Főként egy területhez nem nyúlhattak a karthágóiak az Ebrótól délre: a Róma-barát saguntumi enklávéhoz — olyan tüske volt ez a pun Hispánia oldalában, amelybe a mai történészek is bele-beleakadnak. Tudta a kedves olvasó, hogy az utóbbi félszáz év folyamán több tucat tudományos könyv és cikk foglalkozott a második pun háború kezdeteinek és okainak problémájával, különösen azzal, milyen szerepet játszott a háború kirobbanásában Saguntum ostroma? Ezért egyfelől egy szerencsétlenül lerövidített polybiosi kifejezés a fő felelős, másfelől a történtek eltorzított és kronológiailag pontatlan ábrázolása a római annalisztikus hagyományban — számunkra ezt mindenekelőtt Livius képviseli —, amely nagy gonddal igyekszik a senatus diplomáciai tevékenységét a legkedvezőbb színben feltüntetni.

Polybios védelmére van mit felhozni. Tévedése, ha egyáltalán tévedett, két dolog összeolvasztásában áll, amikor azt írja, hogy a karthágóiak Sagunturn megtámadásakor „megszegték a Lutatius-féle szerződést, amely szerint a két félnek kölcsönösen tekintettel kell lennie egymás szövetségeseinek biztonságára, valamint a Hasdrubal által kötött szerződést is, amely megtiltotta a karthágóiaknak, hogy háborús szándékkal átkeljenek az Ibér folyón" (III. 30. 3).
Aki ezt a mondatot kissé gyorsan olvassa — olyan gyorsan, ahogy írták —, úgy is értheti, hogy Polybios topográfiai hibát kővetett el, és Saguntumot az Ebrótól északra helyezte; ez azonban elég meglepő volna tőle, aki jól ismerte a vidéket, és szenvedélyesen rajongott a földrajzért. Ezt a hibát a továbbiakban tőbb későbbi forrás elkövette, például Appianos (Ibérfika 7. 1) , aki Saguntumot az Ebro és a Pireneusok közé helyezi.

A 20. század közepén egyesek más megoldást véltek találni erre a gondra, és felvetették, hogy a 226-os szerződésben említett Ibér nem az Ebro volt, hanem aJúcar, amely valóban Saguntumtól kicsit délebbre ömlik a Földközi-tengerbe. Pedig csak Polybiost kell újra felütnünk egy másik helyen (III. 6. 1-2), hogy rátaláljunk a helyes megfejtésre. Szerzőnk kifejezetten utal is erre, amikor a kortársak véleményét idézi a háború kőzvetlen okairól: konkrétan kimondja, hogy ők az okok közül „elsőként azt jelölik meg, hogy a karthágóiak ostrom alá vették Saguntumot, másodikként pedig azt, hogy a karthágóiak átkeltek azon a folyón, amelyet az ott lakók Ibérnek neveznek".
És még akkor is, ha állandó alapelvéhez, a dolgok „okainak" (aitiai) és „kezdeteinek" (archai) megkülönböztetéséhez híven ezekben csak kezdeteket, nem pedig valódi okokat látott — azokat, mint tudjuk, szerinte a Barkidák engesztelhetetlen Róma-gyűlöletében kellett keresni —, annyi mindenesetre világos, hogy a görög történetíró két időpontot különböztetett meg a háború kirobbantásában: az első casus belli Saguntum bevétele volt, amely szövetségre lépett a római néppel, és ebben a minőségében a 241-es Lutatius-féle szerződés immár ősrégi záradékai védték a pun vállalkozásokkal szemben; majd, ha ez nem lett volna elég, Hannibál nemsokára hozzátett egy másodikat, amikor átlépte az Ibért (vagyis az Ebrót).

