logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Hannibál útja Itáliába.

Róma készült a háborúra. Két sereget állított fel: az egyiket Hannibál ellen, Hispániába, a másikat Karthágó közvetlen megtámadására, Afrikába. A seregeket a két consul, Publius Cornelius Scipio és Tiberius Sempronius Longus vezette. A haditerv szerint a két consulnak egyidőben kellett volna indulnia. De míg Sempronius Szicíliában zavartalanul szerelte fel legióit, Scipio nem tudott idejében felkészülni, harcban állt a Padus (Pó) völgyében a lázadó gallokkal. Még Itáliában volt, mikor Hannibál már átlépte a Pireneusokat.
Hannibál ugyanis már téltől fogva készült a nagy útra. Halogatni nem volt sem ideje, sem kedve. Róma megüzente a háborút, és meg kellett előzni, hogy Hispániába betörhessen. Mert ha Hispánia elvész, Karthágó meg sem tud többé moccanni, míg Róma még ha vereséget szenved is csak egy sereggel és egy provinciával lett volna szegényebb.

Midőn Hannibál Karthagénában megkapta a hadüzenet hírét, gyorsan intézkedett. Hispánokat küldött Afrikába, és afrikaiakat hozatott Hispániába, hogy az eltávozást vagy szökést megnehezítse. A zsoldosok kicserélése Gades kikötőjében történt, Hannibál jelenlétében. Ugyanitt áldozatot mutatott be Melkart isten, a pun Héraklész templomában a hadjárat sikeréért, és ezután, valószínűleg i. e. 218 májusában, elindult nehéz és veszélyes útjára.
És itt újra felvetődik a kérdés: miért választotta Hannibál ezt a roppant nehéz utat, át a Pireneusokon és az Alpokon, miért nem a sokkal rövidebb és könnyebb tengeri utat Szicíliába és onnan Itália földjére? Miért nem várt a hadjárattal addig, amíg elég nagy hajóhadat tud építeni, és addig csak védelmi háborút folytat Afrikában és Hispániában?
Hannibálnak azonban nem volt más választása. Ha hajóra száll, és sikerül kikötnie Szicíliában, akkor nem tud szövetkezni a Rómával ellenséges, északon élő gallokkal. Dél-Itáliában laktak ugyan nagy számmal görögök, akik gyűlölték Rómát, de nem mertek volna szövetkezni Hannibállal, okulva az első pun háború és Pürrhosz sikertelen hadjáratán. Pürrhosz épeiroszi király ugyanis i. e. 285-ben átkelt az Adrián, győzött is (ez az a sokat emlegetett pürrhoszi győzelem), de végeredményben sikertelenül tért vissza Épeiroszba. És ha szerencsés esetben Hannibál át is tudja szállítani zsoldosait a tengeren, honnan vett volna szállítóhajót 10 000 ló és 80 elefánt részére? Így hát a pun hadsereg megindult szárazföldi úton, ragyogó napsütésben, jókedvűen, bízva az ifjú hadvezér személyében és szerencséjében.

Az Iberus és a Pireneusok közötti népeket Hannibál nagyobb ellenállás nélkül leigázta. A Pireneusok lábánál pihenőt rendelt el, és seregének egy részét Hanno nevű vezérére bízta, hogy őrködjön Hispánia felett, majd azokat a hispánokat, akik nem szívesen hagyták el hazájuk földjét, hazaengedte. Ezután megkezdte az átkelést a Pireneusokon.
Ez a határhegység Hispánia és Gallia között húzódik, és helyenként eléri a 2000 méter magasságot is. Hispánia felől lassan emelkedik, ligetekben, völgyekben, tavakban gazdag, de Gallia felől meredek, és nehezen járható. Mivel azonban a hágókat ismerték, és az ott lakó törzseket Hannibál előreküldött emberei részint megvesztegették, részint megijesztették, nagyobb nehézség és veszteség nélkül eljutottak a gall síkságra. Innen már csak 30 mérföldnyi volt az út (1 mérföld =1480 m) a lthodanus (Rhőne) folyóig.

romaikor_kep



A következő, nem csekély feladat volt átkelni a széles, sebes folyón. Ehhez csónakok és tutajok kellettek. A csónakokat pénzzel vagy erőszakkal elvették az ott lakó népektől, tutajok százait pedig a levágott fenyőkből ácsolták; így Hannibál elérte, hogy seregét egy nap alatt átvitte a folyó bal partjára. Különösen sok gondot okozott az elefántok átszállítása. Volt úgy is, hogy egy-egy elefántot semmiképp sem lehetett a tutajra terelni, mire a vezetője addig ingerelte, hogy az állat megdühödött, és üldözőbe vette. Erre a vezető a folyóba ugrott, az elefánt utána. Az állatok közül többen követték, és a folyó sodra átvitte őket a túlsó partra.

