Ahogy az öreg Fabius Maximus jól látta, Hannibál nem azért jött, hogy megostromolja Rómát, hanem hogy így szüntesse meg az ostromgyűrűt Capua körül (Livius XXVI. 8. 5). Ennek ellenére, amikor a senatus értesült róla, hogy egy hajóhídon átvezette a seregét a Vulturnuson, úgy döntöttek, segítségül hívják a Capua alatt összpontosuló erők egy részét.

Megindult tehát a versenyfutás Campaniától Latiumig Hannibál és Q. Fulvius Flaccus proconsul között, aki 15 000 emberével, gyalogosokkal és lovasokkal sietett visszafelé. Tudván, hogy a karthágói hadsereg a belső útvonalat, a Via Latinát választotta, a proconsul futárokat küldött, hogy előkészítsék számára a megállóhelyeket a parti úton, a Via Appián. Flaccus az ellenséghez képest egy nap késéssel indult, de megvolt az az előnye, hogy ismerős terepen mozgott.
Miután megérkezett a Porta Capenához, dél-északi irányban vonult át a városon, és a falakon kívül, északkeleten ütött tábort, a Porta Esquilina és a Porta Collina között, nagyjából ott, ahová jóval később Tiberius fogja telepíteni Róma helyőrségét, az elődje, Augustus által a principátus kezdetén felállított praetorianus cohorsokat. Hannibál, akit késleltettek hadtápszükségletei, majd a Liris fölötti hidak építése Fregellaenál, állítólag áthaladt Frusinumon (Frosinone) és Anagnián (Anagni), majd Tusculum környékén egy kicsit jobbra tért el, hogy első táborát Rómától 12 kilométerre keletre üsse fel.

Polybios szerint azonban a Rónia ellen vonuló Hannibál a samnisok területén kelt át (IX. 5. 8), egy pontosabban meg nem határozott útvonalon, amely azonban jóval keletebbre húzódott, és egybeesik azzal, amelyet egy kicsit később, Coelius Antipater nyomán Livius is tulajdonít neki (XXVI. 11. 10-13), de a visszaúton!
Tegyük hozzá, hogy a modern tudomány inkább e felé a hegyi útvonal felé hajlik, dacára nehézségeinek és a meglepően nagy kerülőnek, amellyel a karthágói hadsereg eljut egészen Reate (Rieti) környékéig, mielőtt délnyugat felé ereszkednék le újra, hogy az Anio jobb partján közelítse meg Rómát, nem messze onnan, ahol a folyó a Tiberisbe ömlik.

Ahogy sejthetjük, felbolydult a város. A senatus egyfolytában tanácskozott a forumon, és mikőzben a matronák a szentélyekhez vonultak, hogy az istenek irgalmáért könyörögjenek, a város összes stratégiai pontját csapatokkal erősítették meg, főleg a Capitoliumot és a fellegvárat, ami a praetor urbanus, C. Calpurnius Piso felelőssége alá tartozott. Amikor Hannibál még közelebb nyomult, az Anio partján verve tábort, 3 mérföldre (azaz kevesebb mint 5 kilométerre) a falaktól, lépni kellett - annál is inkább, mivel a pun vezér 2000 lovasával egészen a Porta Collináig eljött a lovát táncoltatni, méregette a falakat, felderítette a terepet.
Flaccus kiküldte a lovasságát, hogy visszaverje, és valóságos pánik tőrt ki, amikor egy nagy csapat átszökött numida, akik az Aventinuson tanyáztak, parancsot kapott, hogy avatkozzék be a harcba: az emberek - mondja Livius (XXVI. 10. 5-6) -, látva, amint ezek lefelé ügetnek az Esquilinus irányába, azt hitték, az ellenség már bent van a városban.

