Hannibál biztosan nem ismerte a két római consul rendelkezésére álló hajóhadak pontos létszámát, de az összes többi adat ott volt a fejében ahhoz, hogy rögzítse a haditerv részleteit, amelyet 218 első hónapjaiban kidolgozott. Azt is bátran kijelenthetjük, hogy nagy vonalakban tiszta rálátása volt a fegyverben álló szárazföldi erőkre és a rendelkezésre álló erőforrásokra. Ami saját táborát illeti, ez magától értetődik; de több mint valószínű, hogy hírszerzése révén nagyjából éppolyan jól ismerte Róma erős és gyenge pontjait, mint mi magunk, főleg Polybiosnak köszönhetően.
A görög történetíró (II. 24), nyilván Fabius Pictortól származó értesülései alapján, felvázolta azoknak a csapatoknak a létszámadatait, amelyeket Róma alig néhány évvel azelőtt, a 225-ős gall invázió idején fel tudott sorakoztatni. A római hadsereg kemény magját a consulok vezetése alatt álló, római polgárokból szervezett két-két legio alkotta, amelyekbe egyenként 5200 gyalogos és 300 lovas tartozott. Ez tehát mindent összevéve egy huszonkétezer fős hadsereg, tapasztalt, harcedzett, rendíthetetlen erkölcsi tartású csapatokból. Ehhez járul még a Tarentumban és Szicíliában állomásoztatott két legio, egyenként 4200 gyalogossal és 200 lovassal.

A két consul alatt szolgáló, tehát a fent említett négy legio oldalán harcoló szövetséges csapatok létszáma ősszesen 30 000 gyalogosra és 2000 lovasra rúgott. Rómában további tartalékos csapatok állomásoztak bevetésre készen, ha a hadműveletek alakulása szükségessé teszi: 20 000 gyalogos és 1500 lovas római polgár, szövetséges alakulatokkal, azaz 30 000 gyalogossal és 2000 lovassal megerősítve.
A legnagyobb harcértékű csapatok önmagában sem elhanyagolható létszámához még hozzá kell számítani egy második tartalékot, amely több mint 200 000 embert foglalhatott magába a római polgárok és a campaniaiak közül, ezenkívül a szövetséges itáliai népek hadait: északon avenéteket, a cenomanusokat, az umbereket, a sarsinaiakat, az etruszkokat; középen a tulajdonképpeni római terület keleti szomszédait, a vestinusokat, a marsusokat, a marrucinusokat, a paelignusokat, a samnisokat; végül délen, Apuliában az iapyxeket és a messapiusokat, valamint a lucaniaiakat.
Mindezeket az erőket összeadva Polybios 700 000 gyalogost és 70 000 lovast kap végeredményként. Csakhogy ennek a számnak körülbelül felét a középszerűbb harcértékű és kétes hűségű italikus milíciák adták ki, ami pedig a polgárok létszámát illeti, több mint valószínű, hogy a görög történetíró beleszámítja mind a iuniorest, a ténylegesen fegyverfogható korban lévő férfiakat (18-tól 46 éves korig), mind a tartalékban maradó seniorest.

Ám egy dolog a létszám, s más a valós logisztikai helyzet. Ezeket az elméletileg mozgósítható embertömegeket valójában többnyire bonyolult feladat volt eljuttatni a hadszíntérre, és nem kevésbé volt nehéz a harc körülményeihez képest hatékonyan megszervezni és felfegyverezni őket. Jól tudta ezt Hannibál is; de azt is tudta — sőt alapvető stratégiai tény volt számára —, hogy Itáliában Róma nyugodtan meríthet tartalékaiból, hogy emberveszteségeit pótolja, míg ő ebből a szempontból csak tömeges átállásokban vagy a korántsem problémamentes külső erősítésben reménykedhet.
Róma csatára sorakoztatható erőinek ez a heterogeneitása valóságos politikai összetettséget is tükröz, amelyről most szót kell ejtenünk; Hannibál ugyanis kiaknázhatta az Itáliában egymás mellett létező sokféle jogi helyzet nyújtotta lehetőségeket — és ezt nem is mulasztotta el. Abban a korban, amelyben járunk, Közép-Itália legnagyobb részét a tulajdonképpeni római terület foglalta el, meglehetősen szűk kijárattal az Adriai-tengerre, Pisaurumtól (Pesaro) dél felé Hadriáig.

A Tirrén-tengerre tágasabb kijárat nyílt, a Telamon-foktól Cumaeig. Az Appenninek középső része is beletartozott ebbe a körülbelül 30 000 km2 területű halmazba, amely azonban több okból sem volt teljesen homogén. Először is, akadtak ott a teljes jogú (optimo iure) római polgárok mellett szavazati joggal nem rendelkező (sine suffragio) polgárok is, akik így a római tisztségekre sem voltak jelölhetők, a teljes jogú polgárok katonai és anyagi kötelességei azonban rájuk is vonatkoztak. Ilyen szavazati jog nélküli városokat alapvetően az ager Romanus északi, keleti és déli peremén találhatunk: ilyen volt például Etruria déli határán Caere, a régi Adria-parti gall területen Sena Gallica, délen pedig például a campaniai Capua. Capuának megvoltak a maga intézményei, tisztségviselői, senatusa, népgyűlései, és látni fogjuk, hogy Hannibál értette a módját, hogy Cannae után ügyesen kiaknázza ezt a politikai helyzetet és a campaniai vezető rétegnek azt a vágyát, hogy a szövetségben ismét egykori nagyságuknak megfelelő státust vívjanak ki maguknak.
Ráadásul elég egy pillantás a kor politikai térképére, és máris kitűnik, hogy a római terület úgyszólván teli volt tűzdelve a sok latin jogú colonia területének enklávéival: ezek autonóm városok voltak, amelyeknek szintén megvoltak a maguk külön intézményei, tisztségviselőik, és polgáraik saját jogrendjük és a helybéli törvények szerint éltek; megvolt azonban a lehetőségük, hogy Rómába települjenek, római polgárokkal házasodjanak, és római polgárjogot szerezzenek. Ennek fejében a latinok gazdasági hozzájárulásokra voltak kötelezve Rómával szemben, és a formula togatorum által szigorúan rögzített alakulatok küldésével a háborús erőfeszítésekből is ki kellett venniük a részüket.

Amikor — mint fentebb láthattuk — Polybios jegyzékbe veszi a 225-ben mozgósítható csapatok létszámát, a latinok szerepvállalására 80 000 gyalogost és 5000 lovast számol (II. 24. 10) . Ezek a városok — például északon Spoletium (Spoleto), délen Beneventum (Benevento) — végeredményben ugyancsak kivételezett helyzetben voltak, érthető hát, hogy a nomen Latinum népeinek Rómához való hűsége a hannibáli háború folyamán soha meg nem ingott. Hátravannak még az előbbiekben felsorolt szövetségesek területei, akik északról és délről egyaránt hatalmas védőbástyákként oltalmazták az ager Romanust és a nomen Latinum városait. Mint látni fogjuk, a pun vezér a déli szövetséges területeken, Apuliában, Lucaniában és Bruttiumban idézi elő a legsúlyosabb elpártolásokat és gyűjti maga köré az átállók legnagyobb tömegét.