Visszapillantás és kitekintés
A 218-tól 201-ig tartó háború, amelyet kezdettől fogva hannibalinak is neveztek, általában a második pun háború néven vonult be a történelembe. A későbbi nemzedékek szerint egy részét alkotja Róma és Karthágó nagy küzdelmének, amely 204-ben a messanai konfliktussal kezdődött, és Karthágó városának 146-ban bekövetkezett pusztulásával ért véget.
Természetesen Hannibal tevékenységét is ebben az összefüggésben szemléli az utókor. Hannibal Karthágó 241-ben elszenvedett veresége után, 218-ban még egyszer felvette a harcot Róma ellen, és mindaddig folytatta, amíg a világtörténelmi jelentőségű küzdelem végleg el nem dőlt. Karthágó legnagyobb győzelme és legsúlyosabb veresége egyaránt az ő nevéhez kapcsolódik.
Ha Rómáról és Karthágóról esik szó, mindig az ő nevét említik elsőnek. Ez a szemlélet egyértelműen megállapítja nemcsak Rómához, hanem Karthágóhoz való viszonyát is. Hiszen a római-karthágói konfliktusban Karthágó oldalán állott, amiből kézenfekvőnek látszott a következtetés: ő volt az, aki az utolsó órában megkísérelte elhárítani a hazája fölött lebegő katasztrófát, és gátat próbált vetni a római terjeszkedésnek. Ez a következtetés azért is hatott meggyőzőnek, mert egyúttal kulcsot ad Hannibal egész lényének, jellemének, tetteinek megértéséhez így nemcsak megfelelő magyarázatot tudtak adni egész ténykedésére, hanem ezen felül alá is tudták rendelni azt egy magasabb szempontnak, és így mintegy igazolták őt a történelem ítélőszéke előtt. Nőm csoda, hogy Polübiosz óta elsősorban és mindenekfölött Karthágó ügyének reprezentánsát látták Hannibalban.
Ez a kép azonban – mint oly sok egyéb összefoglaló történeti ítélet – nem tartalmazza a teljes igazságot. A rendelkezésünkre álló néhány konkrét adat arra utal, hogy Hannibalnak Karthágóhoz való viszonya jóval összetettebb, sokrétűbb volt, mint régebben gondolták. Az egész problematika gyökerei még Hamilkarig nyúlnak vissza.
Amikor Hamilkar 217 után Dél-Hispániában új lehetőségeket tárt fel a vereségtől meggyengült, pénzügyileg kimerült város számára, akcióival kétségkívül Karthágó érdekeit is szolgálta. Vállalkozását azonban forradalmi aktussal kezdte – a nép és a hadsereg segítségével érvényesítette akaratát az uralkodó családokkal szemben, és megszerezte magának a líbiai sztratégosz tisztségét, amely további tevékenységének kiindulópontja lett. Ebben már eleve benne rejlett egy abnormális helyzet csírája.
A karthágói kormányzat inkább csak tűrte, mint örömmel üdvözölte Hamilkar hispaniai hódításait, mert a hagyományos államrend fennmaradását fenyegető permanens veszélyt látott bennük. Attól félt, hogy egy napon valamelyik Barkida majd Hispániára támaszkodva az államhatalmat is magához ragadja.
De még ennél is súlyosabb következmények lehetőségét hordozta magában az a tény, hogy Karthágó mellett bizonyos fokig egy önálló, sajátos politikai képződmény jött létre. Hamilkar módszeresen kiépítette saját hatalmát Hispániában, és ezzel egészen új utakra lépett. A meghódított területeket a maga és nemzetsége számára vette birtokba, és nem tűrt meg maga mellett más tekintélyt. Eljárására nem találunk precedenst a karthágói történelemben, s ha egyáltalán találunk, akkor a hellenizmus világában.
Valóban sok a hasonlatosság. Hamilkar nagy területet hódított meg, dinasztiát alapított; utóda, Haszdrubal felépítette Új -Karthágót, az új birodalom fővárosát, és képmásával díszített pénzeket veretett. Amit Nagy Sándor utódai 300 táján Keleten tettek, azt fél évszázaddal később a messzi Nyugaton utánozta Hamilkar.