Liviushoz a földrajzi tévedés legcsekélyebb gyanúja sem férhet. Saguntumot római szempontból egyértelműen „az Ebrón túlra" helyezi, vagyis a folyótól délre (XXI. 5. 17). A római történetíró azonban olyannyira következetlen, hogy még azt is mondhatták róla: „beszámolója olyan kaotikus, hogy a történészek számára teljesen hasznavehetetlen". Eltúlzott vagy pesszimista állítás ez; hál Istennek, az ókortörténészek értik a módját, hogyan fejtsék meg forrásaikat, hogyan igazítsák helyre azok tévedéseit, hogyan töltsék ki a hézagokat és egészítsék ki a kihagyásokat — épp ez a fő időtöltésük. De annyi szent, hogy Livius ebben az ügyben nem a legjobb kalauz.
Például azt állítja, Saguntum ostromának hátterében a saguntumiak és szomszédaik, „főleg a turdetanusok" összeütközései álltak (XXI. 6. 1). Valójában több száz kilométer választja el Saguntumot „Turdetaniától", Tartéssos ősi királyságától a Középső- és Alsó-Guadalquivir völgyében. A turdetanusok főldje csakis azért szerepel Livius szövegében, mert az Augustus-kori rómaiak szemében ez a terület szimbolizálta a karthágói Hispániát. A szomszédok, akikkel a saguntumiak összerúgták a port, inkább a torboléták lehettek, ahogy Appianos mondja (Ibérika 10).

Még súlyosabb, hogy amikor Livius a konfliktus előzményeit P. Cornelius Scipio, Africanus apja és Ti. Sempronius Longus consuli évére helyezi, vagyis legkorábban 218. március 15. utánra — ez volt ugyanis az az évi consulok hivatalba lépésének törvény szabta dátuma —, ezáltal néhány hétbe (218. április végével bezárólag, mert körülbelül ekkor indultak meg Hannibál menetoszlopai Katalónia felé) sűrít össze egy egész eseménysort, amely, mint látni fogjuk, valójában tizennyolc hónap alatt bontakozott ki. Livius maga is jól látja ennek abszurditását, mivel ezekről az eseményekről adott beszámolója végén (XXI. 15.3-5) szükségét érzi, hogy visszatérjen az egész időrendi kérdésre, implicit módon elismerve, hogy valószínűleg jobban megközelíti az igazságot egy lazább kronológia, például Polybiosé (III. 17. 9), amely szerint Saguntum ostroma nyolc hónapig tartott.
Mégsem módosítja saját kronológiáját, de megvan rá az oka. Livius a forrásait követi — legyen az Fabius Pictor vagy Coelius Antipater —, vagyis a római annalisztikát: ez a felelős Hannibál hispániai hadjáratai időtartamának lerövidítéséért. Ez az összevonás valószínűleg "egy politikai »félreinformálási« eljárás, amelynek célja meggyőzni az olvasót arról, hogy az események túl gyorsan követték egymást, így Rómának ideje sem volt szövetségese segítségére sietni — ami igazolta volna feltűnő passzivitását".
Livius követőinél még rövidebb ideig tart a késlekedés, hogy kitűnjék, hogy a senatusnak szándékában állt a lehető leggyorsabban válaszlépéseket tenni; így Silius Italicusnál (II. 391) a római követség még Saguntum eleste előtt hadat üzen Karthágónak.

Ha eltérő forrásainkat a modern tudományos magyarázatok fényében hasonlítjuk össze, valószínű kronológiai sorba rendezhetjük az események egymásutánját. Hasdrubal még bizonyosan életben volt, amikor pártvillongások törtek ki Saguntumban, és a város lakói Rómát kérték fel békebíróul (Polybios III. 30.2), amely minden valószínűség szerint a Karthágó-pártiak megsemmisítése révén állította helyre a rendet a városban. Egyes szerzők javasolták, hogy ezt az epizódot 223 nyarára vagy őszére datáljuk.
Két év múlva, Hasdrubal halála után Hannibál, az új főparancsnok legalább a 220-219-es tél kezdetéig győztesen vezette hadjáratait a félsziget belsejébe. Ekkor a saguntumiak, aggódva a punok területszerzései miatt, és kitéve talán Hannibál által bujtogatott szomszédaik zaklatásának is, követséget küldtek Rómába (Livius XXI. 6. 2), Polybios szerint többször is (III. 15. 1).

