Ne értsük félre ennek a szavazásnak a célját. Nyilvánvalóan a senatus állt az Anio centuria praerogativcja mögött. Vagyis pontosabban, ez a második, helyesbítő szavazás a senatusban akkor többségben lévő érdekcsoport, a „konzervatív földbirtokosok" ötlete volt, akiknek élén a Fabiusok álltak (a következő, 213-as év egyik consulja a Halogató saját fia lesz), soraiban pedig akadtak kiemelkedő plebejusok is, nagyszerű hadvezérek, mint például maga M. Claudius Marcellus és Q. Fulvius Flaccus, akit ugyanezen a comitián választottak meg praetor urbanusnak a 214-es évre, és akit 212-ben consulként látunk viszont.
Ennek az érdekcsoportnak az előtérbe kerülése, amely a parancsnoki tisztségek meghosszabbításai révén biztosította a hadvezetésnek a 215-t61 208-ig (Marcellus Apuliában bekövetkezett haláláig) terjedő években megfigyelhető kontinuitását, nem zárta ki a felelősség megosztását, akár azon az áron is, hogy más érdekcsoportok képviselőit hosszú időre egy-egy „provinciába" száműzték.
Így lehet P. Cornelius Scipio hat éven át proconsul Hispániában, egészen 211-es haláláig, ez idő alatt bátyjával, Cnaeusszal együtt biztosítva annak a stratégiának tartós érvényesülését, amely majd megteremti a feltételeket fiának, a leendő Africanusnak döntő új-karthágói győzelméhez (210). Így a 214-es évre szóló comitia centuriata olyan döntéseket léptetett életbe, amelyek valóságos fordulatot hoztak a végrehajtó hatalom gyakorlásáról és a hadvezetésről alkotott hagyományos római elképzelésekben.

Szintén a 214-es esztendő, a második pun háború történetének sok tekintetben sarkalatos pontja hozta meg egy monetáris reformnak ha nem is azonnali kiteljesedését, de legalábbis gyors beindulását — amely, ezúttal gazdasági síkon, önmagában is szimbolizálja azt a többrétű alkalmazkodást, amellyel Rómának az események szörnyű nyomása alatt meg kellett békélnie.
Mint tudjuk, a pénz nagyon érzékeny barométere nemcsak a gazdasági nehézségeknek, de a kényes politikai helyzeteknek is. Így egy precedens és folytatás nélküli aranypénz-kibocsátás (statér formájában) 217 őszén, a trasimenusi csatavesztés és annak Közép-Itáliában érzékelhető katasztrofális hatása után, amelyet távolról sem egészséges jelenségként kell értékelnünk, annak nyilvánvaló eredménye volt, hogy Róma hitelét vesztette latin szövetségeseivel és a köztársaságon belüli pénzügyi hatalmakkal szemben: némiképp kétségbeesett kísérlet a bizalom helyreállítására.
Ezekben az években leginkább az teszi szemmel láthatóvá a római államkincstár szorult helyzetét a pénzzé verhető fém iránti hatalmasra nőtt szükséglet és az ebből való utánpótlás nehézségei miatt, hogy az alapvető pénzegység, a bronzból vert as lépcsőzetesen értékét vesztette, és az egész rendszer gyors átalakulásnak indult.

Valószínűleg az is 217-re tehető, hogy a bronz as, amely eredetileg egy fontot (a rómaiaknál valamivel több mint 300 g) nyomott, ennek a súlynak a felére értékelődött le, hogy aztán nemsokára fontra csökkenjen; 214-ben az as már csak ē fontot ért: ezt nevezi a numizmatika as sextantariusnak. Ez a zuhanás az egész rendszer erőteljes ráncba szedését kívánta. Ez volt a célja egy új ezüstpénz bevezetésének a meglévő quadrigatus helyett, amely szintén értékét vesztette, és rosszul illeszkedett az összképbe.
A negyven évvel ezelőtti, Morgantinánál (Sierra Orlando, Szicília közepén) folytatott amerikai ásatások feltártak egy pénzlerakatot, benne denariusokkal, ami lehetővé tette ennek pontos datálását, minthogy a lelőhelyet, Démétér és Koré szentélyét Marcellus katonái pusztították el 214 és 211 között.