Az új monarchia a harmincas és húszas években megszilárdult, s ennek megfelelően súlya is megnövekedett. Ez már Haszdrubalnál is megnyilvánult, aki mint szuverén hatalom kötötte meg Rómával az Ebro-szerződést, de még erősebben jutott ez kifejezésre Hannibalnál, a harmadik hispaniai uralkodónál. Benne csak elmosódott gyermekkori emlékek éltek szülőhazájáról, a Karthágóban hosszú évszázadok alatt kialakult politikai formák iránt – amint ezt mindenekelőtt a 201. utáni évek mutatták – vajmi kevés megértést tanúsított, és teljesen hiányzott belőle az a képesség, hogy mint polgár beilleszkedjék egy közösség életébe.
Döntő befolyást gyakoroltak egyéniségének kialakulására a Hispániában töltött serdülőévek. Nem a távoli Karthágó, hanem apjának birodalma volt az a talaj, amelyen felnövekedett, és lelkében már korán gyökeret vert az uralom vágy.
Apja örökösének érezte magát, folytatta annak hódításait, és arra törekedett, hogy a Pireneusi-félsziget többi részét is birtokába vegye. Tervei végrehajtásához megvolt a kellő eszköze – a hadsereg, amely feltétlen hűséggel ragaszkodott hozzá. Már a Rómával való konfliktus legelején is megmutatkozott, hogy Hannibalt milyen erős szálak fűzik Hispániához.
A Saguntummal és Észak-Hispániával kapcsolatos vitás kérdések számára rendkívül fontosak voltak, uralmának fennmaradása szempontjából lényeges szerepet játszottak, de Karthágónak – józanul megítélve a helyzetet – csak másodrendű problémákat jelentettek. Hannibalnak esze ágában sem volt a konfliktus megoldását a voltaképpen arra illetékes karthágói kormányzatnak átengedni. Karthágó a felmerülő nehézségeket lehetőleg kompromisszumos megoldással igyekezett kiküszöbölni.
Hannibal meglehetősen gyors ütemben addig élezte az ellentéteket, amíg a háború szinte elkerülhetetlenné vált. Igaz, a későbbi események folyamán biztosította magának Karthágó támogatását, de csak akkor, amikor a városnak már egyáltalán nem volt más választása.Ezért a kortársak közül sokan teljesen elhanyagolták Hannibalnak Karthágóhoz fűződő kapcsolatait, és egész tevékenységét úgy ítélték meg, hogy nem volt tekintettel hazájára, cselekedeteinek hajtóereje a hatalomvágy. Későbbi szerzők a hatalomvágy mellett a hírnévre való törekvést is emlegetik. Bizonyos túlzásokat és gyűlöletből fakadó torzításokat leszámítva, ez a nézet tartalmaz némi igazságot.
Hannibal büszke volt nagy teljesítményeke, és gondoskodott róla, hogy tetteinek emléke megmaradjon az utókor számára. Már kezdettől fogva szűkebb környezetében tartott két görög írót, Szilénoszt és Szoszüloszt, akik anyagot gyűjtöttek a pun vezér élettörténetének megírásához. Az itáliai hadjárat végén föníciai és görög nyelven tábláikra íratta tetteit, s ezeket a táblákat elhelyeztette a Krotón melletti Lacinium hegyfokán álló Héra-templomban. Ilyesmire a karthágói történelemben volt már példa. Harmadfél évszázaddal korábban a tengerjáró Hanno az egyik karthágói szentélyben felállíttatta híres útjának összefoglaló beszámolóját, de ezzel nyilván az volt a célja, hogy hódoljon a hazai isteneknek, és emléket emeljen Karthágó nagyságának. Hannibal azonban – amint a kiválasztott szentély és a szöveg nyelve mutatja – külön a görögökhöz is kívánt szólni. Tőlük várta, hogy tetteit megértik, és kellőképpen méltányolni fogják. Ezzel a kívánságával kilépett abból a szűk gondolatkörből, amelyben egykor a karthágói hadvezérek és államférfiak mozogtak.
