E kor történetírója márki is teríti a kártyáit. A legjobb, néha az egyetlen lapja Polybios, akire már annyiszor hivatkoztunk: ha az ő tanúságát elvetnénk azzal, hogy sokszor kizárólagos, arra ítélnénk magunkat, hogy bezárjuk a boltot. A régi alapelv — unus testis nullus testis (egy tanú nem tanú) — az ókortörténész számára nem bírhat olyan abszolút érvénnyel, mint a jogtudós számára. Annál is inkább, mert az egyetlen tanú adott esetben csodálatos útitárs.
Polybios a 3. század legvégén született a peloponnésosi Megalopolisban, egy gazdag arkadiai család sarjaként, akik Philopoiménnal, a hanyatló Görögország utolsó hősével álltak szövetségben. Akkoriban, a makedón militarizmus és a római birodalmi politika harapófogójában a görögök nehéz időket éltek át, legfőképp azok, akik, mint Polybios és övéi, felelős szerepet töltöttek be hazájukban — 170-ben az achai szövetség történetírónkat tette meg lovassági parancsnokává (hipparchos) —, és igyekeztek legalábbis függetlenségi politikát folytatni Rómával szemben. Perseus 168-as pydnai veresége és a makedón hatalom végleges összeomlása szörnyű tisztogatást eredményezett Achaiában.
Ezer túszt hurcoltak el akkor Itáliába. Köztük volt Polybios is. Lehetősége nyílt azonban arra, hogy felhívja magára az ifjú Scipio Aemilianus figyelmét — ő maga számolt be ennek a barátságnak a születéséről (XXXI. 23. 4) —, és hogy harmincöt éves fejjel az ő tanácsadója, már-már mentora legyen.

A római vezető réteghez fűződő szoros kapcsolata, utazásai Hispániában, Galliában és Afrikában, ahol 151-ben Massinissával is találkozott, személyes jelenléte Karthágó alatt 147-146-ban, a város ostromának utolsó szakaszai folyamán — mindez kivételes tapasztalatokat jelentett számára a következő húsz évben. Akadt, aki „etnográfiai érdeklődéséért" magasztaltat, teljes joggal; de nem kisebb szenvedély fűtötte a földrajz iránt, olyannyira, hogy 146 nyarán Hannón nyomában periplusra indult a mai Marokkó és Mauritánia partjai mentén. Így ellátogatott az általa leírt hadműveletek helyszínére, kikérdezte a túlélőket — például az Alpokban (III. 48. 12) —, saját szemével látott fontos dokumentumokat, mint például Dél-Itáliában a Lacinium-foki bronztáblát: a Hannibál által felvonultatott egységek létszámát illetően ennek számadatait fogadta el a más történetírók által közölt adatok helyett (III. 33. 18). Jóllehet Polybios közvetlenül hozzáférhetett a római levéltárak dokumentumaihoz — így a Róma és Karthágó közti szerződések sorozatához (III. 22-27) —, elődeit, az eseményekkel egy korban élt történetírókat sem hanyagolta el.

Az első pun háborúról szóló beszámolójához felütötte az akragasi Philinos művét, aki valószínűleg tanúja volt ennek az összecsapásnak, és a punok ügyének szószólójaként lépett fel, valamint Fabius Pictort, aki szintén görögül írt, de római szemszögből. Az utóbbival a második pun háborúról szóló polybiosi beszámoló forrásai között is találkozunk, szembeállítva a lakedaimóni Sósylosszal, aki Hannibál táborában élt (annak idején ő tanította görög irodalomra) és egy másik göröggel, Silénosszal, a szicíliai Kalé Akté szülöttével, aki szintén a karthágói hadvezér kíséretének tagja volt (Cornelius Nepos: Hannibal 13. 3).

Polybios, aki történetírói mesterségét igen nagyra tartotta, mindenekelőtt az események aitiologiáját igyekszik megragadni: a kővetkező oldalakon láthatjuk majd, amint hosszasan tőpreng a második pun háború mélyebb okain, nagy gonddal téve különbséget valóságos ok (aitia), ürügyek (prophaseis) és kezdetek (archai) között. Lenyűgözve Rómától, amelynek először politikai foglya volt, de azután neki köszönhette élete második részének káprázatos beteljesedését, Polybios az állam intézményeiben, illetve a római kormányzati formában ismerte fel hódításainak és feltartóztathatatlan sikerének mozgatórugóját.

