Mit nem adnánk, ha valamennyire is pontosan ismerhetnénk a karthágói közhangulatot, amikor kiderült, hogy oda Szardínia! Bár nem kaphatunk erről olyan képet, amilyet szeretnénk, néhány, az imént sorra vett szöveges forrás ellentmondó utalásai érzékeltetik, milyen zavaros volt a helyzet ekkoriban a pun fővárosban. A középpontban megint csak Hamilkár Barkát látjuk. Miután újra beköszöntött a béke és biztonság, de vele a keserűség is, hogy Karthágó tengerentúli birodalmát ismét megcsonkították, eljött a számlák rendezésének ideje.
Appianos szerint (Ibérika 4) Hamilkár azon vette észre magát, hogy őt teszik felelőssé, amiért szicíliai parancsnoksága alatt elhamarkodott ígéreteket tett zsoldosainak, főleg az alatta harcoló kelta alakulatoknak, vagyis a lázadásnak ő adott tápot. Bíróság elé akarták állítani — nyilván a Százak vagy Száznégyek Bírósága elé (Appianostól nem tudjuk meg pontosan) —, végül azonban megmenekült a pertől, hála Karthágó befolyásos és a nép kegyét élvező személyiségeihez fűződő kapcsolatainak. Ezek között az első helyen állt — és itt jelenik meg először a történelemben — az a Hasdrubal, aki talán épp ekkor vette feleségül Hamilkár második lányát. Ezzel a házassággal kapcsolatban meg kell említenünk egy pletykát, mert kétségkívül sokat elárul a római annalisztikus történetírás rosszindulatáról a pun vezérrel szemben: a Cornelius Nepos (Hamilcar 3. 2) által idézett és Liviusnál (XXI. 2. 4) gyors visszhangra találó híresztelés szerint Hamilkár nem akármilyen barátsággal kötődött a szép Hasdrubalhoz; állítólag épp azért adta lánya kezét a fiatalembernek, hogy ezt a barátkozást senki meg ne hiúsíthassa, mivel — mondja Cornelius Nepos — a karthágói családi élet szokásai nem engedték, hogy egy apóst elválasszanak a vejétől.

A római történetíró talán csak színlelt távolságtartással teszi hozzá, hogy — maledici tanio viro deesse non poterant — „nem lehet meg egy ilyen nagy ember rágalmazók nélkül" (Havas László fordítása), hiszen ő maga nem bírta ki, hogy meg ne örökítse ezt a rágalmat. Sem a Hamilkár ellen indított eljárás, sem a homoszexuális hajlamaira való utalás nem szerepel Polybiosnál, a mai történészek pedig egyetértenek abban, hogy az idősebb Cato által még a legnagyobb megbecsüléssel illetett (Plutarchos: Cato Maior 8. 14) ember arcképének ebben a kései átrajzolásában a későbbi római történetírás, pontosabban talán Coelius Antipater hatását látjuk.
Szintén ennek az antibarkida hagyománynak tulajdoníthatjuk Diodóros állításait (XXV. 8), aki szerint a zsoldos háború vége után — vagyis abban az időben, amelyben most járunk, 238 vége és 237 közepe között — Hamilkár összeszűrte a levet azzal, akit Karthágó a leginkább gyanús szemmel nézett: kétes úton-módon gyűjtött, többek közt a hadizsákmányból származó vagyonát arra használta fel, hogy a nép kegyeibe férkőzzön, és így elérje, hogy meghatározatlan időre ráruházzák a katonai parancsnokságot egész Líbia fölött.

Diodóros világosan demagógiáról beszél — szövegében a démokopia szó szerepel —, olyan polemikus hangnemben, amely óvatosságra int bennűnket. Bizonyosnak tűnik azonban, hogy Karthágóban ezekben az években az államvezetés demokratikus irányú átalakulása körvonalazódott. Polybios (VI. 51) „arra az időszakra, amikor a hannibáli háború elkezdődött", vagyis tulajdonképpen húsz évvel későbbre teszi azt a folyamatot, amelyben ő a karthágói államrend elfajulását látja, holott a városnak legalábbis az eredeti berendezkedéséről ugyan olyan jó véleménnyel volt, mint Aristotelés.
Mint mondja, Karthágóban „a legfontosabb kérdésekben már a nép szava döntött, míg Rómában elsősorban még a senatus befolyása érvényesült. Míg Karthágóban a tömeg tárgyalta meg és döntötte el az ügyeket, addig Rómában az állam legderekabb polgárait illette meg ez a jog."