Ily módon tehát Hannibalnak Karthágóhoz való viszonya kettős aspektust mutat. Hazájához tartozik, de ugyanakkor kívül áll rajta; Karthágó polgára, de ugyanakkor önálló politikai tényező, akinek saját erőforrásai és céljai vannak. Ezt a kettősséget ínég a későbbi hagyomány is észlelte; Hannibal Róma-ellenességét nemcsak az általános körülményekkel magyarázta, hanem azzal is, hogy kötelességének érezte apjával szemben. Ez a kettősség tulajdonképpen végigvonul egész életén. Céljai ugyan átmenetileg egybeestek Karthágó szándékaival, mint például a háború elején, és a nagy döntésekben kettejük sorsa szorosan összefonódott, de a kapcsolat újra meg újra felbomlott, s van valami mélyebb jelentősége annak, hogy az az ember, aki Karthágón kívül lett naggyá, Karthágótól távol fejezte be életét.
Hívei közül sokan csak az ő személyére tekintettek, nem Karthágóra – a hispaniaiak, majd a Pó-síkság keltái és a dél-itáliai közösségek, de legfőképpen a saját katonái. Jellemző példa erre a félig líbiai, félig föníciai Muttinész, Hannibal legtehetségesebb tisztjeinek egyike volt, és feltétlen hűséggel viseltetett vezére iránt; amikor azonban később Szicíliában összekülönbözött Hanno karthágói vezérrel, átállt a rómaiakhoz.
A dicsőség fényes éveiben Hannibal minden bizonnyal valósággal bűvöletében tartotta sok-sok katonáját; ösztönösen érezte, mit várnak tőle a harcosok; képes volt magával ragadni, meggyőzni s roppant energiájával hallatlan teljesítményekre ösztönözni őket. Mindezt még fokozta a dicsőség és a legyőzhetetlenség nimbusza, amely már a kezdet kezdetén körülragyogta alakját.
Sok tekintetben hasonlít a 4. és a 3. század fordulójának nagy hellenisztikus fejedelmeihez. De arra a sorsra is jutott, mint Démétriosz Poliorketész vagy Pürrhosz. Tettei révén lett naggyá, és szerencsés körülmények között akár az egekig emelkedhetett volna; de mihelyt a végzet ellene fordult, egyedül maradt, mindenkitől elhagyatva. A kortársak Nagy Sándorral és Pürrhosszal hasonlították össze. Több ez, mint afféle szokványos párhuzam.
Ha a világtörténelemben el akarjuk helyezni Hannibal alakját, akkor el kell ismernünk, hogy nemcsak karthágói viszonylatban játszott kimagasló szerepet, hanem valóban megközelítette azt a magaslatot, ahová Nagy Sándor és Pürrhosz eljutott. Mint politikai jelenség, noha elsősorban karthágói, a hellenizmushoz is hozzátartozik, talán még nagyobb mértékben, mint az apja.
Ám Hannibal akkor lépett a világtörténelem színpadára, amikor a hellenizmus nagy korszaka végleg elmúlt, és a korai 3. századra jellemző nagystílű politikai koncepciókhoz már nem voltak meg az előfeltételek. Hamilkar még nagy hadvezér és hódító lehetett az akkor félreeső Hispániában, de amikor fia átvette az uralmat, a Pireneusi-félsziget már beleesett az új itáliai hatalom, Róma látókörébe. És Róma más volt, mint a keleti monarchiák. Városállam volt, annak minden előnyével, állandó kiválasztódás folytán szüntelenül megújuló felső réteg vezette, a lakosság egyetértésére támaszkodva; ugyanakkor területi állam is volt, mivel a Pó-síkságtól délre egész Itáliát hegemóniája alá vonta, és értette a módját, hogy a jogok lépcsőzetes tagolásának gondosan kiépített rendszerével, valamint szerteágazó személyi kapcsolatok létesítésével magához fűzze e vidékek lakosságát. Nem utolsósorban másfajta politikája különböztette meg egyéb államoktól.
