltetett vagy szabadon vállalt. Hogy Itáliában, a festők között maradjunk, de egy kicsit továbblépjünk az időben, a 18. században ennek a játéknak vagy dacnak egy jelét láthatjuk egy másodrendű, de a nagyok társaságában mozgó művész különös szignatúrájában, amelyet néha odavetett rajzaira. Jean-Robert Ango, mert róla van szó, 1760 körül a Bailli de Breteuil köréhez tartozott, aki másolóként alkalmazta.

A római Francia Akadémia művészei között forgolódott, így kísérte el Fragonard-t Nápolyba az itáliai festők Saint-Non apátja által szervezett nagy körutazása keretében, ahonnan aztán a Griffonik kikerültek. Jó barátja volt Hubert Robert, akinek a rajzait néha lemásolta vagy nyomatait retusálta. Ezeknek a vörös krétával vagy szénnel készült vázlatoknak egész sora viseli magán, gyakran dátummal együtt, az „Annibale Roberti" aláírást, amely még mindig gondolkodóba ejti a szakértőket. Nyilván valami rosszmájúság volt emögött, de hogyan foghatnánk meg pontosabban?
Ango, bár nem tudott versenyre kelni barátja, Hubert Robert élénk, tiszta, megismételhetetlen, kiváló fényérzékű rajzművészetével, amely éppolyan ügyesen ragadott meg egy hangulatot, mint egy épület szerkezetét vagy egy táj összetevőit, mégis vetélkedett vele, követte Rómából Campaniába. De e mellett a „római" mellett, aki a Mancini-palota hivatalos vendége volt, ő csak egy „Hannibál" lehetett. Így hát azáltal, hogy időről időre így írta alá rajzait — vagy terveit: a korabeli francia helyesírás ingadozása dessin és dessein közt kedvezett a szójátéknak —, tudatosan provokátorként lépett fel.

Megfigyelték, hogy a klasszicizmus korában — a 16-18. században —a költői vagy drámai fikció nem volt valami nagylelkű Hannibál iránt. Nyilván elsősorban azért, mert ebben az időszakban a műveltek eredetiben olvasták azokat a beszámolókat, amelyekben ők valóságos hőseposzt láttak, Polybios, de főleg Livius és Silius Italicus tollából. Az ikonográfia, amely ezeknek a szővegeknek a margóján fejlődött ki már a reneszánsz előtt, nem kevéssel járult hozzá epikus jellegük kihangsúlyozásához, néha túllépve hic et nunc érvényes történeti elbeszélés voltukon: ezekben a képekkel elbeszélt pun háborúkban, főleg pedig a második pun háború ikonográfiai fordításában a személyek, elsősorban maga Hannibál, sokszor olyan öltözetben jelentek meg, amely a kor nagy konfliktusainak szereplőivé változtatta át őket: szaracénok a frankokkal, majd nemsokára törökök a keresztényekkel szemben. És jóllehet a reneszánsz hivatalos ikonográfiájának nagy dekorációs programjaiban az ókor nagyobb tiszteletben részesült, ők is mindig az eposz nagy pillanatait vitték színre: gondoljunk a nagy szőnyegciklusra Jules Romain vázlatai nyomán, amelyeket először Brüsszelben készítettek el a 16. század első felében, majd a kővetkező században ismét ehhez nyúltak vissza a gobelinműhelyek: a sorozatot Scipio Africanus nagy tetteinek szentelték, de a zamai csata megjelenítésében csúcsosodik ki, az elefántokkal, amelyek időtlen idők óta elválaszthatatlanok a pun vezér alakjától.

