Midőn Pürrhosz Szicíliából visszatért Tarentumba, a hajóról visszatekintve a szigetre, így kiáltott fel:
- Milyen szép csatateret hagyok itt a rómaiak és karthágóiak számára!

Igaza volt. Szicília lett a színhelye Róma és Karthágó első összecsapásának, az első pun háborúnak. Nemrég még szövetségesek, éppen Pürrhosz ellen, nemsokára halálos ellenségek.

Karthágó hajóinak útba esett Szicília, és felhasználva a Szürakuszaiban (a mai Siracusában) dúló pártharcokat, sorra elfoglalta a sziget déli részén, a tengerparton fekvő városokat, sőt Szürakuszai urától, Agathoklésztól pénzért is vásárolt területet. Agathoklész, aki előbb atyja fazekasmesterségét folytatta, majd beállt katonának, szerencséje, bátorsága és kegyetlensége folytán Szüra-kuszai ura, majd királya lett, Karthágóval sok harcot vívott, és ő volt az első, aki Afrikába átvitte seregét, és ezzel mintegy példát mutatott Rómának és Scipiónak. Később azonban kibékült Karthágóval, és üzleteket kötött vele. De a sziget keleti felén levő görög városoknak nem tetszett a punok előnyomulása, és próbálták őket kiszorítani, ám sikertelenül. Karthágó mind beljebb nyomult, i. e. 314-ben már a sziget egyharmada az övé. Pürrhosz távozása után pedig már a fele, többek között elfoglalta Agrigentumot is, a nagy kikötővárost.
Karthágón és Szürakuszain kívül i. e. 284-ben egy harmadik erő is megjelenik a szigeten. Egy Campaniából toborzott zsoldossereg katonái, akik magukat Mars fiainak, mamertinusoknak nevezték, és akik régebben Agathoklész mellett harcoltak, annak halála után megszállták Messanát (a mai Messinát), a sziget második legnagyobb városát. Ugyanis Agathoklész halála - amit egy mérgezett fogpiszkáló okozott a trónjára vágyó unoka jóvoltából - megfosztotta őket zsoldjuktól, és ekkor törtek be Messanába. Itt aztán szörnyen garázdálkodtak, a lakosokat leölték, házaikat elfoglalták, és feldúlták a környéket, fosztogattak. Erre Agathoklész utódja, Hie-rón ellenük indult, ostromgyűrűvel vette körül a várost, hogy kiéheztesse és megadásra kényszerítse a vad zsoldosokat. Karthágó nem nézte rossz szemmel a mamertinusok garázdálkodását, Szürakuszait mindig ellenfelének tartotta, még akkor is, amikor látszólag béke volt közöttük.

A mamertinusok, mikor háromévi ostrom után nem tudták a várost tovább tartani, de azt jól tudták, hogy Szürakuszaiban már élesítik számukra a hóhérbárdot, és ácsolják a kereszteket, arra határozták el magukat, hogy átadják a várost, de nem Hierónnak, hanem vagy Rómának, vagy Karthágónak. Végül is Róma mellett döntöttek. Követeik megjelentek a szenátus előtt, és jelentették, hogy nyitott kapukkal várják őket.
A szenátus hosszan tanácskozott. Nem volt könnyű dönteni. Rablókat, garázda csőcseléket segítsenek? Mikor éppen ez idő tájt Rhégionban (a mai Reggio Calabriában), szemben Messanával, egy hasonló rablóbandát tettek ártalmatlanná? Szakítsák meg a szövetséget Hierónnal? És keveredjenek esetleg emiatt háborúba Karthágóval?
Másrészt azonban itt volt a ]ehetőség behatolni Szicíliába, Itália határait kitágítani, és biztosítani az Itália és Szicília közti átjárót. És meggátolni, hogy Karthágó még erősebb legyen. Végül is a népgyűlés döntött. A mamertinusok megsegítése mellett szavazott, azzal az átlátszó kifogással, hogy nem lehet Őket elutasítani, hiszen végre is itáliaiak. De diplomáciai szokás szerint előbb követek útján megkérdezték Hierónt és Karthágó képviselőit, akikkel ekkor szövetségben voltak. Hierón hadüzenettel válaszolt, míg Karthágó nem válaszolt határozottan, és úgy viselkedett, hogy Róma behatolását Szicíliába nem tekinti oknak a háborúra. De ez csak látszat volt. Szicíliát Karthágó magáénak akarta.

