Nemcsak Itáliában feszültek egymásnak az erők. Mint tudjuk, már a vállalkozás kezdete óta fontos tét volt Hispánia, ahol Publius és Cnaeus Scipio sokáig eldöntetlen hadműveleteket vezetett Hasdrubal ellen — erre még visszatérünk —, mindaddig, amíg 210-ben a leendő Africanus érkezése nem hoz gyökeres fordulatot az események alakulásában. De 215-ben egyszerre mindenütt felcsaptak a lángok. Szardínia és Szicília egymás után lesznek hadszínterekké, és sorsuk másként és másként alakul. Mindenekelőtt pedig Hannibál és V. Philippos makedón király 215 tavaszán kötött szövetsége járult hozzá egy további vonással a kiszélesedő konfliktushoz.

A 215-ös évvel, amely ígéret teli volt a punok számára, de kudarcok is jellemezték — Hispániában, de Szardíniában is —, kezdetét vette a bizonytalanság időszaka, amelyben még bármi lehetségesnek tűnt Hannibál számára, de az idő már ellene dolgozott.

216 végén Rómában Ti. Sempronius Gracchust és a patrícius L. Postumius Albinust választották consullá a 215-ős évre. Ez utóbbi azonban nem léphetett hivatalba, mert tél végén Mutina (Modena) közelében hadseregestül lemészárolták a boiusok: így húztak hasznot Hannibál gall szövetségesei a pun hadsereg által Dél-Itáliában kifejtett nyomásból. Egyelőre ott kellett hagyni a Placentiában (Piacenza) és Cremonában nemrég alapított coloniákat, Postumius Albinus helyére pedig consul suffectust kellett választani.
Minden szem Claudius Marcellusra szegeződött, akinek a feje köré már glóriát vont néhány hónapja Nolánál aratott győzelme. Egyhangúlag választották meg, de megválasztását szabálytalanság miatt semmisnek nyilvánították — állítólag, hivatalba lépésekor megdördült az ég; valójában a senatorok nézték rossz szemmel, hogy két plebejus consul került hatalomra. Le kellett hát mondania az öreg Q. Fabius Maximus javára, aki így harmadszorra lett consul, de komoly katonai múltja azért hozott neki egy proconsuli megbízatást. Míg Fabius megkapta azt a hadsereget, amely M. Iunius Pera dictator vezetése alatt állt, és Teanumban (Teano) volt szálláson, Marcellus átvette a parancsnokságot a Nola védelme érdekében Suessula fölött állomásoztatott csapatok fölött. Campania így továbbra is szilárdan körül volt zárva, mind észak; mind kelet felől.

Hannibál, aki a Tifata-hegyen (ma Monte Vergine, Avellinótól északra) táborozott, onnan őrködve Capua és környéke fölött, ekkor kiküldte egyik alvezérét, Himilkónt, hogy tegye teljessé Bruttium — a mai Calabria — megszállását, ahol szabad mozgást kellett biztosítania magának, hogy a lehető legrövidebb tengeri utat tarthassa fenn Karthágó felé, és egyúttal megkönnyítse az összeköttetést Szicíliával.
Himilkón több hónapot töltött Petelia (Petilia) megszerzésével, utána viszont hamar elérte Consentia (Cosenza) meghódolását. Aztán elesett Croton görög városa is, amelyet a punokkal szövetséges brut-tiumiak vettek ostrom alá, éppúgy, mint Locri kikötője. Mint Livius mondja (XXIII. 30. 9), egyedül Rhegium (Reggio Calabria) maradt mindvégig hűséges Rómához. A punok nemsokára hasznát is látták annak, hogy ezeken a partokon immár biztonságos kikötők álltak rendelkezésükre.

A 3. század végén Róma érdeklődése még meglehetősen új keletű volt az egyre inkább római Itália keleti szomszédsága iránt. 229-tól kezdődnek meg Róma katonai fellépései az illírek ellen, amelyek során a rómaiak egyfajta protektorátust alakítottak ki az Adriai-tenger keleti partjának egy egész sávja fölött, Issa és Kerkyra szigeteitől a dalmát part mentén egészen az épeirosi (ma Albánia) Epidamnosig és Apollóniáig.
219-ben a protektorátus alatt levő fejedelmek egyike, a pharosi Démétrios megpróbálta lerázni az igát, Róma pedig az az évi két consult, Aemilius Paullust és M. Livius Salinatort küldte ellene.
Démétrios Makedóniába menekült, az ifjú V. Philippos királyhoz. A két férfiú épp az argolisi Nemeában tartózkodott, amikor 217 nyarán utolérte őket a trasimenusi vereség híre (Polybios V. 101. 6-7). Philippos a naupaktosi béke révén nemsokára megszabadult az aitólok ellen folytatott háború gondjától, és ekkor úgy hitte, eljött az idő, hogy Pyrrhos nyomába szegődjék, vagy legalábbis kihasználja a rómaiak gyengeségét Illíria meghódítására.

