Szicília még mindig nem veszett el teljesen és végérvényesen Karthágó számára. Nem is fog, csak két év múlva, amikor Akragas városa áldozatául esik a karthágói expedíciós hadsereg élén Himilkón helyébe lépő Hannón stratégos viszályának Muttinesszel, a lovasság parancsnokával, egy libyphoinix származású, kiváló katonával, aki azzal áll bosszút a főparancsnoktól elszenvedett sérelmekért, hogy átadja a várost a rómaiaknak. Syrakusai bukása azonban kemény csapást jelentett Hannibál számára. Ráadásul ezzel egy időben egyre inkább szorult a hurok Capua körül. Apulia sem volt többé az a „szent hely", ahol Hannibál úgy szeretett telente erőt gyűjteni: Arpit 213 tavaszán visszafoglalta az új consul, a Cunctator (Halogató) fia, akit szintén Q. Fabius Maximus-nak hívtak.
A pun vezér 213 nyarának nagy részét Salento környékén töltötte, az "olasz csizma" sarkánál, Leccétől délre, ahol a keleti horizonton szép időben kirajzolódnak Albánia hegyei; innen várhatott némi makedón erősítést, bár nem volt túl valószínű, hogy megérkezik. Leginkább Tarentutn felé kémlelt: meghiúsult első próbálkozása után nem veszítette el a reményt, hogy beépített emberei segítségével ráteheti a kezét egy jó kikötőre, amely oly hasznos volna mind a Karthágóval való kapcsolattartáshoz, mind a makedón Philipposszal való összehangolt cselekvés szempontjából.

Bár Livius (XXV. 11. 20) a kronológiának ezen a pontján elbizonytalanodik, a sikeres próbálkozás Tarentummal 213-212 telének kezdetére datálható. Ráadásul a római történetíró által ránk hagyott beszámoló olyan pontosan fedi a szerencsére fennmaradt polybiosi szöveget (VIII. 24-34), hogy volt, aki úgy gondolta, Livius egész egyszerűen ezt fordította le." Polybios esetében a részletek letisztultsága, a mellékes vonásoknak is poktos felidézése és visszaadása, de még inkább az a tény, hogy mintha mindent karthágói szemszögből nézne, indokolttá teszi a feltételezést, hogy ebben az elbeszélésben nagyon szorosan követte a Silénos, Hannibál történetírója által szerkesztett beszámolót. Livius minden bizonnyal szintén Silénosra vezethető vissza, de Coelius Antipater közvetítésével; innen erednek a torzulások és eltérések, amelyeket Polybioshoz képest megállapíthatunk, és amelyek kizárják, hogy az achai történetíró szövegének egyszerű átvételéről legyen szó.

Abban a formában, ahogy mindkét szerzőnknél, sőt Appianosnál is (Annibaika 32-33) olvashatjuk, Tarentum bevételének története csodálatosan szemlélteti Hannibál rendkívüli képességét, amellyel dolgokat és embereket fel tudott használni, hogy céljait elérje, nem feltétlenül a magasrendű stratégia eszközeivel. Adott esetben egy római melléfogás játszott a kezére: egy szökési kísérlet után a túszként tartott tarentumiakat letaszították a Tarpeia-szikláról.
Tarentumban ez a vérontás mélységes felháborodást keltett. Egy este tizenhárom fiatalember vonult ki a város falain kívülre és közelítette meg a punok táborát. Kettőjük, Nikón és Philémenos egészen az őrség első vonaláig előrement, és Hannibál elé vezettették magukat: elpanaszolták neki Rómától elszenvedett sérelmeiket, és kifejezték szándékukat, hogy átadják a várost a karthágóiaknak. Elképzelhetjük, hogyan fogadta mindezt a pun hadvezér: újabb találkozót beszélt meg velük, zsákmány gyanánt pedig adott nekik néhány állatot, hogy álcázásként magukkal vigyék őket vissza Tarentumba.