Erő és gyengeség itt nem egyes uralkodó személyek képességeinek vagy szeszélyeinek függvényeként jelentkezett, mint a keleti monarchiákban. Az alkotmány különleges struktúrája már eleve korlátok közé szorította az egyéni befolyást, és bizonyos fokig tárgyilagossá tette a politikát. Ennek következtében a zsenialitás nemigen érvényesülhetett, a vezetők józan szelleme idegenkedett a nagy horderejű, merész tervektől, és egy-egy új szituációra néha igen óvatosan, sőt nehézkesen reagáltak.
Viszont szívósan ragaszkodtak ahhoz, amit egyszer már megszereztek, vagy ahhoz, amit saját érdekükben szükségesnek ítéltek, s ha valamit elhatároztak, azt következetesen keresztülvitték. Ezzel a magatartással Róma tulajdonképpen hatályon kívül helyezte mindazokat a játékszabályokat, amelyeket addig a politikában mindenütt tiszteletben tartottak. Már Pürrhosz megsejtette ezt hérakleiai és ausculumi győzelmei után, az első pun háború alatt pedig Karthágónak is tapasztalnia kellett, amikor Róma még a 249 utáni kritikus években sem volt hajlandó semmiféle egyezkedésre.
Azóta a római hatalom tovább konszolidálódott, és még erősebben kifejlesztette jellegzetes tulajdonságait. Ezt Hannibalnak elég hamar észre kellett vennie. Már az is jellemző volt, hogy Róma a távoli Hispania miatt kész volt háborúskodni, s nem engedte magát befolyásolni Hannibal fait accomplija által. De még pregnánsabban domborodott ki a római hatalom sajátos ereje az itáliai hadjárat idején. Hannibal az alpesi átkeléssel keresztülhúzta a római haditerveket, s az első három évben megsemmisítő csapásokat mért a római haderőkre – de nem sikerült e győzelmekből levonnia a politikai konzekvenciákat.
A római uralmi rendszer olyan szilárdnak bizonyult, hogy pilléreit még ezek a súlyos vereségek sem tudták jelentősen megingatni. Hannibal igyekezett rávenni Itália lakosságát, hogy szakadjon el Rómától, de próbálkozása egészében véve kudarcot vallott.
A Rómával csupán laza kapcsolatban álló lucanusoktól és bruttiusoktól eltekintve, még Cannae után is alig néhány nagyobb dél-itáliai közösség csatlakozott hozzá, és ezek sem minden esetben teljesen önként. Ugyancsak kudarcot vallott Cannae után az a kísérlete, hogy békét kössön Rómával.
A hellenisztikus világban, ahol a vesztes fél már egy, legfeljebb két komoly katonai vereség után igyekezett sürgősen békét kötni, Róma magatartását merőben érthetetlennek tartották. Pedig Róma csupán következetes maradt addigi történetében gyakorolt elveihez. A város, amelyet sem a caudiumi vereség, sem Pürrhosz győzelmei, sem az első pun háború válságos évei nem bírtak megtörni, most sem akart engedni. Hannibal emiatt olyan helyzetbe került, amelyen már nem tudott úrrá lenni.
Vitathatatlanul nagy koncepciójú volt az a terve, hogy Rómát minden oldalról kell támadni, de hiányoztak a megvalósítás döntő fontosságú előfeltételei, így volt ez már Itáliában is. Mivel a csatatéren diadalmaskodó hadvezér nem volt képes erődített helységeket bevenni, Róma legfontosabb dél-itáliai támaszpontjai megmaradtak, s mert a rómaiak most már nem álltak ki nyílt ütközetre, Hannibal hadműveletei szükségképpen elakadtak. Pozíciójának gyengéi még szembetűnőbben mutatkoztak meg azokon a hadszíntereken, ahol maga nem lehetett jelen: Hispániában, Szardíniában, Szicíliában, Illíriában. Pedig az ott harcoló csapatok, főleg a Hispániában küzdők, Hannibal seregéhez viszonyítva nem voltak különösen silányak.
Vezetőik is értek annyit, mint a legtöbb akkori római vezér; Hannibal öccsei: Haszdrubal és Mago, Szicíliában Himilko, Hispániában és Afrikában a másik Haszdrubal (Giszkon fia), valamint Hannibal alvezére, Hanno – tehetséges katonai vezetők voltak.