Ezekből az évekből származnak tehát az ezüst denarius első sorozatai, amelynek előlapján eredetileg Roma istennő sisakos feje szerepelt, és amely több mint 400 éven át szimbolizálja majd a római pénz tartós és szilárd voltát, bár két leértékelés árán: az egyik nem sókkal a bevezetése után történt, nyilván 209-ben, amikor maga az as is elveszíti megmaradt értékének a felét — ez lesz az as uncialis —, a denarius pedig többé nem 10, hanem 16 asra lesz felváltható, és részben követi is annak újabb leértékelődését. Ezek a sebesen végrehajtott pénzügyi manipulációk sokat elárulnak a római államkincstár gondjairól és a szükséges takarékossági intézkedésekről ezekben a kulcsfontosságú években, amikor — főleg a hadsereg zsoldjának kifizetésére — tömeges vertpénz-kibocsátáshoz kellett folyamodni.

Hozzá kell tennünk azonban, hogy ezeket a leértékeléseket és reformokat mediterrán perspektívába kell illeszteni: kimutatták, hogy az as a fontra való leértékelése, amellyel egy szinten helyezkedik el a denarius bevezetése, nem Rómára korlátozódó esemény, hanem ugyanez idő tájt végrehajtott megfelelő intézkedésekkel állítható párhuzamba Egyiptomban, Etruriában, sőt talán Syrakusaiban is . Sejthetjük tehát, hogy ekkoriban de facto létezett a nemesfémeknek egy nemzetközi árfolyama, valamint egy átváltási arány az ezüst és a bronz között, amellyel a római pénzverésnek elkerülhetetlenül számolnia kellett.

Ezeken a pénzügyi manipulációkon túl a római állam egyszersmind kivételes gazdasági áthidaló megoldásokhoz is folyamodott krízishelyzetében. Ahhoz ugyanis, hogy szembe tudjon nézni a háborús költségekkel, nem volt elég a szokásos tributum, amely csak a legiókban nem mozgósított polgárokat terhelte; 215 elején a senatus úgy döntött, hogy kétszeresére emeli az adót (Livius XXIII. 31. 1). Ez is kevésnek bizonyult.
A megelőző évben, 216-ban, Cannae után Róma pénzben és búzában kölcsönt követelt Syrakusai öreg királyától, Hieróntól — nem sokkal annak halála előtt —, amelyet Titus Otacilius vett át, aki akkor propraetori rangban állt a szicíliai flotta élén (XXIII. 21. 5). Ugyanekkor, mondja Livius (XXIII. 21. 6), a penuria argenti, vagyis a vertpénzhiány orvoslása érdekében Rómában egyfajta nemzeti bankot hoztak létre, triumvireket nevezve ki erre a célra a legrangosabb személyiségek közül, például egy Aemiliust és egy Atiliust.

A Hispániában 215 nyarán folytatott szerencsés, de ugyancsak költséges hadjárat végén Publius és Cnaeus Scipio újabb támogatásokat igényelt a senatustól, az államkincstárnak azonban jókora gondot okozott ennek folyósítása: ellátásukat a publica-nusok társaságai vállalták magukra, hosszú lejáratú hitelt adva nekik, egy kiegészítő „veszélyességi pótlék" engedélyezése fejében (Livius XXIII. 48-49).
214-ben Titus Otacilius hajóhada — ő ugyanis Fabius kritikája ellenére visszakerült flottaparancsnoki tisztébe a szicíliai flottához — súlyos matrózhiányban szenvedett. A senatus törvényt hozott, amelynek értelmében a consulok edictum által elrendelhették, hogy a legénységet a leggazdagabb polgárokra kirótt, lépcsőzetesen emelkedő hozzájárulásokból egészítsék ki, a senatorok például mintegy nyolc matróz egyévi zsoldját fedezzék: a római flotta — írhatta le Livius (XXIV. 11. 9) — most először szerelte fel magát egyes emberek költségén, egy kicsit az athéni hajós leiturgiák mintájára.

Ahogy a tributum, ezek a kényszer-hozzájárulások is végesek voltak. Látni fogjuk ezt négy év múlva, amikor a 210-es év egyik consulja, M. Valerius Laevinus meg akarja ismételni a műveletet; aztán az adófizetők felhördülésének láttán a magasabb vagyoni osztályok önkéntes hozzájárulásaihoz folyamodik, amiben a senatorok járnak elöl jó példával, de hamarosan követik őket a lovagok és a tehetősebb plebejusok is: odahordják aranyukat és értéktárgyaikat, majd ezüstjüket és vert bronz készpénzüket a nemzeti bank élén álló triumvirekhez, több részletben beváltható elismervényekért cserébe (Livius XXVI. 36).
Modern nemzeteink történelmében is akadnak példák ilyen hazafias adakozásokra a veszedelem óráján, gyakran kétes érvényességű „asszignáták" vagy „kincstári bónok" fejében. A 210-es év adakozóinak a harmadik részlet visszatérítését 200-ban csak úgy tudják teljesíteni, hogy az állami birtokból lehasított földeket engednek át nekik (Livius XXXI. 13. 9).