Titus Livius, e történet második nagy tanúja éppen Augustus kortársa, akinek a neve időszámításunk kezdete táján már önmagában is Róma sikerének szimbóluma. Ahogy Polybios, Livius is összefüggő beszámolót hagyott ránk a második pun háborúról: ez a híres „harmadik decas", amely, hála az utókor szűnni nem akaró érdeklődésének a hannibáli háború iránt, teljes épségben ránk maradt — hosszas használattól patinás könyvek, akárcsak az elefántcsontszín borítójú velinkötetek, amelyekből a klasszicizmus korának diákjai olvasták.
Az európai humanista hagyománynak köszönhetően Livius történeti műve többször lefordított és kommentált, nehézségek nélkül megközelíthető szöveg lett; ez az ismertség azonban csalóka és veszedelmes, ha azt jelenti, hogy minden szavát szentírásnak vesszük. A ragyogó stílus, a hatásos drámai effektusok, a gyönyörű szónoki fejtegetések hatása alatt sem feledhetjük, hogy a liviusi beszámolót sokszor bizonyos óvatossággal kell fogadnunk: olyan szöveg ez, amelyet csak a pataviumi történetíró Róma felé hajló érzelmeit is számításba véve fejthetünk fel. Éppúgy, mint Sallustiusra, rá is alkalmazhatók Sir Ronald Syme kiábrándult szavai: „Minden történetíró szelektív, hatásvadász, impresszionista."

Ráadásul Liviusból hiányzott a görög történetíró rendkívüli érdeklődése a dolgok és emberek iránt: nem végzett helyszíni kutatásokat. Igaz, a közvetlen bizonyítékok felkutatása két évszázad távlatából nem sok eredménnyel kecsegtetett volna. Ezért van, hogy a két történetíró párhuzamba állítása — ami elbeszéléseik hosszú közös szakaszán bátran elvégezhető: ami a hannibáli háborút illeti, Polybios csak a cannaei csata (216) után válik töredékessé — és az összehasonlítás csak ritkán üt ki a latin szerző javára.
Útjuk gyakran egymás közvetlen közelében vezet, néha olyan egyértelmű érintkezési pontokkal, hogy akár „fordításokról" is lehetne beszélni. Például abban az elbeszélésben, amikor Hannibál és serege leereszkedik az Alpok itáliai lejtőin (Polybios III. 54. 4-55; Livius XXI. 35. 10-37), a két szöveg még részleteiben is fedi egymást — bár, mint látni fogjuk, az ecet használatára kettőjük közül csak Livius utal —, amiből számos kritikus, és nem is a legcsekélyebbek, arra következtettek, hogy Livius közvetlenül felhasználta, hogy azt ne mondjuk, „másolta" Polybios művét.
Azt sem zárhatjuk ki azonban, hogy a görög és a latin szerző közös forrást használt, amely Fabius Pictor lehetett. Hiszen, bár szembeötlőek a kapcsolódási pontok Polybios és Livius között, az eltéréseik sem kisebbek. Es ha már épp az alpesi átkelés egy epizódját idéztük fel, rögtön hozzá kell tennünk azt is, hogy a két történetíró, mint látni fogjuk, az átkelésre teljesen különböző útvonalakat fogadott el.

Livius természetesen egyéb forrásokból is merített, akikre néha hivatkozik is: C. Aciliustól, Claudius Quadrigariustól, Valerius Antias-tól, főként pedig Coelius Antipatertől, aki a Kr. e. 2. század végén írt egy hét könyvből álló történeti művet a második pun háborúról, ám ez sajnálatos módon elveszett, csak egy-két membrum disiectum maradt belőle, amelyeket részben Cicero idézeteiből ismerünk. Coelius művének hiánya annál is fájdalmasabb, mivel nagyon úgy tűnik, hogy Silénost, Hannibál egyik történetíróját követte, akit, mint láttuk, már Polybios is felhasznált.
Az olvasónak már volt, de lesz is még alkalma találkozni egyéb ókori szerzőkre tett utalásokkal, akik két fő tanúnkhoz képest igencsak másodrendű források. Kivétel talán Cornelius Nepos, először is mert egy nemzedékkel megelőzte Liviust, de főleg mert, anélkül hogy történetírói igényekkel lépett volna föl, „az idegen népek nagy hadvezéreinek" arcképcsarnokát egy rövid Hamilkár-vitával, valamint egy kissé jobban kifejtett Hannibál-életrajzzal zárta. Ugyanebből a korból, a Kr. e. 1. század második feléből valók Diodóros XXV., XXVI. és XXVII. könyvének fennmaradt töredékei, amelyek néha értékesek, különös tekintettel a Szicíliában játszódó eseményekre.

Abban sincs semmi meglepő, ha időnként egy költőhöz folyamodunk, Silius Italicushoz (lásd már fentebb is, 22-23. o.). Az ifjabb Plinius szavai szerint, aki jól ismerte őt (Levelek III. 7), a Punica szerzője, a Kr. u. 68-as év utolsó, Nero által kinevezett consulja munkamániás volt, jól felszerelt könyvtárral, amelyben természetesen helyet kapott Livius, de Valerius Antias is.
Nem sokat tudhatunk meg Cassius Diótól és bizánci kivonatolójától, Zónarastól, de közismert, hogy Appianos — egy másik görög szerző a Kr. u. 2. század közepéről — az alapvető forrásunk a harmadik pun háborúról és Karthágó tragikus végéről? Ennek a történetírónak a „hispániai háborúról" és a „hannibáli háborúról" szóló oldalait is felhasználhatjuk, bár nem árt egy kis óvatosság.