Ha mégis kudarcot vallottak, ez azért történt, mert a római-itáliai csapatok éppoly nagy fölényben voltak a karthágói alakulatokkal, mint később, 200 után Keleten a makedoniai és a szíriai haderőkkel szemben. Egyedül Hannibal katonai géniusza tudta ezt a hátrányt kiegyenlíteni.
Ha megvizsgáljuk azokat a körülményeket, amelyek közepette Róma és Karthágó belépett a háborúba, különösen pedig azt, hogy milyen eszközök álltak rendelkezésükre, meg kell állapítanunk, hogy Karthágó veresége már eleve várható volt. Nem az a csodálatos, hogy Hannibal Cannae után végül is alulmaradt. Inkább az, hogy ilyen körülmények között egyáltalán sikerült neki egy pillanatra kétségessé tenni Róma győzelmét. Hogy ez mennyire bámulatos teljesítmény volt, azt később még jobban kifejezésre juttatták a 200 után Keleten lezajlott események.
Philipposz makedoniai és Antiokhosz szíriai király jelentős uralkodó volt a maga hagyományos világában, értek annyit, mint sok nagy nevű elődjük, sőt azok egyikét-másikát még felül is múlták. De mihelyt Rómával kerültek szembe, gyengének bizonyultak, és egykori dicsőségük semmivé foszlott. Mindazok közül, akik a 3. és 2. század fordulóján szembeszálltak Rómával, Hannibal volt az egyetlen, akitől a győztes sem vitathatta el a “nagy” melléknevet.
Nehéz ítéletet alkotni Hannibal tulajdonképpeni szándékairól, mert vállalkozásait nem tudta igazán kibontakoztatni, mindjárt az elején szembe találta magát Rómával, és attól fogva ez a harc határozta meg akcióit. Kétségkívül a római hatalom döntő mérvű meggyengítésére törekedett, és ez, eltekintve az itt ugyancsak szerepet játszó karthágói érdekektől, neki magának is igen fontos lett volna.
Minden bizonnyal már a kezdet kezdetén felismerte, hogy számára a cselekvés szabadsága csakis olyan világban lehetséges, amelyben Róma nem tölt be nagyhatalmi pozíciót. Ilyen cél követése azonban az akkori helyzetben annyit jelentett, mintha a Nyugat történeti fejlődésének kerekét egy fél évszázaddal visszafelé akarta volna forgatni. Ebben a harcban Hannibal szövetségeseiként azok az államok és közösségek kínálkoztak, amelyeknek politikai léte Róma felemelkedése folytán már megszűnt, vagy kisebb méreteket öltött, vagy legalábbis veszélyben forgott.
Hogy ezeket megnyerje, felidézte a történeti emlékeket, s megígérte: ha győz, visszaállítja az egykori állapotokat, sőt régi, de soha meg nem valósult hatalmi igények teljesítésére is hajlandónak mutatkozott, így az a férfi, aki karthágói perspektívából nagy forradalmár volt, a körülmények kényszerítő ereje folytán a régi állapotok visszaállítására törekvő minden elem élharcosává lett. Hogy ez a szerep megfelelt-e tényleges szándékainak, nehéz volna megállapítani.
Kérdéses, hogy az itáliai hadjárat idején oly bőkezűen osztogatott ígéreteit lehet-e egy konstruktív program kezdetének tekinteni. Ezekben az ígéretekben ugyanis kétségkívül szerepet játszottak a katonai helyzetből adódó megfontolások, és mivel Hannibal minden helyzethez nagyszerűen tudott alkalmazkodni, bajosan lehetne kihámozni, hogy ígéretei mennyiben jelentettek többet, mint célját szolgáló eszközöket. Ilyenformán tehát végső politikai szándékait illetően minden fejtegetés bizonytalan. Csak azt tudjuk, amit tett, de hogy mit akart, azt nem. Mindenesetre már az is nagyon jelentős, amit véghez vitt. Azokban a 200 körüli sorsdöntő esztendőkben ő volt az egyetlen, aki elszántan harcolt Róma felemelkedése ellen.