I. e. 264 tavaszán megindultak hát a római hajók és rajtuk a legiók. Midőn Rhégionba érkeztek, hogy átkeljenek Messanába, meglepő dolog történt. Követség jött hozzájuk, akik közölték velük, hogy Karthágó mint közvetítő, kibékítette Hierónt Messanával, megszűnt az ostrom, nincs már szükség többé római segítségre. A kikötőben pedig karthágói hajóhad van és a városban pun katonaság.
De a két tapasztalt vezér, Appius Claudius Caudex consul és Caius Claudius katonai tribunos nem torpant meg, hanem átkelt a tengerszoroson, a szenátustól reájuk ruházott megbízatás értelmében megszállták a várost, és a karthágóiakat távozásra szólították fel. A karthágóiak gyámoltalan, Hanno nevű vezére meghátrált, és kivonult Messanából. Mikor ezt Karthágóban megtudták, szörnyű felháborodás tört ki, Hannót keresztre feszítették, és Rómának megüzenték a háborút.
Hierón ekkor még Karthágóval tartott, és együtt indultak Messana visszafoglalására. De a római legiók visszaverték őket, majd behatoltak a szigetre, és visszafoglalták Agrigentumot. Hierón ekkor - nagy politikai érzékről téve tanúságot - elszakadt Karthágótól, és visszatért Rómához. A karthágóiak kezében csak a parti erődök maradtak, ezeket hadihajóik segítségével sikerült megvédeniük.

A háború ezután egy ideig csak kisebb csatározásokra és a karthágói hajók részéről az itáliai partok elleni váratlan támadásokra korlátozódott. De az igazi nehézségek Róma számára csak most kezdődtek. Rómának is tapasztalnia kellett, amit Agathoklész és Pürrhosz hangoztatott: hogy könnyű Karthágó fölött a szárazföldön győzelmet aratni, de egészen legyőzni nem lehet. Ott van a hajóhada, és ez minden bajból, minden veszedelemből kisegíti.

- Hajóhadat kell tehát teremtenünk! - ez lett a jelszó Rómában, és azonnal hozzá is fogtak hadihajók építéséhez.

A hagyomány szerint egy zátonyra futott karthágói hajót vettek mintául, és rövid idő alatt 100 ötsorevezős és 20 háromsorevezős hajót szereltek fel. A római nép, de az egész itáliai lakosság ekkor még nem kedvelte a hajózást, amire jellemző Cato mondása, hogy ő három dolgot sajnál, és ezek közül egyik az, hogy hajón ment oda, ahová gyalog is mehetett volna. A hajókon a matrózok és kormányosok nem is Rómából kerültek ki, hanem Nápolyból, Tarentumból és más délvidéki görög városokból.
A flotta - fedélzetén 100 000 főnyi katonával - i. e. 260-ban megindult, hogy megütközzék a karthágóival. A római hajóhadat - és ez kitűnően bevált újítás volt - felszerelték csapóhidakkal. Ezek arra szolgáltak, hogy az ellenséges hajóra átvetve, azt megállásra kényszerítsék, és a hídon átrohanva, a tengeri csatát szárazföldivé tegyék. És csakugyan, a döntő csatát i. e. 259-ben Mylae-nél a római hajóhad megnyerte, és ezzel egyszerre tengeri hatalom lett.
Ezután még több kisebb tengeri ütközetben győzött, amire erejében elbizakodva áttette a harcteret Afrikába. De itt kezdeti sikerek után súlyos vereséget szenvedett, maga Regulus consul is fogságba esett. A sereg maradványaiért küldött római hajók, mikor a megmaradt 2000 legionáriussal visszatérőben voltak, viharba kerültek, és jórészt elpusztultak.

