Ez persze nem mindig volt így. A legkorábbi görög elbeszélések, amelyeket még Hannibal életében írtak, a “Hannibal tettei” címet viselték. Tárgyuk egy nagyobb irodalmi összefüggésbe sorozza be őket; az i. e. 3. század és a 2. század elejének hellenisztikus uralkodó életrajzai sorába tartoznak. Koncepció, írói célkitűzés tekintetében a Nagy Sándorról szóló életírásokat követték.
Többé-kevésbé világosan felismerhető bennük, hogy mércéjük a makedón király. És Hannibal gyakran került Nagy Sándor közelébe. Nagy Sándor és Pürrhosz mellett hamarosan ő foglalta el a harmadik helyet a legnagyobb hadvezérek sorában. Már közvetlenül 200 után voltak ilyen összehasonlító értékelések, s ezek a rétoriskolákban egészen a császárkor 2. századáig tovább éltek: még Lukianosz “Halottak beszélgetései” című művében is előfordulnak.
Hannibal teljesítményei valóban indokolttá tették az ilyen összehasonlítást. Nagy Sándor az akkori világ központjaiból, Makedoniából és Görögországból kiindulva meghódította a Kelet országait, egészen az Indusig és a Perzsa öbölig; hasonlóképpen nagy tettet hajtott végre Hannibal is, bár ellenkező irányban és egyszersmind fordított előjellel.
A legtávolabbi Nyugatról indult el, keresztülvonult Hispánián, Gallia déli részén, majd az Alpokon átkelve Dél-Itália partvidékéig, egészen Krotónig [Crotone] és Tarentumig [Taranto] nyomult előre. Hadjárata révén szárazföldi kapcsolatot létesített a Héraklész Oszlopainál elterülő vidékek és az Ión-tenger partjai között, miáltal a kortársakban elsőként tudatosította a Földközi-tenger nyugati medencéjének egységét. A hadvezér és hódító, a hatalmas ember 200 táján ragadta meg az emberek figyelmét. Alakja azonban különböző színben tűnt fel. Szilénosz az istenekhez fűződő kapcsolatáról ír.
Elbeszélése szerint Hannibal álmot látott: az istenek gyülekezete elé szólították, és maga Zeusz parancsolta meg neki, hogy seregével Itáliába vonuljon; amikor átkelt az Alpokon, isteni küldöttek mutatták az utat. Itt tehát Hannibal alakja a szokványos emberi mérce fölé emelkedik; Nagy Sándorhoz hasonlóan olyan tetteket visz végbe, amelyek kortársai számára felfoghatatlanok voltak.
Más művekben viszont sötét árnyék kíséri alakját. Isteni nimbuszától megfosztva úgy áll előttünk, mint kegyetlen, durva, vérszomjas hódító. Egy i. e. 150-ből származó költött levélben, amelynek szövege a közelmúltban került elő egy papiruszon, Hannibal kérkedve emlegeti sikereit, nagyságukat az elesettek számával méri, és minden józan megfontolást sutba vetve, reményeit a végtelenségig fokozza. Idegen világból jött barbár, rémületet, iszonyatot terjeszt maga körül, és romokat, szenvedést, nyomorúságot hagy maga után. Ebben a megvilágításban látták őt főleg a rómaiak, elsőként talán Fabius Pictor senator, aki ilyennek rajzolta meg alakját 200 körül írt történeti munkájában.
Szerinte mindenekfölött a hatalomvágy és a birtoklási vágy határozta meg Hannibal cselekvését. Már hispaniai elődje, Haszdrubal is Karthágó ura akart lenni. Hannibal még tovább ment, és telhetetlen uralomvágyában hazája akarata ellenére háborút robbantott ki Rómával. Nem voltak gátlásai sem más népekkel, sem a tulajdon hazájával szemben. Brutális kíméletlenséggel tépett szét minden morális köteléket: nem tudta, mi a hűség, az adott szó becsülete, az istenek akaratának tisztelete.
