Az idő távlatából, ahonnét az eseményeket szemlélhetjük — ahonnét már Livius is szemlélhette őket — úgy tűnik, a félelmetes lendület, amellyel Hannibál két év alatt eljutott Új-Karthágótól Cannaeig, háromszor söpörve el hatalmas hadseregeket, most, 216 nyarának végén megtört. Úgy látszik, mintha az, hogy Cannae után Hannibál nem volt hajlandó Róma ellen vonulni, megroppantotta volna a győzelem dinamikáját. Ennek az értékelésnek az alapjául kétségkívül Hannibál személyiségének téves felfogása szolgál, róla alkotott képünk ugyanis kissé túlságosan hozzá van kötve villámcsapásszerű katonai sikereihez. Valójában számára éppúgy, mint később mások számára is, akik nem csupán hadvezérek, de államférfiak is voltak, a háború — a híres mondás szerint — csak a politika más eszközökkel való folytatását jelentette.
Emlékszünk , hogy Hannibál, alighogy megérkezett a Pó-síkságra, 218 végén egy kardcsapás nélkül hatalmába kerítette Clastidiumot, amelyet az erőd brundisiumi származású parancsnoka, egy bizonyos Dasius játszott a kezére. Éppen ott, Dél-Itáliában várta a legnagyobb támogatást politikájához, amely abban állt, hogy Karthágót Lucania, Bruttium és Campania ősi görög városainak felszabadítójaként tünteti fel, miközben az egész térség főlőtt valódi karthágói protektorátust hoz létre. Mihelyt Róma visszaszorul Campaniától északra, és többé nem veheti hasznát az értékes pihenőhelyeknek, amelyeket flottái számára a Tirrén-tengeren Puteoli (Pozzuoli) és Neapolis (Nápoly), a Messinai-szorosnál Rhegium (Reggio Calabria), az Adriai-tengeren pedig Brundisium és Tarentuin kikötői nyújtottak, máris könnyebb lesz visszaszerezni Szicíliát.

Hatvan évvel azelőtt Tarentum Pyrrhoshoz, Epeiros királyához folyamodott segítségért Róma ellen. Hannibál nyilvánvalóan mindent tudott ezekről a hadjáratokról, aminek az ismerete alapvető fontosságú volt saját terve szempontjából. Egy anekdota arról a beszélgetésről, amelyet állítólag számkivetése idején, 193-ban, Ephesosban folytatott Scipio Africanusszal — és amelyről idézői meg sem próbálják eltitkolni, hogy inkább a legendák, mint a történelem birodalmába tartozik —, azt sugallja, hogy Hannibál csodálta Pyrrhost, és egyedül Alexandrost becsülte nála többre (Livius XXXV. 14. 9; Plutarchos: Flamininus 21. 4).

Hannibál azt mondta, Pyrrhos az ostromlás tudományában tűnt ki — ő azonban ebben nem szegődött tanítványául, és vetélkedni sem akart vele. De legfőképp, tette hozzá, olyan művészettel nyerte meg magának az embereket, hogy idegen király létére az itáliai városok és népek inkább az ő uralmát választották, mint a római népét, amely pedig régóta uralta már Itália földjét. Ebben állt az a sikere, amelytől a karthágói fantáziája szárnyra kapott.
Igaz, kérészéletű siker volt ez, hisz az épeirosi próbálkozása, hogy saját jogara alatt egyesítse Dél-Itália görög városait és barbár bennszülötteit, alig néhány év leforgása alatt kudarcot vallott. De Hannibál, aki a kalandor hadvezérrel ellentétben nem pusztán saját szakállára cselekedett, joggal remélhette, hogy többre viszi, mint a bátor és lovagias zsoldosvezér, aki azonban csapnivaló politikus volt, bármit mondott is erről legragyogóbb életrajzírója.

280-ban, P. Valerius Laevinus legiói fölött aratott heracleai győzelme után Pyrrhos megindult Róma ellen. Praenesténél tovább nem jutott, de barátját és bizalmasát, Kineast a senatushoz küldte követként, hogy ismertesse a béke feltételeit: a Heracleánál ejtett foglyok váltságdíj nélküli kiadatásáért cserébe szövetségkötés Rómával, és legfőképp az elmúlt évtizedekben a samnisok, lucaniaiak, dauniaiak és bruttiumiak kárára végrehajtott annexiók semmissé tétele, ami által egész Dél-Itália egy konföderációba tömörült volna Tarentum körül. Róma egy ilyen csúfos visszalépést nem fogadhatott el: a hagyomány szerint a 312-es év censora, az öreg, vak és rokkant Appius Claudius levitette magát a senatusba, és gyújtó hangú beszédével el-söpőrte azok tétovázását, akik a békekötés felé hajlottak.

Gondolt-e Hannibál Cannae másnapján Kineas követjárására? Ahogy nem sokkal később Ennius mondja egy sorában, amely éppúgy illik mindkét helyzetre: Qui vincit, non est victor, nisi victus fatetur (Annales frg. XXXI. 493: „Míg a legyőzött főt nem hajt, nem győztes a győző.").
Akárcsak a maga idejében Pyrrhosnak, Hannibálnak is birtokában volt valami, amivel felmérhette a rómaiak szándékait. Több ezer fogoly zsúfolódott a táborában, gyalogosok és lovasok egyaránt. Tízet kiválasztott közülük arra a feladatra, hogy menjenek Rómába, és könyörögjék ki a kiváltásukat a Hannibál által meghatározott feltételek mellett. Lényeges momentum, hogy a pun hadvezér egy magas rangú, teljhatalmú kővetet is rendelt melléjük Karthalón személyében, azzal a megbízatással, hogy terjessze elő a békefeltételeket, ha látja, hogy a senatus hangulata errefelé hajlik (Livius XXII. 58. 7).

De, ha hihetünk Liviusnak, Karthalónt nem fogadták Rómában, és T. Manlius Torquatusnak jutott a hálátlan feladat, hogy vádbeszédet tartson a senatus előtt, azokra hárítva a felelősséget saját sorsukért, akik megadták magukat az ellenségnek. Róma nem váltotta ki a foglyait; nem kapta el a mentőövet, amelyet Hannibál dobott felé.
A dictatorrá kinevezett M. lunius Pera — ő volt az utolsó, katonai hatalommal rendelkező dictator — és a lovassági parancsnokká kinevezett Ti. Sempronius Gracchus elrendelte, hogy mozgósítsanak minden fiatalt 17 éves kortól kezdve, és mivel szabad emberből már nem volt elég, kivételesen 8000 rabszolgát is besoroztak, akiket a római állam megvásárolt és saját költségén felszerelt. Így felállítottak egy négy legióból és 1000 lovasból álló hadsereget, megerősítve a szövetségesek és a latinok egységeivel. A háború folytatódott.

Most először történt, hogy Hannibál két részre osztotta a hadseregét. Az egyiket öccsére, Magónra bízta, azzal a feladattal, hogy ereszkedjék le dél felé, és szerezze meg az oszkok, lucaniaiak és bruttiumiak aktív támogatását Rómával szemben, főleg pedig hódoltassa meg a tengerparti görög városokat. Innen Karthágóba kellett mennie, hogy beszámoljon a Vének Tanácsa előtt a hadjáratról, a jövőre nézve pedig elnyerje támogatásukat.