Nyilvánvalóan maga Hannibál lepődött meg a legkevésbé, hogy az események ilyen fordulatot vettek. Minthogy kicsi volt a valószínűsége, hogy Róma — megkésve bár — nem fog válaszolni Sagunturn megtámadására, majd bevételére, és mivel tudta, hogy Karthágóban a Barkida-klikk kiáll érte, megkezdte az előkészületeket nagyralátó és bizonyosan régóta érlelt tervének megvalósítására. Valószínű, még ha nincs is rá bizonyítékunk, hogy már legalább 219 óta tapogatózott a roussilloni volcáknál, majd a salluviusoknál és az allobroxoknál, futárok révén felvette a kapcsolatot a fejében már kirajzolódó útvonal mentén élő népekkel.
Azt azonban tudjuk — mint később látni is fogjuk —, hogy éppen mielőtt nekivágott volna a nagy vállalkozásnak, Új-Karthágóban a gallok követeivel találkozott. Akkoriban az utazás hosszadalmassága és a nehézkes haladás miatt egy ilyen döntés mindenképpen komoly előkészítést igényelt. Egy firenzei utazó feljegyzései szerint a 15. század közepén Barcelonából Montpellierbe átlagosan tíz nap alatt lehetett eljutni; Hannibál korában az utak kevésbé jó minősége és biztonsága, valamint a megállóhelyek kiszámíthatatlan elhelyezkedése miatt valószínűleg kicsit több kellett hozzá. Ennek a lassú közlekedésnek megvoltak a maga következményei — jól példázza ezt Histiaios milétosi hadvezérnek az ókorban jól ismert története, aki egy futárja frissen borotvált fejbőrére írva küldött üzenetet: a hosszú út során a küldönc haja kinőtt, és eltakarta a szöveget...

Saguntum bevétele után Hannibál visszatért téli szállására, Új-Karthágóba. Itt értesült a rómaiak karthágói követjárásának végeredményéről. 219-218 telének kezdetére azonban már teljesen kiforrott benne a jövendő hadjárat terve, mivel, hogy a későbbiekben pihent csapatok álljanak rendelkezésére, ibér katonáit télire hazaküldte a családjukhoz. Ő maga azzal töltötte a 219-218-as telet, hogy mind védekező, mind támadó jellegű intézkedések egész sorozatát léptette életbe.
Hogy Afrika védelmét biztosítsa, az ottani helyőrségek megerősítésére ibér alakulatokat vezényelt oda: 13 850 cetrával — kis kerek pajzzsal — felszerelt gyalogost, 1200 lovast és 870 baleári parittyást. Liviusnak (XXI. 21. 12) ezek a számadatai megegyeznek a Polybiosnál találhatókkal (III. 33) — ő magyarázatot is ad ezekre a kissé furcsa módon pontos adatokra: megemlíti, hogy ezeket a számokat ő maga olvasta Dél-Itáliában, a Lacinium-foki bronztáblán, amelyre Hannibál vésette fel őket. Ezt az erősítést részben Karthágó védelmére tartották fenn, más részüket szétosztották a pun Afrika különböző városaiba — a „metagóniai" városokba, pontosítja Polybios (III. 33. 12-13), vagyis a masaisylos Numídia városaiba (a mai algériai Constantinois), ahol egyébként Hannibál 4000 válogatott fiatalembert toboroztatott a legjobb családokból, hogy a pun metropolisz helyőrségét erősítsék és egyszersmind túszokként szolgáljanak. Másfelől azonban Afrikából is elhozott néhány erős csapategységet különböző hadtestekből, hogy Hispániába küldje őket.

Annál több gondot kellett fordítania Hispánia védelmére, mivel nagyon jól tudta, hogy Karthágóból visszatérőben a római követek végigjárták a félsziget északi részét, hogy megpróbálják megnyerni a lakosságot Róma számára (Livius XXI. 19. 6-8) — különösen a bargusiusokat, egy katalóniai népet, és a volcianusokat, akik telephelye bizonyosan szintén arrafelé volt: őket talán a volcákkal kell azonosítanunk, akik, mint látni fogjuk, akkoriban Roussillont lakták.
Jóllehet a volcianusok szóvivője nem sok jóval biztatta a rómaiakat — lényegében kijelentette, hogy nincs, aki Saguntum romjai láttán vissza ne riadna a rómaiak szövetségétől —, világos volt, hogy Hispánia legnagyobb részét mindenáron a lehető legbiztonságosabb „szent hellyé" kell alakítania. Így történt, hogy Hannibál 11 850 afrikaival megerősített gyalogos hadsereget szervezett öccsének, Hasdrubalnak, akire a félsziget megtartását bízta; ehhez járult még 300 ligur és 500 baleári parittyás, és további támogatásul 21 elefánt. A Hasdrubal keze alá adott lovasság lényegében szintén afrikaiakból állt: 450 „libyphoinix-ből" — vagyis a tunéziai Szahelből származó félvér katonákból — és mindenekelőtt 1800 numidából és mórból.

