215 nyarának végén Hannibál tett még egy kísérletet Nola elfoglalására, Hannón és az általa hozott erősítés segítségével, amelyet — embereket és elefántokat — Bomilkar nemrég tett partra Bruttiumban. Miután azonban hiába próbálta megingatni a helyi vezetők hűségét Róma iránt, ráadásul Marcellus energikus ellenállásával találta szemben magát, le kellett mondania a városról (Livius XXIII. 43-46).
Hannón visszatért Bruttiumba csapataival, Hannibál pedig Apuliába vonult, hogy elfoglalja téli szállását Arpi mellett, Foggiától nem messze, a Gargano-hegy tövében: szerette ezt a vidéket, s fogunk még vele itt találkozni a következőkben.

Rómában a 214-es évre szóló consuli választásokat valóságos színjáték tette nevezetessé. Mint rangidős leköszönő consul, Q. Fabius Maximus elnökölt a választásokon a Mars-mezőn. Egy olyan szokás szerint, amelyen a mai olvasó meglepődik — bármennyire észben tartja is, hogy a római intézmények egy timokratikus társadalom intézményei voltak, amely a vagyoni osztályok közti megkülönböztetésen alapult—, elsőként az „első classisból" való centuriákat hívták szavazni, amelyek a lovagokból és a gyalogosan szolgáló polgárok legtehetősebbjeiből álltak.
Ha ezek egyhangúlag szavaztak, akkor máris megszületett a végeredmény, még mielőtt a többi centuria szavazhatott volna. További bizarr vonás mai szemmel, hogy sorsolással kijelöltek egy ún. centuria praerogativát, amely elsőként szavazott, és ennek szavazata, mivel előjelértékűnek számított, jó eséllyel befolyásolta a többi szavazatot. 215 decemberének ezen a napján a kisorsolt centuria praerogativa az egyik vidéki tribus (körzet), az Aniensis — az Anio környéke, Rómától keletre — 46 éven aluli mozgósítható polgárainak (iuniores) centuriája volt (Livius XXIV. 7. 12). A szavazataik által kijelölt két consul pedig T. Otacilius Crassus és M. Aemilius Regillus volt.

Teljesen példátlan módon Fabius magához ragadta a szót, hogy megsemmisítse a szavazás eredményét. Aemilius Regillus személyét könnyű volt visszautasítania, hiszen mint flamen Quirinalis vallási okokból nem hagyhatta el Rómát. Titus Otaciliust sem kímélte, hiába volt a felesége unokaöccse: túl nagy feladat ez — mondta — egy olyan embernek, aki 217-ben, amikor praetori hivatalt viselt, a flotta élén nem volt képes szavatolni Itália partjainak biztonságát. És ami a lényeg — ebben álla fő érdekessége ennek a beszédnek, amely gyaníthatóan Livius saját érzelmeit is kifejezi a parancsnokság gyakorlásának korabeli módjairól —, Fabius nyíltan bírálta azt a rendszert, amely egy olyan ellenséggel, mint Hannibál, akinek épp a hosszú idő ad lehetőséget arra, hogy kibontakoztassa stratégiáját, egy évre választott hadvezéreket állít szembe, akik alig fejezték be hadjáratuk előkészületeit, már le is mondhatnak. Mindenki számára világos volt, hogy ezekkel a szavakkal Q. Fabius Maximus negyedszerre is — ha nem számítjuk 217-es dictaturáját — felajánlotta szolgálatait a köztársaságnak. Miután újra szavazásra szólították az Anio-vidék iuniores centuriáját, az urnából az ő neve került ki, mellette pedig M. Claudius Marcellusé, akinek ez volt a harmadik consulatusa.