A második tárgyaláson rögzítették a város átadásának feltételeit: a karthágóiak felszabadítják a várost, a legcsekélyebb adót sem róják ki rá, tiszteletben tartják szabadságjogait, és egyedül a római javak felprédálásával kárpótolják magukat. Híres vadász lévén Philémenos egyre többször hagyta el éjszaka a várost, és a vadhús bőkezű osztogatásával elnyerte a helyőrségparancsnok jóindulatát - ő a gens Livia egyik sarja volt, Livius azonban inkább elhallgatja a nevét, hogy meg ne sértse ezt a jeles családot -, meg a katonákét, akik abban a toronyban állomásoztak, amely a városfal keleti részén a "Témenida-kapu" mögötti második kaput őrizte. Így érte el, hogy a rejtekajtó már a leghalkabb füttyszóra is kinyílt.

A cselekvés időpontjául azt a napot tűzték ki, amelyen a város kormányzója lakomát rendezett a Museionban, az agora közelében, vagyis a város másik végén. Míg Nikón a városban maradt, Philémenos csatlakozott Hannibálhoz. Felállítottak egy elitosztagot, 10 000 könnyűfegyverzetű gyalogosból és lovasokból, akik jókor reggel elhagyták a tábort, hogy egyvégtében megtegyék a háromnapi utat, amely elválasztotta őket Tarentumtól (Polybios VIII. 26. 2-5).
A menetoszlop előtt néhány kilométerrel egy 80 fős numida csapat haladt, egyrészt fedezetként, másrészt hogy egyszerű portya látszatát keltsék. Amikor Hannibál 20 kilométerre megközelítette a várost, megállt vacsorázni, és eligazította a tisztjeit. Másnap pirkadatkor a csapat már ismét úton volt, hogy aztán éjnek idején megérkezzék a falak alá.

Ezalatt Tarentumban C. Livius gondtalanul lakomázott, másnapra halasztva minden komoly dolgot, például azt, hogy kiküldje a lovasságát a portyázó numidák ellen. Nikón és barátai elvegyültek a vendégseregben, majd késő éjszaka hazakísérték a római parancsnokot, így meggyőződve arról, hogy tiszta a levegő. Aztán újra találkoztak a város keleti részén, ahol, intra muros, sírok voltak — kivételként a szabály alól, amely a klasszikus világban a nekropoliszokat a városfalakon túlra száműzi —, Polybios magyarázata szerint egy jóslat miatt (VIII. 28. 6-7).
Pythionikos sírja körül csoportosulva várakoztak, hogy onnét viszonozzák majd a tűzjelet, amelyet velük szemközt Hannibálnak kellett fellobbantania Apollón Hyakinthos halmáról. Mihelyt megkapták a jelet, rohantak a Témenida-kapu felé, legyilkolták az őrséget, és beengedték a csapat legnagyobb részét; csak 2000 lovas maradt a falakon kívül, minden eshetőségre felkészülve. Ezalatt egy másik, 1000 afrikaiból álló menetoszlop érkezett a másik kapuhoz, amelyen vadászkalandjairól visszatérőben Philémenos be szokott lépni. Ez utóbbi személyesen is megjelent, három cimborájával együtt óriási vadkant cipelve egy rúdon.

A füttyszóra az őrszem gyanútlanul nyitotta a kaput, könnyen elbántak vele, miközben az állatot bámulta. Harminc afrikai nyomult be az ajtón, lemészárolták az őrséget, és kinyitották a főkaput. A két különböző bejáraton át bejutott két menetoszlop az agora felé tartott. Itt Hannibál megparancsolta 2000 gall katonájának, akik három csapatra oszlottak, tarentumiak kalauzolták őket, hogy foglalják el a várost, de kíméljék a lakosságot.
A helyőrség katonái, akik a Philérntenos és segítőtársai által szerzett római trombiták hívó hangjára összecsődültek, könnyű prédái lettek az utcákon és az agorán felállított pun katonáknak. Miután felkelt a nap, Hannibálnak nem maradt más dolga, mint összehívni a tarentu-miakat, és megnyugtatni őket sorsuk felől.