Az átkelést a folyó bal partján lakó és Rómával szövetséges törzsek ellenségesen fogadták. Hannibál, aki mindenre gondolt, még az átkelés előtt egy lovascsapatot északra küldött, ezek lovaik hátán könnyen átúsztak a folyón, és az ellenség hátába kerülve, szétkergették őket. Így az átkelés simán és veszteség nélkül sikerült.
Scipio csak ekkor érkezett meg hatvan hadihajóval, két legiónyi seregével Massiliába. Scipiót rendkívül meglepte, hogy Hannibált itt találja a Rhodanusnál. Miután előreküldött lovasai találkoztak egy kisebb pun csapattal, Scipio megindult seregével, hogy megütközzék Hannibállal. Ekkor újabb meglepetés érte. Hannibál táborát teljesen elhagyatva találta. Hannibál észak felé vonult, és ott állt meg, ahol az Isara (Isére) a Rhodanusba ömlik, és szigetet alkot. Scipio erre visszavonult Massiliába, és egy ideig várta, hogy Hannibál visszafordul, mert hihetetlennek tűnt fel előtte, hogy át akar kelni az Alpokon. Csak mikor ez bizonyossá vált, határozta el magát, hogy visszatér Itáliába. Seregének nagyobb részét testvérére, Gnaeusra bízta, hogy törjön be Hispániába. Mindezzel sok időt veszített.

Joggal feltehető a kérdés, hogy Hannibál miért kerülte el az összeütközést Scipióval. Serege nagyobb és erősebb volt, mint a római, Scipio két legióját könnyen bekeríthette és leverhette volna, de ő kitért a csata elől. Elfogult hadtörténeti írók ebben is a fiatal hadvezér katonai lángelméjét látják. Úgy vélik, ha megütközik és győz, ezzel annyi időt veszít, hogy abban az évben nem juthat el Itáliába. Már ősz volt, szeptember közepe, a hó hamarosan leeshetett, és járhatatlanná tette volna az utat. Ha pedig a telet Galliában tölti, tavasszal már nagy erővel várták volna a rómaiak az Alpok lábánál, Ez a felfogás azonban vitatható. Egy győzelem nem okozott volna súlyos halasztást, nem szólva arról, hogy milyen nagy hatást tett volna az itt lakó gallokra. Más volt az ok: Hannibál azért nem ütközött meg Scipióval, mert mielőbb egyesülni akart az észak-itáliai gallokkal és keltákkal.
Siettette útját az is, hogy megérkeztek hozzá a Padus vidékén lakó insuberok és boiusok követei, akik ismerték az Alpokon át vezető utakat, és megbízható vezetőknek látszottak. Ezek tudatták vele, hogy a Gallia Cisalpinában, az Alpokon inneni Galliában lakó népek már alig várják, hogy együtt harcolhassanak vele Róma ellen.

Az Alpokon való átkelés az Ókor egyik legnagyobb haditette volt, és még ma is csodálatot kelt. Katonák és történészek, de még egyszerű turisták is bámulattal adóznak a merész vállalkozásnak. Emléke még ma is él az Alpokban lakó emberek között. Nem egy helyen ma is hirdetik, hogy erre vonult Hannibál, ez itt Hannibál kapuja, Hannibál lépcsője stb. Hogy merre vette útját, arra rengeteg feltevés van. Több mint 150 mű foglalkozik ezzel, egész kis könyvtárt tesz ki. Annyi bizonyos, hogy megérkezve a Rhodanus és Isara alkotta szigethez, az ott lakó allobroxokkal megegyezett, hogy élelmiszer-utánpótlásáról gondoskodnak, és utána megkezdte az átkelést.

El lehet képzelni, hogy a síksághoz szokott afrikai zsoldosok milyen megdöbbenéssel látták a hóval borított, égig érő hegyeket, a meredek sziklákat, a félelmes szakadékokat. Hannibál igyekezett lelket verni beléjük: a követek, akik hozzájuk jöttek, azok sem madárszárnyon repültek mondotta. A hegyek között emberek laknak, ott járnak-kelnek. Sokan megtették már az utat az Alpokon át Itáliába, és ez Őnekik miért ne sikerülne? Ók, akik már annyi diadalmas harcot vívtak, bevették Saguntumot, legyőzték a lázadó törzseket, most ne tudnak legyőzni ezeket az élettelen hegyeket?

romaikor_kep



Megindult a pun sereg, előbb a Durantia völgyén, majd ennek folyását követve, a mai Kis-Szent Bernát-hágón haladt tovább. Hannibál jól tudta, hogy a hadvezérnek számolni kell a földrajzi helyzettel, és indulása előtt talán tanulmányozta a kor jeles földrajztudósának, Eratoszthenésznek a térképét, amely ma megmosolyogtat bennünket, de Hannibálnak jó szolgálatot tehetett.