Jegyezzük meg futólag: ebben az összehasonlításban újra találkozunk a görög történetíró oknyomozó igyekezetével és azzal a többször is megfigyelt hajlamával, hogy Róma történelmi sikerének zálogát az arisztokratikus hatalom helyes egyensúlyában lássa. Karthágóban a közügyek intézésének elferdülése, amelyet Polybios annyira elítél, már korábban megkezdődhetett, mint ahogy ő mondja: a zsoldos-háború keltette felfordulás következtében, sőt még a Szardínia elvesztése okozta megrázkódtatás előtt.
Az előbbiekben láthattuk, hogy a Spendios és Mathós által irányított felkelésnek egy kulcsfontosságú pillanatában már a népgyűlés vitte keresztül Hannón leváltását katonai parancsnokságáról és azt, hogy Hamilkár mellé alvezért nevezzenek ki. Két-három év múlva ugyanez a forgatókönyv ismétlődhetett meg, és ez biztosította Hamilkárnak az esetleges mentelmi jogon túl az elsőséget Hannón rovására, akit már megint félreállítottak, de azért megőrizte vezető szerepét Karthágó Vénei közt a Barkidákkal szemben álló érdekcsoport élén.
A 238-237-es év válsága kapcsán „demokratikus forradalomról" beszélni bizonyosan túlzás volna, és szintén elég merész ötlet ehhez az epizódhoz kötni az egyéves, kollegiális suffeti hivatal rendszeresítését Karthágóban, amint egyesek tették".

Hamilkár Hispániába való távozásának politikai körülményeire is hasonló fátyol borul, amelyet bizonytalanságból szőttek a forrásaink közti ellentmondások. Egy annalisztikus hagyomány szerint, amely talán még Fabius Pictorra megy vissza, és amelyet Appianos is visszhangoz (Annibaika 2, Ibérika 5, vö. még Zónaras VIII. 17) , a pun vezér saját szakállára indult el Hispániába, a karthágói senatus támogatása nélkül. Polybios megelégszik annyival, hogy szárazon kijelenti (II. 1. 5): a karthágóiak, mihelyt Afrikában rendeződött a helyzetük, egy expedíciós hadsereg élén Hispániába küldték Hamilkárt.
Bizonyos, hogy ennél többet sohasem fogunk megtudni, de annyit legalábbis megjegyezhetünk feltevés gyanánt, hogy Hamilkárnak nem sok fáradságába került diadalmaskodni a karthágói senatusban Hannón ellenállása fölött, aki — mint azt a korábbi és későbbi években tanúsított egész magatartása bizonyítja — azt akarta, hogy Karthágó inkább afrikai birodalmának megszilárdítására és kiterjesztésére fektessen nagyobb hangsúlyt. Lehet, hogy Hamilkár és párthívei hátsó gondolataiban már az a vakmerő szándék állt a vállalkozás mögött, hogy a legtávolibb nyugat felől elébe kerüljenek Rómának, vagy legalábbis határt vessenek terjeszkedésének ebben az irányban?
Később még alaposabban szemügyre vesszük ezt a problémát; de emeljük ki, hogy Andalúzia bányái már önmagukban is elég vonzó perspektívát jelentettek: ne feledjük, hogy a zsoldos háború által végigdúlt Karthágónak Szardínia elvesztése mellett még egy súlyos háborús jóvátétel is a nyakába szakadt Róma részéről.

Hamilkár valószínűleg 237 tavaszán vagy nyarán kelt útra Hispánia felé csapataival, amelyeknek sem összetételét, sem létszámát nem ismerjük. Héraklés oszlopainál hagyta el Afrika földjét, amelyet nem látott viszont soha többé, azaz egészen a Gibraltári-szorosig szárazföldön tette meg az utat, ahogy Polybios mondja (II. 1. 6) — őt kell ugyanis előnyben részesítenünk Diodórosszal (XXV. 10. 1) szemben, aki azt sugallja, hogy Hamilkár végighajózott a Magreb északi partjai mentén, azután kelt át a szoroson. Vele tartott veje, Hasdrubal és a kis Hannibál is, aki akkor kilencéves volt.
Most, amikor apa és fiú együtt kel útra, láthatjuk első alkalommal, hogyan keveredik össze szétválaszthatatlanul a Barkidák története és legendája. Hannibál esküjének legendássá vált epizódját éppen Polybios beszélte el; nem ő az egyetlen, de ő adta a legnagyobb szimbolikus erőt beszámolójának. Hamilkár, amikor felkerekedett Karthágóból, áldozatot mutatott be, hogy kedvező előjelekkel induljon útnak. Miután a szertartás sikeresen befejeződött, hívatta a kis Hannibált, és megkérdezte, szeretné-e elkísérni őt a hadjáratra.