Ezenkívül, amint a színházban mondják, Hannibál — legalábbis abban a formában, ahogy forrásaink elénk állítják — csak egy „hangszerelést" tesz lehetővé: az egyetlen, amit a történelem az irodalomnak nyújtani tudott, a tragikus véget ért epikus hős szerepe. Árnya ott bolyong Pierre Corneille Nicomédeében, és ő áll testvére, Thomas 1669-ben kiadott La Mort dAnnibal-jának középpontjában. Egy fél évszázaddal később Marivaux úgy gondolta, ebből ő ellenhangszerelt tragédiát is tud írni, de ezzel nem tett szert nagy dicsőségre. A Prusias udvarában játszódó végső epizód tragikus cselekménye egy kissé laposra sikeredett. Az pedig igen sajnálatos a Hazugságok szerzőjére meg a többiekre nézve, hogy Hannibál gestája nemhogy pajzán komédiákhoz, de egész egyszerűen a legcsekélyebb regényes vagy drámai feldolgozáshoz sem szolgáltatott anyagot.
Az egyetlen nőalak, aki átvonul ezen a történeten — de ő aztán kidolgozottan és erőteljesen, mint láthattuk —, egy karthágói nő, akinek rövid élete nem keresztezte Hannibálét: ez pedig Sophóniba. Nem vethetjük komolyan Hannibál szemére, hogy hiányzott belőle az emberi mélység, a pozitív szenvedélyek vagy az érzelmi nagyvonalúság, ahogy Chateaubriand tette, „hideg, kegyetlen, belül üres" lénynek titulálva őt. Mit tudhatott ő erről? A pun vezér szenvedélyei, gondolatai, álmai ott pihennek valahol a kaléaktéi Silénos kéziratában.

De ha már megemlítettük Chateaubriand nevét: az Itinéraire szerzője volt az első tanúja a Hannibál-kép nagy átalakulásának a 18. és 19. század fordulójának európai köztudatában. Montesquieu 1734-ben kiadott Elmélkedések a rómaiak nagyságának és hanyatlásának okairól című művében Karthágót és Rómát egymás mellé állítva már felvázolt egy párhuzamot az előbbi és az angol gyarmatbirodalom között. Chateaubriand Esszé a forradalmakról című műve (1791) így pontosította a metaforát: Marlborough az volt Angliának, ami Hannibál Karthágónak. Ezen a nézeten a forradalom időszaka sem változtathatott, amely pedig egyfolytában Rómához mérte magát. De közeledett a 180 fokos fordulat. Tett róla Napóleon nagy vállalkozása.
Vajon Napóleon már személyes gestájának kezdeteitől fogva tudatosan azonosította önmagát a pun vezérrel? Mindenesetre ez az azonosítás korán megvalósult a hivatalos ikonográfiában, amiről a kor legnagyobb francia festője gondoskodott. Ismerjük a Bonaparte a Szent Bernát-hágón című híres lovas portrét, amelyet David festett 1801-ben: hogy el se lehessen téveszteni, művének bal alsó sarkában a festő Bonaparte neve alatt feltüntette Hannibál (és Nagy Károly) nevét is.

Meglepőbb, hogy Itália földjén Vincenzo Monti, a neoklasszicizmus pápája már 1797-ben, a Prometeoban megénekelt „egy második Hannibált, aki nagyobb, mint az első", Itália felszabadítóját. És ne lepődjünk meg, hogy éppen magának Napóleonnak köszönhetjük ennek a kornak leglelkesebb, legforróbb oldalait Hannibálról; a száműzetésben íródtak, amely végül mindkettőjüket ugyanabban a sorsban egyesítette: „Ez az ember, mind közül a legvakmerőbb, talán a legmegdöbbentőbb, olyan bátor, olyan biztos, olyan nagyszerű mindenben, aki huszonhat évesen elgondolja azt, ami alig elgondolható, véghezviszi azt, amit mindenki lehetetlennek tartott; aki feladva minden kapcsolatot hazájával, ellenséges vagy ismeretlen népek közt vonul át, akiket meg kell támadnia és le kell győznie, megmássza a leküzdhetetlennek hitt Pireneusokat és Alpokat, és onnét úgy ereszkedik le Itáliába, hogy csupán a csatamező megszerzéséért, a harc puszta jogáért is fele hadseregével fizet; aki ezt az Itáliát tizenhat év alatt elfoglalja, bejárja és kormányozza, többször is a pusztulás szélére sodorja a rettegett és félelmetes Rómát, és csak akkor ereszti el prédáját, amikor az megtanulja a tőle kapott leckét, és elindul az ő hazájába, hogy ott vegye fel vele a harcot". Szép módja ez annak, hogy Hudson Lowe vendége elismerje stratégiai mesterét, és — ami az imázsát illeti — törlessze tartozását Prusias király vendégének.

