Amikor Hannibál csapataival és az ellenséges erőkkel egy magasságba érkeztek, Hannón tüzeket gyújtva adta a pun hadvezér tudomására, hogy megérkezett. Mihelyt a karthágói csapatok átkeltek a folyón, az íjászok és parittyások előtörtek rejtekhelyükről, és rajtaütöttek a Rhőne bal partján összegyűlt volcákon.
A rajtaütés remekül sikerül. A hátbatámadástól feldühödött gallok rávetik magukat az ibér zsoldosokra. Úgy képzelik, hogy a támadók már a csatakiáltásoktól és a fejük felett fenyegetően rázott lándzsáktól is megrémülnek, mindez azonban felesleges, sőt kész öngyilkosság. A pun sereg szó szerint felaprítja a volcákat. A pajzsokon kívül semmi sem védi őket, így csak rövid ideig állhatnak ellen a rájuk zúduló nyilak és agyaggolyók záporának.
A baleár parittyások megtizedelik az ellenfelet, eközben a sereg többi része partra száll a folyó bal partján. Hannón katonáinak segítségére sietve a numida lovasok fejezik be a megkezdett munkát, könyörtelenül lemészárolják az ütközet néhány túlélőjét. A pun csapatok tőkéletes összhangja nem marad észrevétlen.
A rhőne-i átkelés szemtanúi, Cornelius Scipio római felderítői alaposan megfigyelték a különleges esemény minden részletét. Lenyűgözi és meg is rémíti őket a látvány, ám csak megkésve értesítik a sereg többi részével a Crau-síkságon táborozó consult. Nem számoltak ugyanis Hannibál felderítőivel, egy numida lovas különítménnyel.
A két felderítő csapat összecsapása váratlan és kegyetlen. Bár egyik tábor sem tesz előnyre szert, a veszteségek nem elhanyagolhatók. Háromszáznegyven katona veszti életét, közülük kétszáz numida lovas. A rosszul időzített összacsapásból sikeresen elmenekült római harcosok gyorsan visszatérnek Cornelius Scipio táborába. A római hadvezér nem leplezheti csalódását és keserűségét, amikor értesül róla, hogy riválisa átkelt a Rhőne-on. Azon nyomban összegyűjti seregét, és északnak indul, abban a reményben, hogy még beérheti a karthágói csapatot.