A gyermek lelkesen igent mondott, mire Hamilkár odavezette az oltárhoz és megeskette, hogy sohasem lesz a rómaiak barátja. Hannibál Polybios szerint (III. 11) élete alkonyán, 193-ban tárta fel gyermekkori esküjének titkát III. Antiochos előtt, akinél akkoriban menedéket talált, hogy eloszlassa a Seleukida uralkodó bizalmatlanságát maga iránt.
Jóllehet ez az anekdota apróbb eltérésekkel a többi, a római annalisztikát képviselő forrásban is szerepel — például Liviusnál (XXI. 1. 4, XXXV. 19. 3 4) —, hitelességéről szenvedélyes vitákat folytatott a modern tudomány. Sokan elutasítják azon az alapon, hogy csak a 2. század első felében ölthetett testet, amikor Róma azon fáradozott, hogy erkölcsileg igazolja Karthágóval szembeni agresszív politikáját. Ennél korábban nem is egykönnyen ölthetett volna testet: fel kellett volna figyelni rá, hogy Hannibál Antiochosnak erről 193-ban számolt be.

Tudatában vagyunk, hogy a vita, amely ennek a jelenetnek a valóságosságáról folyik, túlmutat az anekdota szintjén. A kis Hannibál, amint apja oldalán esküvel fogad őrök gyűlöletet a rómaiak ellen: erőteljes szimbólum. Épp így használja Polybios az idézett szövegben (III. 11), mint „erkölcsi bizonyítékot" tétele mellett, mely szerint a második pun háború elsődleges oka Hamilkár engesztelhetetlen Róma-gyűlölete, amelyet utódaira is igyekszik áthagyományozni, saját életén túlmutató, teljesítésre váró küldetésként. Viszontláthatjuk a Valerius Maximus által közölt kis történet szellemét Hamilkár fiairól, akiket apjuk Róma vesztére nevelt oroszlánkölykökhöz hasonlít.

Az ókoriak szilárdan hittek a nagy jellemek történelemformáló erejében, és nem is tévedtek. Livius jól ismert, gyakran idézett mondatával pontosan arra utal, amire Polybios: „Angebant ingentis spiritus uhum Sicilia Sardiniaque amissae" („E büszke lelkű férfi nem tudta elviselni Szardínia és Szicília elvesztését” XXI. 1. 5). Nemsokára pedig azzal folytatja, hogy világosan Hamilkár rovására írja ezt a célkitűzést: „Ha tovább él — mondja —, a punok azt a háborút, amelyet később Hannibál fővezérsége idején viseltek, már Hamilkár vezetésével megindítják Itália ellen" (XXI. 2. 2) .
Polybios egyik legjobb kommentátorának szerencsés megfogalmazását követve azt mondhatjuk, a görög történetíró szerint „Hamilkár hidat vert a két pun háború közé"." Livius, kicsivel később, ugyanúgy gondolkodik majd, mint Polybios.

Emeljük ki, hogy két legfontosabb szerzőnk, a latin és a görög egyaránt hitt Hamilkár hatalmas bosszúvágyában. De még ha erről való tudásunk alapján hajlunk is afelé, hogy valamiféle személyes együtthatóval jellemezzük ezt a lépését, ettől nem kevésbé igaz, hogy a pun hadvezér akkor, 237-ben csupán megvalósítója volt egyfajta politikának, amely mellett Karthágó azért határozta el magát, mert ez bizonyult erősebbnek egy másik politikával szemben.
A pun metropolisz, hogy magához térjen, és főként hogy megszabaduljon a súlyos háborús jóvátételtől, újra rátalált a nagy távlatok felé vezető útra, a legtávolabbi Nyugat felé, ahol a föníciai hajósok az ősi hagyományok szerint ínár a második évezred végén, de legkésőbb az első évezred hajnalán megalapították legmesszibb hídfőállásaikat, és megvetették a mesés Eldorádó kiaknázásának első alapjait.