A cannaei katasztrófa meggyőzte arról, hogy szövetséget kell kőtnie Hannibállal. 215 tavaszán vagy kora nyarán egy követség szállt partra a karthágói kézre került Bruttium partjain, a Lacinium-fok környékén, Xenophanés vezetésével. Nem éppen akadálytalanul jutottak el Campaniáig, a visszaúton még el is fogták őket. Az egyezményt azonban megkötötték.

Polybios (VII. 9), akit jobban érdekeltek a szerződések és diplomáciai lépések, mint Liviust, megörőkítette számunkra az egyezmény szövegét, amely bizonyára megvolt a római senatus levéltárában, miután M. Valerius Flaccus praetor, a calabriai vizeken járőröző flotta parancsnoka elkobozta. Már régóta igen alapos vizsgálatoknak vetik alá ezt a dokumentumot, és a Polybios megszokott nyelvétől elütő fordulatokon túl a szakértők olyan formulákat is felismertek benne, amelyek inkább a főníciaiak, mint a klasszikus világ diplomáciájára jellemzők. Így minden esély megvan rá, hogy ez a Polybios-oldal az egyezmény eredeti szövegének pun változatát fordítja le. Érdekessége valóban igazolja a rá fordított figyelmet.

Főparancsnoki minőségében Hannibál teszi le a szerződést szentesítő esküt, de karthágói senatorok (a szővegben: gerontes) kíséretében jelenik meg, oldalán három, név szerint említett személlyel — Magónnal, Myrkannal és Barmokarral —, akikben egy javaslat szerint a Száznégyek Tanácsának tagjait kell látnunk; de talán éppúgy lehetnek az egyik olyan „bizottságnak" vagy „szűkebb körű tanácsnak" a tagjai is, amelyeket, mint tudjuk, Karthágóban végrehajtó hatalommal ruháztak fe1.
Ez az információ felvet egy problémát: ez a kormányzati "kíséret" állandóan Hannibál mellett volt, vagy pedig csak ad hoc jelleggel, a Philippos követeivel való tárgyalás alkalmára csatlakozott hozzá? Bárhogy is volt azonban, ezzel újabb, igen fontos elem járul hozzá annak a legendának a lerombolásához, mely szerint Hannibál saját szakállára folytatta a maga külőnbejáratú kalandját.
Éppúgy, ahogy az eskütételének megtámogatására tanúul hívott istenségek (Polybios VII. 9. 2-3) sem az ő személyes panteonjának, hanem Karthágó hivatalos panteonjának istenei.6 Eltérően attól, amire Livius utal (XXIII. 33. 11) egy nem túl hihető összefoglalóban, a Polybiosnál ránk maradt szövegből kitűnik, hogy Hannibál háborús céljai — jóllehet, kétségkívül szándékoltan, elég elnagyoltak maradtak, ami a Karthágó által a győzelemtől remélt előnyt illeti — implikálták Róma fennmaradását, amellyel mint szuverén állammal szándékozott tárgyalni; ez pedig kizárta a város elpusztítását.

Ráadásul a dokumentum egyetlen konkrét területi rendelkezése nem Itáliára vonatkozott: arról biztosította Philippost, hogy a végső rendezés után Róma elveszíti azt az illír tengerparti sávot, amelyet ő meg a pharosi Démétrios szerettek volna visszaszerezni, és ezt ő fogja megkapni (Polybios VII. 9. 13-14). Ez a záradék egyúttal arról is árulkodott, hogy Karthágó távol akarja tartani Makedónia királyát Itáliától. Bármit vet is oda ezzel kapcsolatban Livius (XXIII. 33. 10, 12), a kölcsönös katonai segítségnyújtás módjait nem határozták meg pontosan. Segített-e Philippos Karthágónak a 202-es végső zamai próbatétel idején? Mint látni fogjuk, Livius szerint igen (XXX. 26. 3 és 33. 5); Polybios erről egy árva szót sem szól, és inkább az ő hallgatása a mérvadó.

