logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Nekivágás a Nagy-Alpoknak

Néha nem könnyű a józan észre hallgatni. Jobb lesz azonban, ha Polybiosszal együtt így teszünk, és nyomában visszatérünk az Isére alsó folyásának partjára. A görög történetíró azt mondja (III. 50. 1), hogy Hannibál, mielőtt még nekifogott volna a tulajdonképpeni „hegymászásnak" (ana-bolé), tíz nap alatt 800 stadiont, vagyis 148 kilométert tett meg a folyópart mentén.
Polybios a távolságok számadataiban általában eléggé pontos, így ebben is megbízhatunk: ez Pont-de-lIsére-től kiindulva körülbelül Pontcharra környékéig vezet, a mai Grésivaudan északi végén. Hozzáteszi — és ebben Livius is követi (XXI. 32. 6) —, hogy a pun hadsereg, miután az allobroxok illő kíséretet biztosítottak neki, ezeken az egyelőre még sík vidékeken békésen vonulhatott át; ezért aztán semmi okunk képzeletbeli nehézségeket kiagyalni, például olyasmiket, hogy Hannibálnak meg kellett küzdenie a vercors-i hegylakókkal a Bourne völgyeiben: a gall vezetők ugyancsak rossz szolgálatot tettek volna a rájuk hagyatkozó hadvezérnek, ha ilyen kelepcébe csalták volna!
Egyedül azon töprenghetünk el, hogy ez az út az Isére melyik partján vezetett: ha Hannibál a bal parton marad, annak megvolt az az előnye, hogy nem kell átkelnie a folyón, amelynek ott, ahol a Rhőne-ba ömlik, széles a medre és minden évszakban nagy a vízhozama; fentebb pedig azt is láthattuk, hogy nem feltétlenül kellett Hannibálnak a jobb parton vonulnia ahhoz, hogy találkozzék az allobroxokkal.

A bal part mentén vezető útvonal kellemetlenségei mindössze a kővetkezők: a Bec de Échaillon szűk átjárója ott, ahol az ember elhagyja a Vercors utolsó előhegységeit és behatol a Voreppe-völgybe, majd egy elkerülhetetlen átkelés a Dracon, nyilván Comboire környékén; de a Drac, ez a nyár végére csaknem kiszáradó hegyi patak, mielőtt még napjainkban szabályozták volna, több ágra oszlott, így nem jelentett komoly akadályt.
A Nagy-Alpok első kapuján való átlépés súlyosabb nehézségeket tartogatott volna Hannibál számára, ha a jobb part mentén halad. Mihelyt Cularónak, Grenoble elődjének a közelébe ér, ahol akkoriban — hiszen a városka első említését több mint másfél évszázaddal ezután, Munatius Plancusnak egy Ciceróhoz írt, Kr. e. 43-ban kelt levelében találjuk (Ad familiares X. 23. 7) — még valószínűleg semmi nem volt, de főleg híd nem, azt az igen szűk, még a Bec de lÉchaillonnál is szűkebb átjárót kellett volna választania a mai Porte de France táján, amely a folyó és a Chartreuse tömbjének utolsó pillérei között marad — vagyis a Bastille mészkőszirtjei alatt, amelyeket akkor még nem kezdtek ki a kőfejtők.

Hannibál tudta, hogy nem haladhat tovább fölfelé az Isére felső folyása mentén, ez ugyanis a Tarentaise zsákutcájába vezette volna, amelynek végén semmiféle használható átjáró nem volt: ez a gall vezetőitől származó információ tehát újabb érv volt amellett, hogy továbbra is a folyó bal partján maradjon. Átkelt tehát a Grésivaudanon, a Belledonne tömbjének lábánál elhaladva.
Miután Pontcharra környékére ért, többé nem élvezhette az allobrox kíséret előnyeit; egyszersmind választania kellett kétféle útvonal között. Pontcharra és Montmélian között az Isére völgye kiszélesedik, és több kilométer széles medencét képez, amelynek talaja a Bréda és a Gélon összefutó vizeitől még nemrégiben is nedves, ha nem mocsaras volt. Ez magyarázza azt a régtől fogva megfigyelhető jelenséget, hogy az utazók jobban kedvelik azt az útvonalat, amely Pontcharránál kilép az Isére völgyéből, majd felfelé halad a Bréda, majd La Rochette után a Gélon szűk és mély völgyében, és végül Montgilbert-nél ér az Arc bal partjára.