Lehetne vitatkozni: azért nem ért-e célt, mert túl korán jött, vagy azért, mert túl későn. Paradoxonnak hangzik, de voltaképpen mind a kettő igaz. Túl későn jött, mivel eredeti terveit olyan előfeltételekre alapozta, amelyek akkor már nem voltak meg. Az a kísérlete, hogy Itália földjén sebezze halálra Rómát, hogy győzelmek sorával döntse meg a római uralom alapjait, olyan helyzettel számolt, amelyben Róma az első pun háború idején volt.
Akkoriban Itália még nem vált zárt egységgé, mint három évtizeddel később, és az itáliaiak még korántsem ismerték el fenntartás nélkül Róma fennhatóságát. Azokban az években Hannibal vállalkozásának még komoly esélyei lettek volna. Másrészt viszont sok tekintetben túl korai volt a háború, mert az akkori világban csak kevesen értették meg, miről is van szó tulajdonképpen. Főleg Keleten, ahol az államférfiak nagy többsége még nem ismerte fel, hogy Róma különleges politikai jelenség.
Még a hagyományos politikai gondolkodás világában éltek, a Nyugaton lejátszódó eseményeket a maguk megszokott kategóriáival mérték, és – talán Makedoniai Philipposz kivételével – egyikük sem érezte szükségét annak, hogy komolyan számot vessen az új viszonyokkal, így a görög államok egész sora – mint például az aitóliai szövetség vagy Pergamon – Makedonia ellen harcolva Róma oldalára állt, vagy legalábbis – mint Egyiptom tette – gabonaszállítmányokkal támogatta a rómaiakat a 212-től 210-ig tartó kritikus időszakban.
Hannibalt csodálták, de tényleges segítséget senki sem akart nyújtani neki. Nem sejtették, hogy az itáliai, hispaniai és afrikai csatatereken az ő sorsuk is eldől. Az akkori világ magatartása természetesen nem volt véletlen. A hannibali háború előestéjén Keleten nem túl sokat tudtak a rómaiakról, akik még csak az első lépéseket tették az Italian kívüli terjeszkedés útján. Igaz, az első pun háború óta az ő kezükben volt Szicília legnagyobb, része, Szardínia és Korzika partvidéke, és az első illíriai háború folyamán 229-ben az Adriától keletre is megvetették a lábukat néhány ponton. De mindezeket a sikereket eléggé vontatott ütemben érték el, voltaképpen inkább csak úgy, hogy külső körülményekre reagáltak, semmint belső indítékoktól hajtva.
A római hatalom további kibontakozásának iránya akkoriban még alig-alig rajzolódott ki, és maguknak a rómaiaknak sem voltak világos elképzeléseik a jövőről. Valójában csak a hannibali háború hozta meg e tekintetben a döntő fordulatot, és Hannibalnak akarata ellenére jelentős része volt ebben. Róma elleni támadása felszabadította az ott szunnyadó erőket, és olyan mértékben gyorsította meg a fejlődést, amilyen máskülönben aligha lett volna lehetséges.
Azzal, hogy Hannibal kiterjesztette a háborút, új távlatokat nyitott meg a római politika előtt, amely megtanult világviszonylatban gondolkodni. Róma érdekeltséget vállalt a távoli Nyugaton, de a Kelet felé is kinyújtotta kezét, 200-tól kezdve megindította nagy háborúit Makedonia és Szíria ellen, aminek eredményeként egy évtized leforgása alatt a Földközi-tenger egész vidékén hegemon hatalma lett.
Mindebben döntő szerepet játszottak azok a lelki megrázkódtatások, amelyeket Hannibal itáliai támadása idézett elő. A rómaiak mindig is bizalmatlanok voltak más hatalmakkal szemben, és az a halálos veszedelem, amely akkor fenyegette őket, a legfrappánsabb módon igazolni látszott bizalmatlanságukat.