Ezekkel a katonacserékkel, mint megannyi egymást keresztező szállal, a pun hadvezér szorosabbra akarta fűzni az összetartást a megpróbáltatások idején Afrika és Hispánia között. Ebben legalább annyira politikusként, mint katonaként járt el, akárcsak nem sokkal előbb, bizonyára 220-ban, egy másik területen is. Emlékszünk, hogy elődje, a Szép Hasdrubal másodjára egy hispán nőt vett feleségül, rőgtőn azután, hogy Hamilkár örökébe lépett. Liviustól tudjuk (XXIV. 41. 7), hogy Hannibál szintén egy ibér nővel lépett frigyre, Castulóból, az akkoriban legfontosabb felső-andalúziai városok egyikéből, amely Linares környékén feküdt.
A város ásványkincseivel korán magára vonta a gadesi föníciaiak érdeklődését, és ősi gazdagsága az orientalizáló művészet néhány igen szép alkotásában is kifejeződött. Silius Italicus egy kicsit többet is elárul a hölgyről. Állítólag Imilcének hívták — ez azonban nem görög név, mint ahogy a latin költő gondolja (Punica III. 97-105), hanem nagyon is pun: ahogy egyesek már helyesen meglátták, teljes joggal ismerhetjük fel benne, alig eltorzítva, a sémi mik ( „vezér, király") gyököt.
Másfelől azonban nem olyan egyszerű tovább követnünk Siliust a regényes fejlemények sűrűjébe: szerinte ebből a nászból született egy fiúgyermek, aki az ostromlott Saguntum falainál látta meg a napvilágot. Mielőtt Hannibál útra kelne Itáliába, az anyát csöpp gyermekével együtt Gadesbe viszi, és hajóra teszi Karthágó felé, hogy biztonságban tudhassa őket a háború viszontagságaitól. És amint a költő elénk varázsolja, Imilce tekintete el nem szakad Hispánia partjaitól, amíg végképp tova nem ragadja a hajó...

A nagy út előtt Hannibál valóban elzarándokolt Gadesbe, hogy — amint Livius mondja (XXI. 21. 9) — teljesítse fogadalmait Herculesnek, „sőt újabb fogadalmakat is tett". A felvilágosult Polybios, feltéve, hogy tudomása volt erről a részletről, nem vette a fáradságot, hogy megossza velünk. Hercules — vagyis bizonyosan Melqart, föníciai nyelven „a Város Királya", Tyros védőistensége, de ugyanakkor a főníciai expanzió istene is, akinek nagy temploma évszázadok óta ott állt a külső tenger partján, a nagy óceán szegélyén — mindenféle kalandra szólít. Látni fogjuk, hogy kitüntetett helyet foglalt el a Barkidák panteonjában, és majd visszagondolunk Livius ellentmondást nem tűrő állítására, amely utolsó vonásként került Hamilkár fiának portréjára: nulla religio („a vallási érzésnek teljes hiánya").

Gondoljunk arra egy körmönfont magyarázatot követve, hogy a római történetíró, aki egyébként — mint látni fogjuk — elég gyakran tesz utalásokat a karthágói vallásosságára, adott esetben egy pun környezetből, a Hannibállal szemben ellenséges körökből eredő vádat visszhangozott, anélkül hogy teljesen megértette volna, minthogy nem mozgott eléggé otthonosan a föníciai-pun világra jellemző teológiai szemrehányások között? Érdekes feltevés, számunkra mégis valószínűbbnek tűnik, hogy Livius itt szorosan követi fő forrását, a római annalisztikát, és annak befeketítő szándékát tette magáévá Hannibál hitetlenségével, sőt istentelenségével kapcsolatban, ami az ókorban, különösen római kontextusban, igen súlyos vád volt. Így hát ismét tudatosíthattuk magunkban, hogy a pataviumi történetíró látásmódja történetünk folyamán nemegyszer helyesbítésre szorul majd.