A római senatus küldöttei 220-219 telén Új-Karthágóban találkoztak Hannibállal. Felszólították a pun vezért, hogy tartózkodjék mindenfajta fellépéstől Saguntum ellen, az ugyanis az ő védelmük alá helyezte magát. Hannibál gőgösen válaszolt: emlékeztette a kőveteket, hogy bezzeg Róma nemrégiben nem habozott brutálisan beleavatkozni a város belügyeibe, jeles saguntumi polgárokat küldve a halálba vagy száműzetésbe. Az ifjú pun hadvezér némi iróniával fordította a rómaiak ellen egyik előszeretettel alkalmazott külpolitikai érvüket:
„A karthágóiak nem tűrhetik ezt tétlenül — mondta nekik —, mert náluk ősi hagyomány, hogy senkitől sem tagadják meg oltalmukat, akit valamilyen jogtalanság ér" (Polybios III. 15. 7).

Minthogy a görög történetíró az egyetlen forrásunk erre a szóváltásra és a légkörre, amelyben lejátszódott, érdemes egy csöppet elidőzni Hannibál magatartásához fűzött, kissé meglepő kommentárján. A következőkben lesz alkalmunk látni, hogy Polybios egészében véve kedvező véleménnyel van a pun vezérről, többnyire felmenti őt a római historiográfia vádjainak jó része alól — különös tekintettel a kegyetlenségre és barbarizmusra —, sőt mint hadvezért nem győzi eléggé magasztalni katonai erényeiért. Most azonban Polybios szigorúan ítélkezik: Hannibál viselkedését szerinte az ifjonti hév, a harci láz, a friss győzelmei fölötti elbizakodottság, de mindenekelőtt fiatal kora dacára máris megrögzött Róma-gyűlölete diktálta:
"Nem törődött az események igazi okaival, képtelen kifogásokhoz folyamodott, olyan emberek módjára, akiket teljesen elragadott az indulat" (III. 15. 9).

Nem lett volna célravezetőbb — teszi hozzá Polybios — követelni a rómaiaktól, hogy adják vissza Szardíniát és azt az ősszeget, amelyet egykor a helyzettel visszaélve, jogtalanul csikartak ki tőlük? A görög történetíró racionalizmusa itt naivitásnak tűnhet azok számára, akiket a napjainkig tartó nemzetkőzi konfliktusok hosszú sora megtanított arra, hogy az agresszorok a lehető legritkábban szokták kiteregetni valódi igényeiket. Természetesen akadt, aki megpróbálta megmagyarázni Polybios ítéletét.
A görög történetíró legutóbbi francia kiadója a római propaganda visszhangját látta benne, márpedig ezt nemigen támasztja alá Polybios oly sokszor megfigyelt függetlensége az annalisztika állásfoglalásaitól. A nagy brit kommentátor pedig úgy magyarázta Polybios vélekedését, hogy a történetírónak meglepetéssel vegyes sajnálattal kellett megállapítania, hogy adott esetben egyik hőse nem alkalmazkodott a háború okairól (aitiai) felállított sémájához.
Pontosabban Polybios itt, Hannibál döntő lépése kapcsán egy olyan értelmezési modellhez nyúl, amelyet később V. Philipposszal kapcsolatban fog újra felhasználni, amikor Démétrios oly könnyedén rá tudja venni a makedón királyt, hogy a Rómával való szembeszegülés bukásra ítélt politikájára adja a fejét — ezáltal jelzi olvasójának, hogy bármilyen zseniális legyen is egy hadvezér, ha fejest ugrik egy háborúba, helyesebben ha szenvedélyei sodorják őt bele, annak nem lehet jó vége. Polybios úgy vélte, a harag gyümölcsei nem érhetnek be. De igaz, ami igaz, ő ismerte a folytatást.