Rómának elölről kellett kezdenie a háborút. Megnehezítette dolgát, hogy i. e. 247-ben Szicíliába érkezett a legjelesebb karthágói vezér, Hamilcar Barcas, aki előbb az Eirkté (a mai Monte Pellegrino), majd az Erüx hegyén épült várat elfoglalta, s bár hazulról, a kimerült Karthágóból sem pénzt, sem embersegítséget nem kapott, hét évig tartani tudta magát. Mivel ismerte a zsoldosokat, hogy pénzért harcolnak, s nincs bennük hazaszeretet, otthonossá akarta tenni számukra a katonaéletet. A hajókkal elhozatta feleségüket és gyermekeiket, ettől fogva jobb kedvvel harcoltak vagy szálltak hajóra az itáliai parti városok megsarcolására. Hiába vették körül a rómaiak, Hamilcar Drepanumnál mindig fenntartotta a tengerrel az érintkezést. Így aztán Hamilcar volt az egyetlen karthágói vezér, aki győztesen került ki a vesztes háborúból.

A háború folytatódott. Győzelmek és vereségek váltakoztak mindkét félnél. Már tizenhat éve tartott, és a döntés még mindig késett. Négy római hajóhad pusztult el, fedélzetén tömérdek emberrel. I. e. 248-tól 243-ig csak apró ütközetekre telt mindkét fél erejéből.

A római szenátus belátván, hogy a háborút hajóhad nélkül megnyerni nem lehet, bámulatos energiával és a hazafias érzelmű polgárok áldozatkészségével három hónap alatt 200 hajóból álló új hajóhadat építtetett. Ezzel a flottával és rajta 60 000 emberrel Caius Lutatius Catulus consul i. e. 241. március 10-én az Aegates szigetcsoportnál (ma: Egadi-szigetek), Szicília nyugati csúcsánál megütközött a karthágói hajókkal, és teljes győzelmet aratott. Ötven hajót elsüllyesztett, hetvenet elfogott.
A rómaiak erőfeszítése tehát nem volt hiábavaló: meghozta a győzelmet és a békét. Karthágó is belátta, hogy Szicília hajóhad nélkül tovább nem védhető, új hajóhadat építeni pedig nem volt pénze. Egyiptomhoz fordult kölcsönért, de elutasító választ kapott. így hát kénytelen volt elismerni, hogy Szicília az ő számára elveszett. Békét kért, és a huszonhárom éves háború után Róma ebbe szívesen beleegyezett. Karthágónak el kellett hagynia Szicíliát és a szomszédos szigeteket. 3200 talentumot kellett fizetnie, 1200-at azonnal, a többit tíz év alatt egyenlő részletekben. Róma viszont elismerte Karthágó függetlenségét, és mindkét fél kötelezte magát, hogy egymás szövetségeseit nem bántják, és nem terjeszkednek egymás rovására. Így megszületett a béke i. e. 241-ben.

Bár Rómában a feltételeket sokan túl enyhéknek találták, két fontos eredményt mindenki elismert. Az egyik, hogy Szicíliát teljes egészében birtokába vette, a másik, hogy megszerezte a tengeri uralmat a Földközi-tenger nyugati medencéjében.

Hamilcar belátta, hogy a tengeri út elvesztése után nem tarthatja tovább magát, abbahagyta a harcot, és szabad elvonulást kért. Catulus megadta, de a fegyverek és szökevények kiszolgáltatását kívánta. Hamilcar ezt megtagadta, és végül is Catulus engedett. De Karthágó számára a megpróbáltatások nem értek véget. A békekötés után közvetlenül kitört az úgynevezett zsoldos háború.