logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Felkapaszkodás a Rhőne völgyében és átvonulás az Elő-Alpokon

Így hát a szövegekből kell kiindulnunk, és a valós terepviszonyokat csak abszolút képtelenség esetén állíthatjuk velük szembe. Ez a történeti-filológiai vizsgálat természetesen azon a vidéken indul, ahol a Rhőne-on való átkelés után elhagytuk Hannibált, a folyó bal partján, valahol Orange vagy Mornas környékén.

Polybios (III. 49. 5) és Livius (XXI. 31. 4) egyhangúlag azt állítja, hogy az átkelés helyétől kiindulva Hannibál négy napon át menetelt fölfelé a folyóvölgyben, mielőtt más útvonalra tért volna. Minden oka megvolt a sietségre. Nagyon gyorsan a lehető legmesszebbre kellett kerülnie csapataival Scipio hadseregétől, hiszen az első, balul sikerült összecsapás meggyőzte arról, hogy nem ajánlatos már Gallia földjén belemennie egy amúgy sem tervezett csatába. Ráadásul már augusztus vége volt, és a legcsekélyebb késedelemmel is nőtt a veszély, hogy a hegyeken való átjutás természetes nehézségeit még a rossz idő is súlyosbítani fogja.
Könnyen elfogadhatjuk, hogy a négynapi erőltetett menettel — a Drőme-on való átkelés az évnek ebben a szakában nem jelentett komoly akadályt — a pun hadsereg eljutott Valence környékéig, vagy kicsivel tovább is. De mit mondanak a szövegek? Görög és latin szerzőnk egybehangzó tanúsága szerint Hannibál ekkor a „Szigethez" érkezett — Nésos, Insula —, vagyis egy olyan helyhez, amely arról kapta nevét, hogy két folyó találkozása zárja kőrbe.

Egyfelől a Rhőne, másfelől — itt az első nehézség — egy olyan vízfolyás, amit az Isere-rel csak kétszeres szövegjavítás árán azonosíthatunk: az egyiket Polybios szövegén végezte Scaliger, a 16. század második felének egyik legnagyszerűbb tudósa, a másikat Liviusén Ph. Clüver, egy nem kevésbé érdemes holland tudós a 17. század elején, aki ibi Isara olvasatot javasolt ott, ahol a Mediceus az ibi Sarar-változatot hozza (Livius XXI. 31. 4).
Ezt szeretik a filológusok correctio palmariának nevezni — olyan szövegjavításnak, amely méltó arra, hogy elvigye a pálmát. Ez teljesen megalapozott művelet az antik szövegek kiadójának szemében, aki itt egy ismert folyónevet — Strabónnál (IV. 1. 11) Isar, Florusnál (I. 37. 6) Isara— fedez fel és állít egyúttal vissza, amely egyszerű haplográfia folytán torzult el: az eredeti szövegben a szóhatáron álló két i a másoló félreolvasása miatt egybeolvadt.

Megesett, hogy néhány történész felháborodottan kikelt ez ellen az eljárás ellen, ami szerintük, ha ők maguk nem filológusok, a szövegek méltatlan manipulálása (így Gavin De Beer, aki Polybios szövegében Skarast szeretne olvasni — nem pedig Isarast, ahogy Scaliger beavatkozása után látjuk —, és azt a kis Aygues folyóval azonosítja, amely Orange-nál torkollik a Rhőne-ba). Az, hogy Hannibál mégiscsak az Isére torkolatához érkezett el, nemcsak a két forrásunkban olvasható négynapi menetelésből kővetkezik, hanem annak — Polybiosnál implicit, Liviusnál (XXI. 31. 5) kifejezett - említéséből is, hogy a pun hadvezér ekkor már az allobroxok földjének határvidékén járt.
Márpedig tudjuk, legalábbis a klasszikus kort illetően, amelyben jól eligazít az epigráfiai dokumentáció, hogy az allobroxok területének déli határa az Isere-t követte, a Royans-tól egészen a Rhőne-ig; voltak azonban allobrox zárványok az Isere-től délre is, a folyó és a Belle-donne masszívuma között (a mai Grésivaudan-völgyben), éppúgy, mint az Isere és a Bourne között, a Vercors-ban. Ezek az előretolt települések már bizonyosan megvoltak, amikor Hannibál arra vonult, és nem kellett átkelnie a folyón ahhoz, hogy allobrox földre érjen: előre kellett terveznie - és meglátjuk majd, hogy az átkeléssel, túl az aktuális nehézségeken, nem a megfelelő útra tért volna.
Az allobroxok közelébe érve Hannibálnak kitűnő alkalma adódott, hogy diplomáciához folyamodjék, amikor békéltetőként eldöntötte két, a hatalom fölött civakodó testvér viszályát: jog szerint az idősebb javára ítélt, akitől így élelmet, meleg ruhát, cipőt, valamint hátvédnek erős fegyveres kíséretet kapott.