Térjünk vissza 214-re. A fent említett rendkívüli anyagi áldozatok és intézkedések szolgálnak magyarázatul arra a kolosszális háborús erőfeszítésre, amelyet Róma ekkor végrehajtott. A senatus úgy döntött, 18 legióval folytatja a hadműveleteket, azaz több mint 100 000 emberrel, nem számítva a legiók mellett harcoló szövetséges egységeket. A flotta hajóinak száma elérte a 150-et. Hozzá kell még tennünk, hogy ezek a Liviusnál olvasható számadatok (XXIV. 11. 2-5) nem tartalmazzák a Hispániában szárazföldön és tengeren egyidejűleg bevetett csapatok létszámát!
Amikor 211-ben, apja és nagybátyja halála után Africanus odaindul,Polybios szerint (X. 19. 1) 400 talentumra, azaz 1 800 000 denariusra rúgó összeget kap, amely csapatai kétévi zsoldjának felel meg. Márpedig egy tudós javaslat szerint egy legio évi fenntartásának költségére átlagban 250 000 denariust kell számolnunk. Igen súlyos gazdasági teher ez, ami jobban felmérhető, ha visszagondolunk arra, hogy létrehozása időpontjában, 214-ben a denarius ast ért, és ha tudjuk, hogy ez az összeg ekkoriban több munkás egynapi fizetésével volt egyenértékű.

Miután az apuliai Arpiban telelő Hannibált a capuaiak figyelmeztették erre a rendkívüli mozgósításra, 214 tavaszán visszatért Tifata-hegyi táborába, Capua fölé. Ezután leereszkedett a campaniai tengerpartra, feldúlva Cumae területét, majd sikertelenül tette próbára Puteoli (Neopolis) és Nápoly védelmét.
Az Avernus-tónál, ahol meg állt, hogy áldozatot mutasson be, egy tarentumi nemesifjakból álló követséggel találkozott. Ezek nem feledve, hogy a pun vezér szabadon bocsátotta őket, kit Trasimenus, kit Cannae után, honfitársaik előtt a karthágóiak ügyének pártfogóiként léptek fel. Az, hogy beépített emberek révén megszerezheti Tarentumot, annál csábítóbb lehetőségnek tűnt Hannibál számára, mivel Campaniában kátyúba jutott. Egy újabb próbálkozás után fel kellett adnia Nola bevételének reményét, Marcellus ugyanis elszántan védte a várost. A Vulturnus mentén pedig a két consul csapatai visszafoglalták a kulcspozíciót betöltő Casilinumot (a mai Capua).

Hannibál Tarentum felé vette útját, kímélve annak területét a háborús pusztítástól. A falak alá érve meg kellett állapítania, hogy a helyzet még nem érett meg: senki nem jött ki elé, M. Valerius Laevinus pedig, aki a római flotta élén állt Brundisiumban (Brindisi), már felkészíttette a várost a védekezésre.
Már beköszöntött az ősz. Hannibál ismét Apuliába indult telelni — akárcsak az előző évben Arpiba —, amely határozottan a legkedvesebb vidéke volt. Ezúttal Salapiát szemelte ki magának, a tengerpart közelében, félúton Arpi és Cannae között: 216 szörnyű emléke nemigen csábította a rómaiakat, hogy odavonuljanak megmérkőzni vele. Egy későbbi hagyomány szerint, amelyet az idősebb Plinius örökített meg (Természetrajz III. 103), itt viszonyba keveredett egy helybéli prostituálttal, aminek emlékét, úgy tűnik, még három évszázad múltán is büszkén őrizte a kis apuliai városka.

Biztosan mutogatták is a turistáknak a házat, amely otthont adott ennek a téli szerelemnek... Meglepődhetnénk, hogy egyedül Salapia híresült el ilyesmiről — ha nem tudnánk Iustinustól (XXXII. 4. 11), hogy Hannibál nem volt közveszélyes szoknyabolond, és a fogságába esett nők iránt mélységes tisztelettel viseltetett: szinte hihetetlen, hogy a Venus örömeire köztudottan könnyen hajló Afrika földjén született... Imilce, akinek Gades partjainál intettünk búcsút, messzire szakadt, de Hannibál gestájában ennek ellenére nem tolonganak a nők.