A római küldöttek, miután Hannibál visszautasította követeléseiket, Polybios szerint (III. 15. 12) tengerre szálltak Karthágó felé. A görög történetíró azonban nem osztja meg velünk, mi történt ezután, és Livius (XXI. 6. 4) is csak arra utal, hogy a senatus elvileg ugyan elhatározta a követküldést, de a követeknek már nem volt idejük elhagyni Rómát, mert Hannibál addigra már meg is támadta Saguntumot.
220-219 telének végén járunk. Hannibál teljes bizonyossággal tudta, hogy Rómát, miután nagy nehezen megfékezte végre a kelta veszedelmet Észak-Itáliában, most éppen az Illíriában, az Adriai-tenger partjain kialakult helyzet aggasztja. Róma egykori hűbérese, a pharosi Démétrios összefogott Antigonos Dósónnal, Makedónia régensével, majd az ifjú V. Philippos királlyal annak 221-es trónra lépése után; üzelmei lassan kikényszerítették a rómaiak beavatkozását a Balkánon, aminek éppen most, 219 tavaszán jött el az ideje. A pun vezérnek tehát minden esélye megvolt, hogy szabad kezet kapjon Saguntummal szemben.

Néhány hónapig tartott az ostrom. Polybios szerint (III. 17. 10) pontosan nyolc hónapig; őt azonban, jóllehet kiválóan értett az ostromlás tudományához, nemigen érdekelték a hadműveletek részletei. Azt viszont kiemeli, hogy Hannibál maga is intenzíven részt vett a harcokban. Liviustól, aki talán Coelius Antipatertól szerezte értesüléseit, megtudjuk, hogy az ostrom elején a parancsnokot, amikor vigyázatlanul közelítette meg a falat, megsebezte egy dárda a combján (XXI. 7. 10). A város erős volt és jól védett. A fellegvár a nyugati sarkában emelkedett, egy magaslat csúcsán — ezen ma a Bateria dos de Mayo áll, annak emlékére, hogy Napóleon seregei 1811-ben elfoglalták a várost.
A saguntumiak derekasan vitézkedtek, és volt egy szörnyű fegyverük, a phalarica: ez egyfajta, gyakran eltúlzott méretű dárda volt, amelynek kóccal borított és kátrányba-kénbe mártott nyelét hajítás előtt meggyújtották — valóságos „rakéta" volt ez, félelem járt előtte, nemcsak tüze, de a végére erősített három láb hosszú vashegy miatt is (Livius XXI. 8. 11). Silius Italicus a Punickban (I. 350-364) a maga szokásos barokkos módján domborította ki ennek a fegyvernek borzalmas hatásait, amelynek nagy kaliberű változatát csak katapultával lehetett kilőni.

Ezalatt a diplomácia is hallatta a szavát. 219 nyarán — ha Liviust követjük (XXI. 6. 8) — a Hannibál által ostromlott várostól nem messze egy római küldöttség szállt partra. Polybios erről nem tesz említést, hiszen ez ugyanaz a küldöttség, amelyet szerinte a pun vezér néhány hónappal azelőtt fogadott új-karthágói téli szállásán. Ebben a soha le nem zárható és érvek bőséges választékát felvonultató vitában továbbra is nyitott kérdés, hogy ezt a második római követséget, amelyet Livius említ — igazából nála ez az első, mert a Saguntum ostroma előtt elvileg elhatározott követjárás szerinte idő híján nem valósult meg —, igazából nem azzal kell-e azonosítanunk, amellyel szemben Hannibál Új-Karthágóban olyan gőgösen, de egyszersmind olyan szenvedélyesen viselkedett, hogy ezzel, mint láttuk, Polybios mélységes rosszallását váltotta ki.
Bármelyik megoldást kell is elfogadnunk, Liviusnak köszönhetjük azt, hogy római, de mindenekelőtt karthágói szempontból fogalmat alkothatunk az ez alatt a követjárás alatt lezajlott szóváltások tartalmáról. Sőt azt is, hogy felfedezhetünk egy ismerős arcot ebben a római követségben: a küldetés vezetőjét, a patrícius P. Valerius Flaccust, a 227-es év egykori con-sulját, akinek ilyen minőségében elő kellett készítenie a kővetkező évben Hasdruballal elfogadtatott egyezményt, és így naprakész volt Hispánia ügyeit illetően.
Hannibál, értesülve a római küldöttség partraszállásáról, állítólag hadvezéri kötelességeire hivatkozva nem fogadta őket. És tisztában lévén azzal, hogy onnan első útjuk Karthágóba fog vezetni, megelőzve őket, futárt küldött a Livius által factio Barcinának nevezett, a Barka családot a Vének Tanácsában több mint húsz éve hűségesen támogató klikk vezetőihez.