A 19. század közepe után Hannibál belépett a történettudomány területére, és már elég régóta nem ideológiai játékok tétje vagy vonatkoztatási alap. Malaparte meséli Maledetti Toscani című művében, hogy gyermekkorának Toscanájában, a 20. század elején még mindig gúnyolódtak a karthágóin, és hogy a pratói amfiteátrumban játszottak egy helybéli dialektusban írt darabot, amely Hannibált tette nevetségessé. Megint okosabbak lettünk. Talán ennek meglehetősen gyerekes visszhangja egy rigmus a 30-as évek Párizsából, amikor Louis Renault és André Citroén automobiljainak második sorozata révén szép napok derültek a középosztályra:

Hogyha olcsó autó kell,
Annibal úrhoz menj el!
A Lyon utcában ez
háromszázért tied lesz.

Ez volna Hannibál alakjának utolsó feldolgozása, egy bugyuta versike mellékszereplőjeként?
Ha ez így volna, ezt a könyvet — jó néhány másikkal együtt — sohasem írták volna meg. A klasszikus ókor iránti érdeklődés feltámadása mai korunkban különösen javára szolgál Hannibálnak, két-három vonást tekintve, amelyek az ő és csakis az ő személyiségére jellemzőek. Éppúgy, ahogy az ő Róma ellen indított háborúja volt az első világháború, ő, ennek a háborúnak a vezére volt az első nemzetközi hős, akit a világ megismert.
Nemzetközi, de nem csupán tágas cselekvési tere miatt, amely számkivetésben töltött évei alatt kelet felé is kiterjedt. Még ha csak nyomot hagyott is maga után, nem pedig örökséget, Hannibál nagyobb Alexandrosnál annyiban, hogy nem skatulyázható be egyetlen kultúrába. Ami korunkban — talán még inkább, mint a kivételes kaliberű vezető és a zseniális stratéga alakja iránt — ennek az emberi tapasztalatnak a sokrétűsége iránt támadt egyfajta érzékenység, amelyben, egy végső soron elég rövid élet alatt, az ókori Mediterráneum oly sokféle vonása rakódik egymásra.

A karthágóiak legnevezetesebbike épp egy rendhagyó karthágói, minthogy kora gyermekkorától eltekintve csak néhány röpke évet töltött Karthágóban, amelyekből a hagyomány teljes bizonyossággal csak híres suffeti évére emlékszik. Ennek dacára az, hogy fiatalkorában megismerkedett az ibériai társadalmakkal és kultúrákkal, majd közeledett a kelta világhoz, végül és mindenekfölött pedig az az igen erős vonzás, amelyet a campaniai és samnis vidék, Dél-Itália görög városai, majd a Kelet hellenizált városai gyakorolhattak rá, sohasem feledtette vele azt az érzést, hogy őseitől örökölt kultúrájához tartozik, egy, a külső hatások ellenére mégiscsak keleti és sokat követelő valláshoz, és sohasem törölte ki belőle a hűséget pun hazája iránt. Hadrianusnak kell majd uralomra jutnia ahhoz, hogy Rómának végre olyan fia támadjon, aki Hannibálhoz hasonlóan egyesíti magában az univerzális iránti érzéket és a pietast.