A sereg útját nemcsak a hegyek, hanem a hegyi lakók is veszélyeztették. Ezek nem szívesen látták a földjükre betolakodó idegeneket, és igyekeztek megakadályozni útjukat. De Hannibál kellő előrelátással meghiúsította támadásukat. Rendesen a menet közepén haladt gyalogosaival, és mind az elő-, mind az utócsapatnak kellő időben segítséget tudott nyújtani.
Ez történt akkor is, midőn az Alpok egy másik keskeny és meredek hágóján igyekezett túljutni. A hegyi lakók, akik látszólag szívesen fogadták, a következő nap jobbról és balról megrohanták a pun sereget, és főleg az utóvédet támadták, hogy a poggyászt kézre keríthessék. Köveket, sziklákat görgettek reájuk, és súlyos veszteséget okoztak. Hannibál azonban kivédte ezt a támadást is.
Vesztesége emberben és állatban jelentékeny volt, de még többet szenvedett a sereg a terep és az időjárás miatt. Sok ember és állat megfagyott, vagy lezuhant a szakadékokba, és útjukon sűrűn felhangzott a jajgatás és halálordítás. De végre a kilencedik napon elértek a hegytetőre. Innen már lefelé vezetett az út, és már be lehetett látni Itáliába. Hannibál itt megállította seregét, megmutatta katonáinak az Alpok lábánál elterülő gyönyörű vidéket. Kezünkben van Itália kulcsa mondta -, az út nehezén már túl vagyunk, nem kell többé fölfelé kapaszkodni. A gallok már alig várják, hogy hozzánk csatlakozhassanak. Egy vagy két csatában miénk lesz Itália!

Kétnapos pihenőt adott kimerült katonáinak, és ezalatt számos elmaradt sebesült ember és eltévedt állat érkezett meg a táborba. De indulni kellett, sietni, mert erős havazás kezdődött. Leereszkedtek a Duria (Dora Riparia) völgyében, ámde ekkor egy váratlan, minden eddiginél súlyosabb akadály állította meg őket. Az egyik lejtő meredek sziklafalban végződött, amely lezárta az utat, és lehetetlenné tette a továbbhaladást. Hannibál a menet közepéről odasietett, hogy megnézze, miért álltak meg. Mikor látta, hogy erre nincs út tovább, elrendelte, hogy kerüljék meg a sziklafalat. De ez is lehetetlennek bizonyult. Livius ezt így írja le:
„A régi hóra friss hó hullott, ez azonban az emberek és állatok lába nyomán elolvadt, és így a puszta jégen ős latyakban kellett vergődniük. Nem tudtak megállni, lábuk megcsúszott, kézzel kapaszkodtak volna, de nem volt mibe, nem voltak ott fák vagy gyökerek, és csak ide-oda tántorogtak a jégen és a megolvadt hóban. A barmok patájukkal áttörték a jeget, de minél jobban akartak szabadulni, annál mélyebbre süllyedtek, és a jégben, mint valami bilincsben, vergődtek."

E sikertelen kísérlet után Hannibál műszaki emberei más megoldást kerestek. Utat kellett nyitni a meredek sziklafalon, olyan szélességben, hogy az elefántokat is le tudják vezetni. Azonnal nekiláttak. Levágott fák máglyáival porhanyóvá tették a sziklát, majd ecettel öntötték le, és aztán ásókkal, feszítővasakkal ki tudták a köveket mozdítani. Más feltevés szerint (mivel nem valószínű, hogy annyi ecettel rendelkeztek volna, amennyi ide kellett) lyukakat fúrtak a tűzzel megpuhított sziklákba, ezekbe forró vizet öntöttek, betömték, és a forró víz gőze lazította meg a sziklákat.
Akárhogy is volt, annyi bizonyos, hogy három nehéz napot éltek itt át. Az emberek teljesen kimerültek, az elefántok nagy része elpusztult az éhségtől. A megmaradtakat elsőknek hajtották le a völgybe, a gyalogság utánuk következett. A pun sereg tehát legyőzte az Alpokat, és a Taurinus-szoroson át végre megérkezett az ígéret földjére.