A várost ugyan sikerült elfoglalni, de különleges kialakítása miatt a pun vezér mégsem érte el valódi célját. Az erőd római védői közül ugyanis több ezren a fellegvárba menekültek parancsnokukkal, C. Liviusszal együtt, annak a földnyelvnek a végére, amely elválasztja a tulajdonképpeni Tarentumi-öblöt (a mai Mare Grandét) a hatalmas természetes öböltől (Mare Piccolo), amely a tarentumiak flottájának menedéket adott. Így az egyetlen tengeri kijárat ellenőrzése továbbra is a rómaiak kezében volt.
Hannibál gyorsan lemondott arról, hogy rohammal vegye be az erődöt; nem voltak meg hozzá az eszközei, és tapasztalatból tudta — ahogy az események később is megmutatták —, hogy egy erődítmény elfoglalásának egyetlen hatékony és gazdaságos módja a furfang és az árulás felhasználása. Hogy legalább elejét vegye a fellegvárba zárt helyőrség ellentámadásának a város irányában, amelytől egy fal és egy árok választotta el őket, a sáncot egy másik árokkal és két sor karóval erősítette meg. Ami pedig a lényeget illeti: a csapdába esett hajók kiszabadítására az a zseniális ötlete támadt, hogy szekereken vagy görgőkön szállítja át őket a város egyik fontos útvonalán, talán a mai Corso ai Due Marin (Polybios VIII. 34. 9-11; Livius XXV. 11.16).

Ennek a sikernek még részleges volta ellenére is volt hatása. A kővetkező hónapokban elesett Metapontum és Thurii. A szomszédos Lucania forrongott. Az eddig Rómához hű lucaniai törzsszövetség vezetője tárgyalt a samnis Magónnal, aki a Bruttiumban tartózkodó hadsereg élén állt, hogy tőrbe csalják Ti. Sempronius Gracchus proconsult, aki Livius két verziója közül (XXV. 16-17) a valószínűbb szerint a Campi Veteres nevű helyen esett el.
Az apuliai Herdoneában Cn. Fulvius Flaccus praetor saját hadserege kárán tanulta meg —16 000 embert vesztett —, hogy Hannibált továbbra sem ajánlatos könnyelműen megtámadni. Ez utóbbi most, 212-211 telén Bruttiumban maradt, két feladat között őrlődve: szerette volna befejezni a tarentumi hódítást, de Capuát sem akarta elveszíteni. A második bizonyult erősebbnek.

Capua, amely nem csupán egy stratégiának, de Hannibál Cannae óta teljes odaadással folytatott Itália-politikájának a szimbóluma volt, egyre nagyobb veszélyben forgott. A 23 legio közül, amelyeket Róma addigra felsorakoztatott, négy a campaniai várost ostromolta, megerősítve a szövetséges csapatokkal, a 212-es év két consuljának, Q. Fulvius Flaccusnak és Appius Claudius Pulchernek a parancsnoksága alatt, akik megbízatását proconsuli rangban a következő évre is meghosszabbították; ők pedig azt a parancsot kapták a senatustól, hogy addig nem távozhatnak Capua alól, amíg rohammal be nem vették (Livius XXVI. 1. 2).

Hannibál 211 tavaszán málhája legnagyobb részét és legnehezebb fegyverzetű csapatait Bruttiumban hagyta, és útnak indult Campaniába. Egy összecsapásban, amellyel át akarta törni az ostromgyűrűt, és amelyben maga is ott küzdött campaniai szövetségesei oldalán, a pun vezér több ezer emberét elveszítette. Úgy döntőit hát, elterelő hadműveletbe kezd, és talán valóra vált egy álmot.