Itt tér el egymástól két szerzőnk. Livius úgy elkóborol, mint egy kiránduló, akinek megbolondult az iránytűje. Idézzűk azt a mondatot (XXI. 31. 9), amelyekben szemrebbenés nélkül összegzi a Hannibálnak tulajdonított útvonalat: „Hannibál, miután lecsillapította az al-lobroxok viszálykodását, folytatta útját az Alpok felé, de nem egyenes irányban, hanem balra kanyarodva a tricastinusok területén át. Majd a vocontiusok földjének legszélén a tricoriusokhoz vonult, s szinte minden akadály nélkül jutott el a Druentia (Durance) folyóhoz."
A szöveg világos, a szövegromlás legcsekélyebb gyanúja nélkül, de elég zavaros. Nem szólva ugyanis az érthetetlen „balra" (ad laevam) kifejezésről - amely szerint Hannibál vagy nyugat felé ment volna, a Rhőnc vonalához képest, vagy még inkább az Isere vonalához viszonyítva észak felé -, Livius útvonalleírása szerint a karthágói ismét dél felé vonul, még akkor is, ha épp csak érinti a tricastinusok északi határait, akiknek a területe, Saint-Paul-Trois-Cháteaux körül, ma is az ő nevüket viseli; csak hogy aztán jócskán visszafelé haladva átkeljen a vocontiusok földjének déli sávján (a Diois alsó folyása), majd kelet felé nyomulva elérje a Gapencais-t, majd végül Embrun mellett, a Durance-nál kössön ki.

Ennyit mond Livius, és beszámolójának kővetkező részében semmi nincs, aminek alapján pontosan meghatározhatnánk, melyik hágóhoz érkezett szerinte a pun hadsereg; de nem kétséges, hogy miután ezzel a furcsa kerülővel visszavezette őket a Felső-Durance-völgybe, arra gondolt: Hannibál katonái ebben a folyóvölgyben felfelé haladva a Mont-Genévre-hágónál lyukadtak ki. Valószínű, hogy a pun fővezér eredetileg valóban a Durance mentén és a Mont Genévre-en át vezető „Héraklés-utat" tartotta a legjobb megoldásnak, de mint láttuk, ezt fel kellett adnia, mivel Scipio legiói épp akkor jelentek meg Massalia közelében, amikor ő a Rhőne-hoz közeledett.

A bizonyosan szintén előre megtervezett pótmegoldás az volt, hogy északabbra kel át. Erről Livius is hallott: láthatjuk ezt, amikor (XXI. 38. 6) szemére veti egyik forrásának, Coeli-us Antipaternek - akit pedig az északi útvonal első részében egészen az Isere torkolatáig végigkövetett -, hogy szerinte Hannibál a Pen-nini-Alpokon (vagyis a Wallisi-Alpokon) kelt át, pontosabban a Cremonis iugumon, amely nem a gonosz Grimone-hágóval, hanem a Téte de Crammont közelében a mai Kis Szent Bernát-hágóval azonos.
A latin történetíró azért veti el ezt az utalást, mert a Pennini-Alpokon való átkeléssel Hannibál a salassusoknál, a Dora Baltea völgyében, vagy ha tetszik, a Valle dAostában kötött volna ki. Márpedig, teszi hozzá Livius, pontosan tudjuk, hogy a taurinusoknál ereszkedett le, a Dora Riparia völgyében, amely egészen Torinóig lankásodik.
Igen ám, csakhogy a taurinusok földjét két hágón át is meg lehetett közelíteni. Akárcsak római kortársai, Livius is jól ismerte a Mont-Genévre-hágót, amely nemrég került a figyelem középpontjába, mivel Kr. e. 58-ban ezen kelt át Caesar - igaz, fordított irányban, hanyatt-homlok igyekezve Galliába, a Briancon-Embrun-Gap-Die-Rhőne-völgy-Lyon útvonalon (Caesar: A gall háború I. 10. 3-5). A másik hágót azonban nem ismerte; mi azonban hamarosan megismerjük.