Hannibálra Szicíliában is rámosolygott a szerencse. Gelón, Hierón király legidősebb fia a cannaei katasztrófa hatása alatt már-már felmondta az apja által közel ötven éve hűségesen megtartott szövetséget, amikor kissé gyanús körülmények között meghalt. Nem sokkal utána azonban az öreg király is távozott az élők sorából — 90 éves volt —, és a syrakusai királyság élén mindössze tizenöt éves unokáját, Hierónymost hagyta. Ez utóbbi környezetének sugalmazására követeket küldött Hannibálhoz, aki szívesen fogadta őket, és — hivatalos és személyes megfontolásból — Szicíliába való visszatérésükkor kíséretként melléjük adott egy ifjú tisztet vezérkarából, akit szintén Hannibálnak hívtak, valamint két syrakusai származású karthágóit, Hippokratést és Epikydést.

Megállapodtak egy szerződéstervezetben. Hierónymos útnak indított egy küldöttséget Karthágóba, hogy megfelelő formában megkössék a szerződést a várossal. Elsőre megelégedett annyival, hogy Róma legyőzése esetén igényt támasztott a sziget keleti felére, egészen a Himera folyóig (ma Salso), amely a sziget közepén emelkedő röghegységben ered, Henna magas fennsíkján, amelyet később Cicero „Szicília köldökének" (umbilicus Siciliae) nevez. Később, udvaroncai hízelgéseire hallgatva, akik híres-neves felmenőire hivatkoztak - anyai ágon Pyrrhos unokája volt -, már az egész szigetet magának követelte (Livius XXIV. 6. 7; Polybios VII. 4. 1-2).
A karthágóiak ráhagyták, hiszen az volt a fő, hogy Hierónymos elforduljon Rómától. Ezután az ifjú király, hogy bolondul megkezdje a háborút a rómaiak ellen, Leontinoiba (Lentini) ment, ahol aztán összeesküvők végeztek vele. A nagy zűrzavar közepette Syrakusai arra készült, hogy egy pálfordulással lepaktáljon a punokkal.

Ezzel szemben Szardíniában dugába dőltek a karthágóiak reményei. 215 tavaszán titkos követség érkezett Karthágóba Hampsicorastól, egy pun származású szárd vezértől, és ezt a megkeresést Han-nón, a szigeten letelepedett karthágói senator is támogatta (Livius XXIII. 32. 10, 41. 1-2). Azt állították, a szárdok már-már összeroppannak az adók és természetbeni beszolgáltatások súlya alatt, és készek fellázadni a 238 óta egyre tűrhetetlenebb római uralom ellen.
Úgy tűnt, kedvező alkalom kínálkozik a rabiga lerázására, amikor új praetor érkezett a szigetre, aki rosszul ismerte a terepet. De a szigeten akkor még nem tudhatták, hogy ezt a kijelölt praetort, a súlyos beteg Q. Mucius Scaevolát egyszer csak felváltja T. Manlius Torquatus, a húsz évvel azelőtti szardíniai győző, tapasztalt hadvezér és az elvek embere: ő volt az, aki Cannae másnapján a senatusban felszólalt a hadifoglyok kiváltása ellen.
Karthágó jelentős expedíciós hadtestet küldött a szigetre a Kopasz Hasdrubal parancsnoksága alatt, de annak flottáját egy vihar visszavetette a Baleár-szigetekhez, és az első összecsapás, amelybe a szárdok megfontolatlanul belementek, nem várva meg az erősítést, vereséget hozott számukra.

Hasdrubal, miután végre partra szállt, egyesült Hampsicorasszal Carales (Cagliari) környékén, ahol Manlius táborozott. A csata a szárdok és a karthágóiak megsemmisítő vereségével zárult, Manlius pedig azzal tetőzte be győzelmét, hogy nemsokára elfoglalta Cornust (Santa Caterina di Pittinuri) a nyugati parton, ahol a menekültek meghúzták magukat. Hogy a bukás teljes legyen, Hasdrubal és Hannón is fogságba esett. T. Manlius Torquatus visszatérhetett Rómába, és bejelenthette a senatusnak, hogy Szardínia, amelyet 235-ben már leigázott egyszer, ismét meghódolt.