Meg kell azonban állapítanunk, hogy gyűlölet és csodálat itt egyazon gyökerekből sarjadt. Mert nem vitás, hogy 200 táján Hannibal áll a középpontban, tőle indulnak ki a döntő kezdeményezések, ő az, aki mozgásba hozza a világot. Fél évszázad múltán persze másként ítélték meg. Időközben a Makedonia és Szíria ellen viselt háborúk eredményeként Róma az egész Földközi-tenger mellékének vezető hatalma lett, és az egykor független államok története kezdett beletorkollni az Imperium Romanurn történetébe. Polübiosz görög történetíró volt az első, aki 150 körül világosan felismerte ezt a fejlődést, s történeti műve központi témájává tette. Az előtte élt nemzedékektől eltérően fogta fel azoknak az eseményeknek horderejét, amelyek 3-2. évszázad fordulóján játszódtak le, s amelyekben Hannibal kimagasló szerepet vitt.
A második pun háborúban látta a döntő lökést ahhoz a nagy mozgáshoz, amelynek utolsó fázisa még az ő életére esett. Akkor kapcsolódott egymásba először a Nyugat és a Kelet, s az a győzelem, amelyet Scipio a zamai csatában aratott Hannibal fölött, már eldöntötte az egész Oikumené, az akkor ismert világ további sorsát. E koncepció belső zártsága, egyöntetűsége mutatja Polübiosz történetírói nagyságát.
A rendelkezésére álló beszámolók tömegéből energikus, nagy vonásokkal vázolta fel egy új kép körvonalait. Válogatott, csoportosított, kiemelt; ami nem illeszkedett bele a koncepció fő vonalába, azt elvetette, vagy a periférián helyezte el. Saját megítélése szerint formálta a múltat. Magától értetődik, hogy. Hannibal is más megvilágításban jelenik meg itt.
Polübiosz a 218-tól 201-ig tartó háborúért nem kizárólag Hannibalt teszi felelőssé, mint például Fabius Pictor, hanem inkább azt hangsúlyozza, hogy a második pun háború az első kimenetelének elkerülhetetlen következménye. Szerinte Hamilkar, az apa, nagymértékben játszik közre az előzmények kialakulásában: bosszút forral, és új hadjáratra készülődik. De ő sem pusztán a maga érdekében cselekszik, hanem Karthágóra is gondol.
A görög szerzők 200 körül még hannibali háborúról beszéltek; de Polübiosz a második pun háborúnak tekinti, és beleilleszti a 264-től 146-ig, Karthágó összeomlásáig tartó római-karthágói konfliktusok általános vonalába. Ebben a koncepcióban Hannibal egy hosszú lánc egyik szeme.
Folytatja atyja művét, végakaratának teljesítésére törekszik, és Karthágó kívánsága szerint halad a maga útján. Nagysága a kivitelezésben rejlik, hadvezéri tevékenységében, de – Polübiosz szerint – teljesen hiányzik belőle az a nagyszabású önálló kezdeményezőkészség, amelyet a kortársak tulajdonítottak neki. A Róma-Karthágó ellentét minden más momentumot háttérbe szorít.
Polübiosz határozottan cáfolja azt az egykor általánosan elterjedt véleményt, hogy Hannibal és hazája között mély ellentétek voltak, s hogy Hannibal kizárólag saját hatalmi vágyától hajtva robbantotta ki az egész konfliktust. Az ilyen elgondolások nem férnek össze Polübiosznak Thuküdidésztől átvett azon felfogásával, amely szerint a nagy történelmi összecsapások végső soron a rivalizáló hatalmak ellentétében gyökereznek.
Kétségtelen, hogy Polübiosz ezzel szilárdan beillesztette Hannibalt egy történelmi összefüggésbe. Ám az is tagadhatatlan, hogy helyét egy elsősorban Róma által meghatározott fejlődésen belül jelölte ki, s ettől fogva Hannibalnak csak e keretek között volt történelmileg lényeges funkciója. A korábban még érdekesnek tartott egyéb momentumok – a Barkidák hispaniai uralmának kialakulása, Karthágóval való ellentéteik, főleg pedig Hannibal önállósága – vesztettek jelentőségükből, vagy teljesen feledésbe merültek. Végül is Hannibal a rómaiak szemében kizárólag városuk ellensége lett, még ha némi kezdeményezőkészséget meg is hagytak neki. Életének és tevékenységének szerintük egyetlen irányító tényezője volt: a Rómával szemben táplált gyűlölet.
