logo

XXVIII Junius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A karthágói senatus előtt

Többek közt Karthalón, a Cannae után a római senatus által kiutasított teljhatalmú küldött kíséretében érkezett Magón Karthágóba, nyilván 216 nyarának vége felé. Az ő személyében — valószínűleg már hosszú évek óta, de legalábbis 218 tavaszától, azaz Új-Karthágóból való útnak indulásuktól fogva — a Barkidák családja először lépett újra közvetlen kapcsolatba szülőhazájával. És jóllehet ez alatta két év alatta Vének Tanácsának többször is alkalma nyílt, hogy a háború vezetése dolgában ülésezzék, ez volt az első alkalom, amikor Hannibál, öccse közvetítésével, szinte személyesen számolt be arról.
Livius kellő fontosságot tulajdonít ennek az epizódnak, és elbeszéléséből legfőképp azt az egyedülálló hangsúlyt emelhetjük ki, amelyet ez alkalommal — okkal és joggal — a Barkidák legfőbb ellenfele, Hannón alakjára helyezett. Az ókori historiográfia egyik legszebb darabja ez, ahol a történetíró a beszédek és a prosópopoiiak, a rekonstruált dialógus egymást keresztező, hol csípős és ironikus, hol eleven és szenvedélyes pengeváltásai révén egy olyan „drámába" vezeti be olvasóját, amely jobban jellemzi a történeti valóságot, mint bármelyik „objektív" beszámoló.

Miután Magón kiemelte a római hadseregekre mért vereségek nagyságát— amelyet még érzékelhetőbbé tett a cannaei csatamezőn a római lovagok ujjáról lehúzott, most pedig a karthágói tanácsterem bejáratánál felhalmozott aranygyűrűk tömege —, azzal zárta beszédét, hogy erősítést kért, élelmiszert és pénzt a zsold kifizetésére. Az emelkedett hangulat közepette Himilkón, a Barkidák egy párthíve, elővételezve a szinte egyhangú egyetértést, amelyet előre sejtett, jó ötletnek vélte belekötni Hannónba: „Hadd hallhassunk — mondta — egy római senatort is szónokolni a karthágói curiában!" (Livius XXIII. 12. 7).
Az öreg hadvezér felvette a kesztyűt. Gúnyolódni kezdett a költséges és főleg messze nem döntő győzelmeken, felszólítva Magónt, sorolja fel, hogy a nomen Latinum melyik népe pártolt el Rómától, vagy melyik római polgár állt át Hannibál mellé akár csak a városon kívüli tribusokból is.
Magónnak be kellett vallania, hogy egyik sem. A tanács azonban már megtette tétjeit, és a karthágói senatorok elsöprő többséggel úgy döntöttek, hogy eljuttatnak Itáliába küldenek egy 4000 numida lovasból álló erősítést, ezenkívül 40 elefántot, pénzt és élelmiszert. Ezt a küldeményt 215 nyarára ütemezték, és látni fogjuk, hogy ekkor Bomilkar flottaparancsnok vezetése alatt valóban el is jut a bruttiumi parton fekvő Locriba, ahol Appius Claudius Pulcher, Szicília akkori praetora hiába próbálja elfogni (Livius XXIII. 41. 10-12).

Ragadjuk meg ezt az alkalmat, hogy kiemeljük, micsoda háborús erőfeszítést tett Karthágó a 216-215-0s években — szinte hihetetlen méretűt, ha a város viszonylagos demográfiai gyengeségére gondolunk „afrikai birodalmán" belül. Ehhez az első erősítéshez, amelyet az emlékezetes senatus ülésen határoztak el, 215 tavaszán, aztán egy másik, jóval jelentősebb is járult: az a 12 000 gyalogos, 1500 lovas, további 20 elefánt és 60 hadihajó, amelyet Magón Itáliába juttatott volna el, ha a Hispániában elszenvedett vereségek nem késztették volna az úti cél megváltoztatására (XXIII. 32. 5-6).
Azt is látni fogjuk, hogy ezzel egy időben nagyjából ugyanilyen jelentős csapatokat küldenek Szardíniába abban a reményben, hogy visszahódíthatják (XXIII. 32. 12). Ez a nagyszabású mozgósítás jól szemlélteti, hogy Karthágó ekkor túlnyomórészt hitt a Róma fölötti katonai győzelem lehetőségében, és azt is, hogy Hannibál, akit távolról sem afféle condottierének kell tekintenünk, továbbra is a kormányzat által törvényesen kinevezett és híven támogatott főparancsnok volt.


Forrás: Serge Lancel - Hannibál Osiris Kiadó 2005