A 20. század kezdetén olyan vélekedés is akadt, amely szerint Hannibál, hogy egy-két napi menetelést megtakarítson, La Rochette-től kiindulva átvágott a kis Hurtiéres-masszívumon, és átkelt a Grand-Cucheron hágóján, hogy pontosan Aiguebelle főlőtt érje el az Arc völgyét. De ne feledjük: hegyvidéken ritkán igaz, hogy a legrövidebb út az egyenes út, és az útlevágás nem sűrűn bizonyul útrövidítésnek. Valószínűbb, hogy Hannibál az Isére mentén folytatta útját, egészen az Arc torkolatáig, miközben inkább a teraszokon maradt, amelyeket a völgy mindkét oldalán a lejtők alja képez, hogy a völgy fenekének kátyúit elkerülje.
Bizonyára itt, egyesek szerint a Bec dAiton lábánál, mások szerint inkább Aiguebelle völgyküszöbének környékén zajlott le a Nagy-Alpokon való átkelés első háborús epizódja, amelyről Polybios említést tesz (III. 50. 3, és az ő nyomán Livius XXI. 32. 8), amikor az allobroxok, akik idáig kísérték a pun hadsereget, most búcsút vettek tőlük, hogy hazatérjenek. Ettől kezdve Hannibálnak nem voltak más vezetői, mint a gall boiusok, akik, emlékszünk, a Rhőne-on való átkelés után csatlakoztak hozzá.

Maurienne-be érve Hannibál, ahogy felfelé vonult az Arc völgyén, egyre szűkebb ösvényeken haladt. A pun hadsereg hosszú menetoszlopa egyre inkább széthúzódott, így nagyon sebezhetővé vált a támadások számára. A punokat itt az a veszély fenyegette, jegyzi meg rosszmájúan Livius (XXI. 34. 1), hogy saját legkedvesebb harcmodoruknak, a cselvetésnek és orvtámadásnak esnek áldozatul. Pontosan ez történt, körülbelül amikor a völgyben vezető útjuk felénél tartottak.
Ha vezérük nem teszi meg a kellő óvintézkedéseket — nevezetesen hogy a menetoszlop elejére a lovasságot állította, utána következett a málha és az elefántok, míg a menetet utóvédként a nehézfegyverzetű gyalogság zárta —, bekövetkezett volna a katasztrófa. A veszteségek még így is súlyosak voltak, és Polybios még azt a részletet is közli (III. 53. 5) , hogy Hannibál egy egész éjszakát a hátvédet alkotó csapataival töltött, elvágva a lovasságtól és az igásállatoktól, egy hatalmas, magányos szikla védelmében: képzelhetjük, micsoda kínokat álltak ki a kutatók, akik ezt a sziklát hasztalan keresték.

Végül, a hegymászás kezdete utáni kilencedik napon (Polybios III. 53. 9, Livius XXI. 35. 4), Hannibál elérte a hágó tetejét. Mint Polybios mondja, közeledett a Pléiasok, vagyis a Fiastyúk lenyugvása. Az ókori ember számára, aki úgy olvasott az égről, mint mi a naptárból, ennek a csillagképnek az eltűnése - november első napjaiban - jelezte a tél érkezését, legalábbis Hésiodos óta.
Október legvége volt tehát, és az első hó már fehér takarót borított a csúcsokra. Hannibál tábort ütött, és két napig várt, hogy a lemaradó emberek és állatok utolérjék. És hogy elgyötört seregébe friss bátorságot öntsön, egyfajta kiszögellésről, ahonnét kilátás nyílt a messzeségre, megmutatta nekik Itáliát, amely már csak karnyújtásnyira volt tőlük.

Szenvedéseik azonban egyelőre még nem értek véget. Livius jogosan hívja fel a figyelmet arra, hogy bár az Alpok itáliai oldala rövidebb utat kínál, ugyanakkor meredekebb is. Épp itt, amikor ezen a lejtőn kezdenek leereszkedni, itt következik be az a fordulat, amelyről két szerzőnk megdöbbentő párhuzamossággal számol be (Polybios III. 54. 5-55; Livius XXI. 36-37).
A leírás pontossága, a gesztusok és viselkedésmódok szinte érzékelhető visszaadása mögött Silé-nosnak, Hannibál történetírójának a kezét sejthetjük, aki napról napra vezette a hadjárat naplóját. De a kevésbé részletes, ám összefüggőbb polybiosi elbeszéléstől:eltérően a latin szerző a leírt jeleneteket már Coelius Antipater torzító prizmáján keresztül látta, akitől az ecetepizódot is kölcsönözhette. Hannibál katonái olyan terepre értek, ahol a keskeny ösvényen nemcsak az elefántok, de még az őszvérek is képtelenek voltak áthaladni.

Polybiost olvasva jól, Liviust olvasva kevésbé tisztán, de értjük, hogy egy földcsuszamlás, amely az eleve is meredek lejtőt valóságos szakadékká változtatta, egy, még a lovasság számára is járhatatlan szerpentinre terelte a menetoszlopot. Ezt az utat el kellett hagyni, és nekivágni az északnak, ahol másfajta, de nem kevésbé leküzdhetetlen nehézségek vártak a pun katonákra. Itt gyakorlatilag egy vékony, friss hóréteg leple alatt veszedelmes, a meredek lejtőre ráfagyott hótakaró lapult meg, amelyen az emberek úgy csúsztak le, mint valami csúszdán, míg az igásállatok, patáikkal áttörve a jégkérget, csapdába estek.