Amikor Valerius Flaccust és a többi római követet meghallgatták Karthágóban, egy régi ismerősünk lépett föl a pun arisztokrácia szóvivőjeként a Barkidák híveivel szemben: Hannón, Hamilkár vetélytársa, aki a második pun háború folyamán végig ellenséges marad Hannibállal szemben. A Livius által neki tulajdonított beszéd (XXI. 10. 2-13), az első azoknak a beszédeknek a sorában, amelyeket a pataviumi történetíró előszeretettel adott az öreg karthágói senator szájába, a gyűlölet crescendójával, amely a 216-os cannaei győzelem utáni szónoklatban tetőzik: pyrrhosi győzelem ez, mondja Hannón nemsokára. Ekkor Hannón röviden szólt, de lényegretörően. Az ő szemében Hannibál veszedelmes háborús uszító volt, akit meg kell állítani, amíg nem késő, és a kis tűzcsóva, amelyet Saguntum ellen gyújtott, szerinte valójában Karthágó falait fenyegette.
Azt javasolta tehát, hogy azonnal vessenek véget a Saguntum elleni hadműveleteknek, Hannibált pedig adják a rómaiak kezére. A Vének Tanácsának nagyrészt a Barkidához húzó beállítottsága esélyt sem hagyott Hannónnak, hogy meghallgatásra találjon. A Tanács a saguntumiakra hárította a felelősséget az összetűzésért. Ezalatt Saguntum ostroma folytatódott. Hannibálnak néhány hétre el kellett távoznia, hogy La Manchában és Új-Kasztíliában elfojtsa az oretanu-sok és carpetanusok lázadását; akik a túlságosan kemény sorozásokra válaszul megtámadták a pun katonaszedőket.

Az ostromlottak azonban nemigen jutottak lélegzethez. Hannibál a hadműveletek vezetését távollétében Maharbalra, Himilkón fiára bízta, aki Cannaenál majd a lovasság parancsnoka lesz, legalábbis a liviusi változat szerint, és mint látni fogjuk, ebben a minőségben fogalmaz majd meg egy szállóigévé vált mondatot.
A félsziget szívébe vezetett villámportyáról a pun hadvezér egy Silius Italicus (Punica II. 395-456) által pornpásan kiszínezett legenda szerint egy csodálatos, történelmi jelenetek ábrázolásával díszített pajzzsal tért vissza, amely a költő szerint galiciai bronzművesek munkája volt. Döbbenetesen tömörített formában bele volt vésve Karthágó egész története; sőt, az ábrázolás dinamikája előrevetítette Hannibál átkelését az Ebrón. Saguntum, amelynek szenvedéseit szintén előre elbeszélte a pajzs, 219 őszének végén esett el.

A város utolsó napjai iszonyatosak voltak: a kiéhezett lakosok már rokonaik holttestét falták fel, mígnem az életben maradt védők hatalmas máglyát raktak, és családjukkal együtt a lángok közé vetették magukat (Augustinus: De civitate Dei III. 20). A jelentős hadizsákmányt háromfelé osztották: a foglyokat meghagyták a katonáknak, az értékes tárgyakat vagy az azok eladásából származó pénzt Karthágóba küldték; az aranyat-ezüstöt pedig Hannibál félretette jövőbeli hadjáratainak költségeire.