A háború első éveinek élményeiből levonták azt a tanulságot, hogy ilyen helyzetbe soha többé nem szabad kerülniük. Attól fogva szinte túlzott érzékenységgel reagáltak a politikai helyzet legjelentéktelenebb változásaira is, és potenciális ellenséget gyanítottak minden hatalomban, amely felbukkant a horizonton. Nem vártak konkrét bizonyítékokra, hogy megalapozott-e az aggodalmuk, féltek, hogy akkor már késő lenne minden óvintézkedés; mihelyt észrevették, hogy valahol valami új van kibontakozóban, azonnal felléptek ellene. Ettől kezdve a római politikát beárnyékolja Cannae.
Róma 200-tól nem új hódítások céljából avatkozott be a Keleten, hanem azért, hogy az ott még meglevő két politikai hatalmat – Makedoniát és Szíriát – kikapcsolja, vagy legalábbis a perifériára szorítsa. Olyan rend kialakítására törekedett, amely egyszer s mindenkorra garantálja biztonságát. Ez csak akkor valósult meg következetesen, amikor az egész Földközi-tenger mellék római befolyás alá került.
Talán egyébként sem lehetett volna megakadályozni Róma beavatkozását a keleti területekre. A 229-es és 219-es illíriai háborúk ehhez bizonyos előfeltételeket teremtettek; így tehát azt lehetne mondani, hogy Hannibal csupán meggyorsította a folyamatot. De bárhogyan áll is a dolog, annyi bizonyos, hogy a római hódítások egy részéről ezt nem lehet elmondani. Egyértelműen a Barkidák, különösképpen Hannibal akcióinak volt a következménye, hogy Róma megvetette a lábát Hispániában.
Hannibal és elődei vonták be a politikai erők játékába ezt az addig periferikus területet, amely felé Róma magától aligha nyújtotta volna ki a kezét. De ha figyelemmel kísérjük a történelem további menetét, világosan látjuk, milyen fontos következményekkel járt az, hogy Róma Hispániában szerzett magának támaszpontokat. Ugyanakkor, amikor a hellenisztikus Kelet felé kezdett orientálódni, megvetette lábát a legtávolabbi Nyugaton is.
Az Adriától keletre a rómaiak az övékénél magasabb rendű civilizáció hatása alá kerültek, a nyugati Hispániában viszont idővel lehetőségük nyílt arra, hogy kibontakoztassák kolonizáló képességeiket, és az itt lakókat a maguk képére formálják. Az egyelőre még Itália térségére korlátozott rómaiak e területeken később új, velük kongeniális erőforrásokat tártak fel. Ily módon tehát mindjárt a római impérium kezdeti szakaszaiban kialakult a további fejlődés szempontjából oly fontos egyensúly Kelet és Nyugat között, a római világ és a hellenisztikus világ között.
Hannibal halálának évében hunyt el Publius Cornelius Scipio is, Új-Karthágó meghódítója, a zamai győző. A békekötés után 201-ben diadalmenetben vonult be Rómába, és megkapta a kitüntető Africanus melléknevet. Büszkén mondhatta, hogy meghódította Rómának Hispániát és Afrikát. Tetteit magasztalta az egész római világ, ő is nagy és jelentős személyiség volt, de a későbbi nemzedékek emlékezetében háttérbe szorult Hannibal mögött. Nem a győztesnek, hanem a legyőzöttnek nyújtották a babért. És ez talán nem véletlen. Ha jól megfontoljuk, Hannibal indította el azt a nagy mozgalmat, amely a 3. és a 2. század fordulóján teljesen megváltoztatta az akkori világ arculatát. Ő jelölte ki vállalkozásaiban és terveiben annak a térségnek a körvonalait, amelybe azután a győztes Róma behatolt, Hispániától Dél-Itáliáig vezető útjával ő tette először láthatóvá a Földközi-tenger nyugati medencéjének egységét, s ezáltal a győztesnek is megmutatta a jövő perspektíváját. De mindezen túl van még valami más is, amivel maradandó emléket állított magának. Az utókor azt az embert látja benne, aki felvette a harcot egy túlerőben lévő állam ellen, és az utolsó órában megpróbálta elhárítani a kikerülhetetlen végzetet.
Amikor Róma már arra készülődött, hogy uralma alá kényszerítse a Földközi-tenger körül lakó népeket, Hannibalban még egyszer, utoljára testet öltött egy pusztulásra ítélt világ nagysága.