Hannibál kiadta a parancsot, hogy térjenek vissza a déli hegyoldal sziklás falára, és ott emberkéz által nyittatta meg az utat, amelyet a hegyomlás eltorlaszolt. Az emberi erőfeszítéshez Livius hozzáfűzi, hogy a szikla feloldására ecetet használtak, amihez már sokan fűztek magyarázatot. Jóllehet Polybios erről egy árva szót sem szól, a történet pályafutása a római hagyományban egészen Ammianus Marcellinusig folytatódik.
A problémát valójában nem annyira az ecet okozza - mivel jól tudjuk, hogy az ókorban minden hadsereg jelentős ecetkészleteket szállított magával, mind emberi fogyasztásra, mind a fegyverek karbantartására -, hanem az óriási famennyiség, amely a művelethez rakott tüzek táplálására kellett: hol találtak volna Hannibál emberei ezeken a sziklákon olyan „hatalmas szálfákat" (XXI. 37. 2: arbores immanes), amelyekről Livius beszél? De a próbatétel a vége felé járt. Közel volt a hegy lába; itt egy kicsit megpihent a hadsereg, mielőtt leereszkedett volna a síkságra.

Már csak azt kell meghatároznunk, melyik hágót írta be Hannibál a történelembe. Hivatásos történészek, amatőr kutatók, művelt helybéliek erre az azonosításra fordították legtöbb találékonyságukat; ez az alpesi átkelésről felhalmozódott hatalmas irodalom legfőbb kérdése. Miután Hannibált a Felső-Maurienne útján indítottuk el, kizárásos alapon sikerült a lehetőségek körét alaposan leszűkítenünk. Ennek az útnak a végén, Modane-t és Bramans községet elhagyva az ember a Mont-Cenis térségébe érkezik; itt három átjárót is találunk, amelyek között a kommentátorok szavazatai megoszlanak.
Vitéz csapatukon belül különös figyelmet érdemel egy klasszikus műveltségű orvos és hegylakó, Marc de Lavis-Trafford, aki a 20. század közepén, miután éveket szentelt életéből a témának, talán a legkielégítőbb megoldást kínálta a problémára. Szerinte a hágónak több megkülönböztető jellegzetességet kell magában egyesítenie, amelyeket szöveganyagunk egésze tartalmaz. Ez persze ismét ahhoz vezet, hogy a sziklaszirteket a szövegekkel a kezünkben kell végigjárni; ez a módszer, amelynél ugyan nagy a félrecsúszás veszélye, ha óvatlanul alkalmazzák, ezúttal jó eséllyel bizonyulhatott termékenynek, mihelyt körültekintő történeti-filológiai megközelítéssel sikerült behatárolni az Alpoknak azt a szektorát, amelyet ez a megközelítés grosso modo Hannibál átkelési helyeként jelölt meg.

Két hágó vetélkedett leginkább a tudósok kegyeiért: a Kis-Mont-Cenis, de még sokkal inkább a Clapier-hágó. A terep aprólékos vizsgálata után azonban M. de Lavis-Trafford egy kettős bemélyedést szemelt ki: a Clapier-hágót és a Savine-Coche-t, amely néhány méter eltéréssel ugyanolyan (2482 m) magasságban található. Ez utóbbi hágó megfelelt minden döntő kritériumnak, míg a Clapier esetében hiányoznak a következők: a Savine-Coche-nál, épp az Itália felé néző lejtő elején találták meg azokat a mély omlásokat és azt az árnyékban levő, nagy kitel fedésű hótakarót, amelyek annyira megnehezítették Hannibál dolgát, de nem sokkal a nehéz szakasz után azt a napsütötte hegyi legelőt is, ahol a pun hadvezér állatai és emberei végre lélegzethez juthattak. Így rekonstruálhatóvá vált az embert próbáló alpesi átkelés utolsó előtti szakasza is.
Hannibál, még mindig a boiusok vezetésével, Bramans táján elhagyva az Arc völgyét, jobb felé behatolt a kis Ambin-völgybe, amelynek bejáratánál a Saint-Pierre-dExtravache gyönyörű kis román kápolnája ma is ott örködik az út főlőtt, amelynek elsőként a pun vezér szerzett hírnevet; aztán áthaladt a kis Savine-völgyön, és letáborozott, a leereszkedés előtt utoljára, a kis tó körül. A két ikerbemélyedés, a Clapier és a Savine-Coche kőzött, Itália felől egy hegyfok magasodik a Clarée vízmosása fölé, amely Susá-tól egy kicsit följebb őmlik a Dora Ripariába; a távolban Piemont látható a mély völgyek karéján át.

A maurienne-i tudós férfiú bizonyítása post mortem, 1961-ben rendkívüli szentesítést nyert, azáltal hogy a kutató tiszteletére a Savine-Coche-hágónak hivatalosan is a „Lavis-Trafford átjáró" nevet adták. Munkája értékének legszebb elismeréseként azonban talán azt tarthatjuk számon, hogy nem sokkal később egy kiváló zürichi tudós is csatlakozott hozzá: az ő véleménye mellé felsorakozva elvetette a Clapier-t a Savine-Coche kedvéért.

Forrás: Serge Lancel - Hannibál Osiris Kiadó 2005