Néhány nap múlva a két hadsereg valóban szembetalálkozott Róma falai alatt, de - újabb jelentős eltérés Polybios (IX. 6-9) és Livius (XXVI. 11) kőzött, aki bizonyosan helyesbítésre szorul - a görög történetíró szerint római részről nem is a Capua alól elhívott seregtestek szálltak szembe Hannibállal, hanem a II. legio fiatal újoncai, akiket frissen toboroztak a 211 tavaszán hivatalba lépett új consulok, Cn. Fulvius Centimalus és P. Sulpicius Galba.
A véletlen különös játéka, hogy ezek az újoncok éppen aznap jelentek meg a sorozáson, amikor Hannibál megérkezett... Es állítólag ezeknek a tapasztalatlan csapatoknak, amint csatarendbe sorakoztak a falak előtt, a puszta látványa is elég volt, hogy elgondolkoztassa Hannibált - hát ez nem hangzik túl hihetően. De Livius beszámolója sem szerez több örömet a Kriegspiel-szerelmeseinek, sem az egyszerű történészeknek. Szerinte Flaccus és a két consul nem utasította vissza a csatát, de a sűrű jégesőfellegek, amelyeket az istenek két nap egymás után feltorlasztottak, nem engedték, hogy a két fél megküzdjön egymással. És az a Hannibál, aki máskor Livius ábrázolása szerint fittyet hány az istenek akaratára, ettől az előjeltől mélyen megrendülve úgy dönt, visszafordul, főleg miután legnagyobb bosszúságára azt is megtudja, mennyire nem csináltak nagy ügyet érkezéséből a rómaiak: amikor ő Róma falai alá ért, épp akkor vezették ki a városból azokat a csapatokat, amelyeket Hispániába toboroztak erősítésül.
Büszkeségére állítólag az mérte a végső csapást, hogy — mint egy fogolytól megtudta — azt a területet, amelyen Anio-parti táborát felverte, vagyis amelyet a háború törvényei szerint megszerzett magának, Rómában épp most adták el valakinek. Bosszúból maga is hívatta a kikiáltót, és megparancsolta neki, hogy árverezze el a bankárok bódéit, amelyek Rómában a forum körül álltak... Megannyi vonás, amely inkább Liviusról árul el sok mindent, semmint Hannibálról.

Megmutatkozik bennük a történetíró érzékenysége a szenvedélyek játékára, az emberi szabadság megtorpanására mindenfajta végzetszerűség előtt. Ennyiben Livius a szó szoros értelmében vett szépírói munkát végez, ami a történész számára néha elég bosszantó. Könnyebben adhatunk hitelt Polybiosnak, aki Hannibál távozását azzal magyarázza (IX. 7. 1-4), hogy a pun hadvezér a római hadjáratban elegendő zsákmányt gyűjtött össze, főleg pedig kiszámította, hogy Campaniából való távozása óta elég idő telt el ahhoz, hogy Appius Claudius Pulcher, a Capua alatt maradt consul nyugtalanságában feloldja a város ostromát, és Róma segítségére siessen.
Számításában azonban csalatkoznia kellett. Capuában a helyi senatus többsége, úgy vélve, hogy Karthágó cserbenhagyta őket, és még bizakodva Róma könyörületességében, kinyittatta a város kapuit a római hadsereg előtt. Kíméletlen megtorlás következett: több tucat városi előkelőt vesszőztek meg és fejeztek le, és az összes campaniai polgárt, nemcsak Capuában, hanem Atellában és Calatiában is, eladták rabszolgának.
Magát Capua városát nem pusztították el, tekintettel a terület gazdagságára, de politikailag sterilizálták: ebből a városból, amely valaha Campania büszkesége volt, egy nagy mezővárost csináltak, teljesen megfosztva a legcsekélyebb közösségi szervtől is, magán- és állami kézben levő földjei és épületei pedig a római nép tulajdonába mentek át. Ettől fogva minden évben jött egy praefectus Rómából, hogy „igazságot szolgáltasson".

Vajon gondolt-e arra Hannibál, milyen szörnyű hatással van ez a tragikus fejlemény mindazokra a népekre, mindazokra az italikus és görög városokra, amelyekben néha — bár még elég törékeny módon — már sikerült világra segítenie azt a gondolatot, hogy a térség történelme más irányt is vehet? Bizonyára, de ő már megtette, amit megtehetett. A római „kirándulás" után nyílegyenesen visszatért Bruttiumba, hogy ott egyesüljön a samnis Magónnal.
Apulia baráti városai egymás után estek el. Arpi után 210-ben Salapia is Róma kezére jut. 209-ben odalesz Tarentum, és vele a remény, hogy Karthágó visszaszerezheti az uralmat a térség felségvizein. Hannibál, aki valaha azt hitte, Karthágó nevében uralkodik Dél-Itáliában, észrevétlenül Calabria foglya lett.