Hannibal minden későbbi tervét és tettét abból a híres esküből vezették le, amellyel kilencéves korában megfogadta, hogy mindig gyűlölni fogja a rómaiakat. Azután már kizárólag ebből a szemszögből ítélték meg egész alakját. Ez a kép azonban, amely legközvetlenebb módon Livius művéből tárul elénk, nem az eredeti források kritikai felülvizsgálatából való, hanem a 200 óta bekövetkezett általános politikai változások közvetlen eredménye. A hagyomány keletkezése azt a történeti szakaszt tükrözi vissza, amely Hannibal korától addig az időig tart, amikor a világ az Imperium Románumban egyesült. A győztes nemcsak törvényt szabott a meghódítottnak, hanem a jövőbeli történeti értékelés mértékét is meghatározta.
A 19. századi kutatás Polübioszból és Liviusból indult ki, d; persze saját szellemiségének megfelelően új értelmezést adott az antik beszámolóknak. A rómaiak számára Hannibal gyűlölete egyértelműen negatív valami volt: a száz évvel ezelőtt élt történészek a nemzetállam gondolatának hatása alatt ellenkező módon értékelték ezt a motívumot. A Róma elleni gyűlöletet erkölcsileg jogosultnak tartották, mivel az Karthágó szorongatott helyzetéből fakadt.
Hamilkar és Hannibal már Mommsennál nagy hazafiak, akik a bornírt, csupán a maguk előnyeivel törődő karthágói arisztokratákkal szemben hazájuk igazi érdekeit képviselték. Csak ők ketten láttak messzebbre, mint a környezetük. Hannibal még az utolsó órában is megmutatta a menekvés útját, de kicsinyes, szűk látókörű környezete cserbenhagyta; reménnyel kecsegtető kezdetek után kudarcot vallott, végig kellett néznie, hogy tevékenysége még csak meggyorsít egy olyan folyamatot, amelynek feltartóztatása élete legfőbb célja és törekvése volt. Ebben a Hannibalban a kiváló szabadságharcosok minden nagysága, de egyben egész tragikuma is kifejezésre jut.
Ma már ez a kép nem tűnik olyan magától értetődőnek, mint régen. Érezzük, mennyi él benne a 19. század szelleméből, és ismerjük történeti feltételekhez való kötöttségét. A 19. század bármennyire igyekezett is megtalálni az igazságot, ebben a vonatkozásban csupán azt tudta meglátni, ami belefért saját elgondolásainak kereteibe. Ismerte ugyan a Hannibalról alkotott kortársi véleményeket, de Polübioszhoz hasonlóan nem sokat tudott kezdeni velük.
Egy olyan Hannibal, akinek szemében saját hazája is csak hatalmi törekvéseinek tárgya volt, sehogyan sem illett bele a csupán hazáját szolgáló, annak akaratát végrehajtó nagy hazafiról alkotott képbe. Persze hivatkozhattak arra, hogy a kortárs történetírók gyakran félrerajzolnak és eltorzítanak sok mindent, mivel még túlságosan közel vannak az eseményekhez.
Egy vonatkozásban azonban mégis vitathatatlanul többet nyújtanak ezek az írók, mint a későbbiek. Ábrázolásaikban és ítéleteikben – akár gyűlölet, akár csodálat sugallta azokat – közvetlenül nyilvánul meg az élő Hannibal hatása. És ha a kortársak benne elsősorban az önállóan kezdeményező és cselekvő, saját céljait követő nagy embert, nem pedig Karthágó polgárát látták, ha Nagy Sándor és Pürrhosz, nem pedig Fabius és Scipio mellé állították –, nos, akkor kérdésesnek tűnik, hogy Hannibal alakjának megragadásához elegendőek-e azok a kategóriák, amelyekkel valaha Polübiosz és 2000 évvel utána Mommsen dolgozott.
Saját történeti tapasztalatunk, a hagyomány eredetének mélyebb ismeretével párosulva, számos, eddig kevésbé figyelembe vett jelenségre irányítja tekintetünket, és arra késztet, hogy búcsút mondjunk a régi, megszokott képnek.