Ahogy egyesek gyanították, valószínűleg Caesar Gallia leigázására vonuló legióinak híressé vált dioisi átkelése ihlette arra Liviust, hogy a pun hadsereget is ugyanezen az úton vezesse végig. Ráadásul ez a gondolat napjainkban is utat tört magának, amikor felvetődött az őtlet, hogy kereszteljék „Hannibál-útnak" a térséget átszelő modern utakat Cresttől Embrunig, Die-n, Veynes-en és Gapon át, ahol ez a „Hannibál-út" a „Napóleon-úttal" találkozik... Szép pálya, az biztos, a Dröme kies tájain és a Magas-Alpokon keresztül, nagyon „turistás", és ma már nagyban megkönnyíti a korunk mérnökei által tervezett nyomvonal.
Hannibál azonban nem volt turista; és miért vesztegette volna az idejét azzal, hogy jó negyvenezer emberrel és húsz elefánttal együtt bakugrásokkal közlekedjék a Diois és az Alsó-Dévoluy hegyi ösvényein a maguk több mint 1000 m magas hágóival, mint a Cabre-hágó vagy északabbra a Grimone-hágó, amely, mint láttuk, nem azonos a Cremonis iugummal?

Mégis akadtak komoly emberek hírében álló történészek, akik itt Liviust követték. Ilyen például Sir Gavin De Beer, aki, igaz, könnyebben teheti magáévá ezt a megoldást, mivel eleve elvetette a Skaras-Isaras javítást Polybios szövegében. Minthogy a Skaras szerinte az Aygues, a „Szigetet" pedig ennek a kis vízfolyásnak a Rhőne-ba torkollása alkotja, úgy gondolta, a karthágói visszament a tricastinusok területén át egészen a Drőme-ig, majd végig annak bal partján egészen Die-ig; aztán egyenesen keleti irányban, a Grimone-hágón és Gapon át jutott el a Durance-hoz, amelyet aztán egészen Guillestre környékéig kővetett.
De miután idáig eljutott, egy inkább felületes, mint szigorú fejtegetés következik arról, milyen felsorolást adott az Alpok hágóiról Strabón (IV. 6. 12, ahol Polybios XXX1V. 10. 18-at idézi) és Varro — és ez azt sugallta a brit tudósnak, hogy térítse le Hannibált a Durance menti útról, amely a Mont-Genévre-hez vezet, és küldje inkább a Queyras-ba, egy utolsó elbizonytalanodással, hogy melyik hágót is választhatta: a Mary-hágót a masszívum déli részén, vagy talán inkább a Traversette-hágót, a Visótól nem messze, a Guil felső völgyének legvégén?

Még ennek a hegyvidéknek egy olyan minden hájjal megkent ismerője is, mint Guillaume tábornok, aki egyébiránt figyelmes szövegolvasó és tapasztalt anyaggyűjtő, úgy vélte, hogy a Traversette továbbra is joggal pályázik erre a dicsőségre, legalábbis azok szemében, akik rendületlenül bíznak Liviusban. E mellett a hágó mellett szólhat, hogy a maga csaknem 3000 — pontosan 2947 — méteres magasságával itáliai lejtőjén nyáron is megőrzi vastag hóleplét; talán ez az a hótakaró, amely, mint látni fogjuk, annyi gondot okoz majd Hannibálnak a Pó-síkság felé való leereszkedése elején. De ez a magasság már önmagában is hátrányt jelent; másrészt pedig a Traversette, ahogy a neve is mutatja, nem is annyira hágó, mint inkább egy szűk repedés, egy nyitott „ablak" a mészkőben, amelyet mindkét oldalról csak igen kemény munka árán lehet megközelíteni, és rossz időben olyan nehéz átkelni rajta, hogy XI. Lajos uralkodásának végén a piemonti De Saluces márki alagutat vájatott alatta, amely azóta beomlott. Képzeljük csak el — és mosolyogjunk egyet Samivellel együtt —, amint Hannibál hadserege párosával, ha nem libasorban, napokon keresztül vonul át rajta; de vajon mihez kezdenek ilyen terepen az elefántokkal.


Forrás: Serge Lancel - Hannibál Osiris Kiadó 2005