Mekkora volt ez a sereg?

Polübiosz görög történetíró látta Bruttiumban, Croton város mellett, Juno templomában azt az oszlopot, amelyet Hannibál emeltetett, és rávésette Itáliában aratott győzelmeit ős hadseregének létszámát. Eszerint Hannibál 59 000 emberrel lépte át a Pireneusokat, és a Rhodanushoz 46 000 emberrel 38 000 gyalogossal és 8000 lovassal érkezett. De az Alpok átkelése után a Padus völgyében már csak 20 000 gyalogosa és 6000 lovasa volt. Ezek a veszteségek olyan súlyosak, hogy egyes történetírók méltán tartják túlzottaknak vagy téveseknek. Nincs rá adat, hogy Hannibál a Pireneusoktól a Rhodanusig keményebb harcokat vívott volna, és lehetetlennek látszik, hogy 13 000 embert veszített, hogy ezen a rövid távolságon több embere hullott volna el, mint később a Trebia (Trebbia) folyónál, a Trasimenus-tónál és Cannae-nál együttvéve. És ha itt nehéz csatái lettek volna, éppen azokat nem jegyezte volna fel Polübiosz és Livius?
A valószínű számítás szerint Hannibálnak Saguntum ostroma után 80 000 főnyi serege volt. Ebből 20 000-t küldött Afrikába, 20 000-t hagyott Hispánia védelmére, és ő maga mintegy 40 000 emberrel érkezett a Pireneusokhoz. Innen az útja a Rhodanusig és az Isaráig viszonylag simán vezetett, a Scipióval való összeütközést elkerülte, tehát nem vesztett halottakat és sebesülteket, mielőtt az Alpokon átkelt volna.

Az Alpokon való átkelés, a természeti nehézségekkel, a hegylakókkal való küzdelem bizonyára súlyos áldozatokat követelt, de itt sem veszthette el seregének jelentős részét, különben hogy tudott volna mindjárt az első komoly ütközetnél, a Ticinus (Ticino) folyónál római legiók felett győzelmet aratni? Akkor még a saját erejére volt utalva, a gallok még nem csatlakoztak hozzá.
Vesztesége az egész útvonalon mondják az egyes szakértők nem lehetett több 6000 embernél, és így mintegy 30 000 emberrel érkezett Itáliába, ebből 10 000 lovassal, akikre kezdettől fogva úgy vigyázott, mint a szeme fényére. Tudta, hogy ebben van a legnagyobb oreje, amint ez hamar be is bizonyosodott.

romaikor_kep



Feltehető, hogy az elefántoknak nem tulajdonított nagy jelentőséget, és inkább ijesztésre szánta őket, mint harci feladatokra. Ezek a félelmes állatok csak a lovasság elleni harcra voltak alkalmasak, a gyalogság ellen alig, és inkább csak riasztásra szolgáltak, de nemegyszer maguk is megriadtak, ős saját soregükben okoztak szörnyű zavart és veszedelmet, mint például később a zamai és a magnésziai csatában. Így tehát talán nem véletlen, hogy míg lovasságát majdnem teljesen átmentette az Alpokon, az elefántoknak több mint a fele elveszett. Ehhez természetesen az is hozzájárult, hogy a nagy testű és nehéz járású állatok nem bírták úgy a szokatlan hegyi utakat, mint a lovak és öszvérek.

Lent voltak tehát az Alpok lábánál, és Scipio, aki egyszer már elkésett a Rhodanusnál, most is messze volt. Pedig ha idejében érkezik, még két legiójával is döntő csapást mérhetett volna a halálosan kimerült pun seregre, és Hannibál a terep miatt nem tudta volna lovas fölényét érvényesíteni. Méltán tartják tehát egyes történetírók Hannibál alpesi útját nemcsak bámulatosnak és nagyszerűnek, hanem kockázatosnak is. De azért ebben is a fiatal hadvezér éles elméjét látják. Hannibál tudta, hogy Róma nem várja őt az Alpok lábánál. Biztosra vette, hogy Rómában azt hiszik: Itália ellen közvetlen támadás nem lehetséges. Keletről, délről és nyugatról védi a tenger, ahol ők voltak fölényben, északon pedig ott vannak az Alpok járhatatlan hágóikkal.

De ami másnak járhatatlan, az Hannibálnak járható volt. A veszélyes és kockázatos játékot megnyerte. Ott állt már Itália földjén, készen arra, hogy megtörje Róma hatalmát.


Forrás: Balázs Sándor Hannibál a kapuk előtt Móra Ferenc Könyvkiadó 1973