Vajon aznap, amikor Hannibál átvette a parancsnokságot, már feltett szándéka volt, hogy a Róma elleni háború színterét Itália földjére helyezi át? Livius (XXI. 5. 1) úgy hiszi, igen; állítása szerint Hannibál csak azért nem támadta meg azonnal Saguntumot, hogy ne szolgáltasson egyből casus bellit a rómaiaknak, pontosabban hogy előzőleg másutt végrehajtott katonai beavatkozásai révén úgy tüntesse fel a dolgot, mintha a keltibér hadjáratok lendülete sodorta volna bele őt ebbe a háborúba (XXI. 5. 3). Ez végső soron a „dominóelv" egyik első alkalmazása.
Polybios kifejezetten azt állítja (III. 14. 10), hogy ha az ifjú hadvezér a kezdet kezdetén még gondosan került minden összeütközést a saguntumiakkal, ami mozgósíthatta volna a rómaiakat, az nem annyira taktikai megfontolásból történt, mint inkább azzal a stratégiai céllal, hogy kiterjessze és megszilárdítsa tekintélyét Hispánia többi része fölött. Ezt az utasítást hagyta rá apja, Hamilkár — fűzi hozzá a görög történetíró. Ha, mint gondolhatjuk, Hannibál tökéletesen tudatában volt annak, hogy küszöbön áll a frontális ütközés Rómával, főleg miután a legiók felszámolták a gall veszedelmet a Pó-síkságon, akkor mindenképpen szüksége volt rá, hogy Hispániában szélesebb és biztosabb háttérbázissal rendelkezzék.
Később látni fogjuk, hogy ezt a háborút, még mielőtt a rómaiak a Metaurusnál, Itália földjén egy mindent eldöntő csapással útját állnák, a karthágóiak Ibériában kezdik elveszíteni, amikor Scipio 210-ben hatalmába keríti Új-Karthágót.

Hannibál majdnem két teljes évet (221-220) töltött azzal, hogy a karthágói befolyást kiterjessze a félsziget északnyugati része felé. Első hadjárata a két történetírónk által olkadoknak nevezett nép ellen irányult, akiknek tővárosát — Polybios szerint Althaiát, Livius szerint Cartalát — rohammal bevette, és ez elég volt ahhoz, hogy a térség teljes egészében meghódoljon neki. Ezt a térséget mai La Mancha lehetett, a Guadalquivir felső és a júcar középső fő azonban nemigen merjük pontosan körülhatárolni: valószínűleg a
lyása kőzött. Ezután zsákmánytól roskadozó seregét visszavezette téli szállására, Új-Karthágóba.
A következő év, 220 tavaszán továbbnyomult a vaccaeusok ellen, elfoglalva többek között Hermandicát, amelyet rendszerint a kasztíliai Salamancával azonosítanak. Hannibál azonban túl messzire merészkedett bázisától, színtiszta keltibér területre. A legyőzött hadsereg maradéka, amelyhez az előző évben meghódított olkadok számkivetettjei is csatlakoztak, fellázította a carpetanusokat, akiknek a területére Hannibál épp visszavonult — bizonyára Új-Kasztília magas felföldjein, Toledo környékén.

A megszorult pun hadvezérben volt annyi bölcsesség, hogy egérutat nyerjen, és egy gázlón átkeljen a Tajón. Ezután tábort ütött a folyó bal partján, elég helyet hagyva a sáncok és a part között ahhoz, hogy üldözőit a folyón való átkelésre csábítsa. Azok bele is vágtak, Hannibál lovassága azonban legázolta őket a vízben; akik mégis meg tudták vetni a lábukat a parton, azokat a part mentén végigdübörgő negyven elefánt tiporta össze.
Vereségük betetőzéseképpen Hannibál és serege újra átkelt a folyón, és a szélrózsa minden irányába kergette a túlélőket. A csatavesztés és Új-Kasztília népeinek meghódolása után az Ebrótól délre többé egy nép sem maradt állva a karthágóiak színe előtt — mondja kórusban Polybios (III. 14.9) és Livius (XXI. 5. 17). Kissé nagy vonalakban és földrajzilag pontatlanul, mert a mai Aragónia még kívül volt a punok befolyási övezetén, nem is szólva a félsziget északnyugati végeiről.