Hasdrubal halála után Hannibált kiáltották ki a hispániai hadsereg vezérévé, amit a karthágói népgyűlés is megerősített. Hamilkár legidősebb fia ekkor huszonhat éves volt. Livius egy jól ismert részletében (XXI. 4) elmereng azon, hogyan tükröződtek az ifjú hadvezér vonásai a hispániai hadsereg veteránjainak szemében — hadd idézzük kicsit hosszasabban:
„Az öreg katonák azt hitték, hogy Hamilkár tért vissza megifjodva közéjük: az ő elevenségét fedezték fel az arcán, az ő erélyét a tekintetében, az ő mását arckifejezésében, vonásaiban. De csakhamar elérte, hogy népszerűsége megszerzésében apja nevének lett a legkisebb szerepe. Soha nem volt még alkalmasabb ugyanaz az egyéniség a legellentétesebb feladatokra: a parancsolásra és az engedelmességre. Így nem egykönnyen lehetett eldönteni, vajon a fővezér vagy a sereg kedvelte-e jobban.

Hasdrubal se bízta szívesen másra a bátorságot és határozottságot kívánó vállalkozások vezetését, s a katonák se tanúsítottak soha más vezetése alatt annyi magabiztosságot és merészséget. A legnagyobb merészséggel vállalta el a veszélyes feladatokat, s a veszélyben a legnagyobb lélekjelenlétet tanúsította.
A fáradtság nem tudta kimeríteni testét vagy legyőzni lelkierejét. Egyformán tűrt hőséget és fagyot, s az evés és ivás mértékét a természetes szükséglet s nem az élvezetvágy szabta meg számára. Ébrenlétének és alvásának ideje sem a nappalhoz és az éjszakához igazodott; azt az időt szánta pihenésre, amely feladatainak elvégzése után megmaradt, de ezt sem igyekezett puha fekhellyel, csenddel kellemessé tenni. Sokan és gyakran látták, amint köpennyel betakarózva az őrállomások és az őrállások közt, a puszta földön aludt. Ruházata semmivel sem volt feltűnőbb, mint bajtársaié, fegyverei és lovai azonban figyelmet keltettek.
A lovasok és gyalogosok között egyaránt legkiválóbb volt; elsőnek indult harcba, s ő hagyta el legutolsónak a csatát. E férfi ily kiváló erényeit igen nagy hibák ellensúlyozták: embertelen kegyetlenség, még a punoknál is szokatlan álnokság, az igazságérzetnek, a jámborságnak, az istenek félelmének, az adott szó hűségének s a vallásos érzésnek teljes hiánya. Ennyi bűn és erény lehetőségét hordva magában, három évig szolgált Hasdrubal főparancsnoksága alatt, és semmit sem mulasztott el abból, amit egy jövendő nagy hadvezérnek tapasztalnia és tennie kellett."

Azért kellett ezt az oldalt teljes egészében idéznünk, mert példaértékű. Bizonyosan példaértékűvé teszi irodalmi színvonala, amely még a fordításon is át-áttűnik. Abban is, sőt talán leginkább abban példaértékű, hogy kézzelfoghatóvá teszi számunkra a római historiográfia — és annak legrangosabb tolmácsolója, Livius — Hannibál-képével kapcsolatban felvetődő problémákat. Ideális arcképet rajzol az ifjú vezérről, amelyben bátran láthatunk sztereotip ábrázolást.
Persze nem zárhatjuk ki teljesen, hogy bizonyos konkrét vonásokat („látottakat") szemtanúktól kölcsönzött, például Sósylostól vagy Silénostól, akár közvetlenül — látni fogjuk, hogy Livius az utóbbira hivatkozik is néha —, akár indirekt módon, Coelius Antipater közvetítésével.

A pataviumi történetíró állásfoglalását azonban természetesen az ifjú Hannibál erkölcsi portréja árulja el a legvilágosabban, ha másért nem, azért, mert a fiatalembernek eleve olyan „hibákat" ír a számlájára, amelyeknek kifejlesztésére nemigen lehetett még alkalma. A híres mondat (XXI. 4. 10) — cum hac indole virtutum atque vitiorum triennio sub Hasdrubale meruit („ennyi bűn és erény lehetőségét hordva magában, három évig szolgált Hasdrubal főparancsnoksága alatt") — igazából előrevetítés, vagy egy „portréprogram" lezárása: a harmadik decas elején, amelynek úgyszólván egyetlen témája a hannibáli háború, a történetíró felhívja a figyelmet arra, hogy Rómának egy zseniális hadvezérrel, ugyanakkor törvényt és becsületet nem ismerő ellenféllel kell majd felvennie a harcot. Az inhumana crudelitas („embertelen kegyetlenség"), a perfídia plus quam Punica („a punoknál is szokatlan álnokság”) tehát olyan címkék, amelyek megalapozottságát próbára kell majd tennünk, leginkább Polybiosszal való ütköztetésük révén.

Nem kevésbé szimbólumértékű és igen hasznos elem ebben a dramaturgiában az, hogy az első sortól kezdve hangsúlyozza a fiú tökéletes hasonlóságát az apjához. Ez a fizikai oldala annak az azonosításnak, amelyet morális síkon a híres gyermekkori „eskü” szentesített őrök időkre. De ettől még nem tilos azt gondolnunk, hogy ez az állítás valódi hasonlóságon alapulhatott; erről azonban halvány fogalmat sem alkothatunk, hiszen nem ismerjük az apa vonásait.
Nem mulasztjuk el ezt az alkalmat, hogy felvessük Hannibál ifjúkori portréjának problémáját. Már e könyv első oldalán is sajnálattal jegyeztük meg, hogy jóllehet igen sok ábrázolása áll rendelkezésünkre, a valódi ikonográfia mégis hiányzik. Ennek hiányába azonban nem lehetett ilyen könnyen belenyugodni.

Múzeumaink és azok raktárai bővelkednek olyan márvány- vagy bronzszobrokban, amelyeknek névtelenségén szakértők szellemes ötletei igyekeznek áthatolni tudós összehasonlítások révén. Így aztán a korábbi azonosításokat bármikor felülírhatja egy újabb. Ez lett a sorsa egy félszáz éve a marokkói Volubilisben felfedezett szép bronzszobornak, amelyet jelenleg a rabati múzeumban őriznek. Egymás után ismerték fel benne a syrakusai II. Hierónt, aztán III. Kleomenést, majd Attalost, mígnem összehasonlítása a Koppenhágában, illetve Madridban őrzött és II. Iuba képmásaiként számon tartott két márványszoborral arra nem ösztönözte a tudósokat, hogy ezzel a művelt, filhellén mauritániai kiskirállyal azonosítsák, Augustus védencével, akihez a princeps egy szintén az ő gyámsága alatt álló hercegnőt adott feleségül — Antonius és Kleopátra leányát —, és akinek valóban Volubilisben volt az egyik királyi rezidenciája.
Amikor azonban ezeket az ábrázolásokat egyéb, bizonyosan a mauritániai király képmásaiként elfogadott portrészobrokkal hasonlítjuk össze — másik rezidenciájáról, az algériai Serselből, ókori nevén Caesareából való márványszobrokkal, illetve egy, a Louvre-ban őrzött márványszoborral —, kétség támad bennünk. Ebből a kétségből egy másik, ragyogóan alátámasztott feltételezés született, amely szerint a volubilisi bronzszobor — és a hozzá oly közel álló koppenhágai és madridi képmás — valójában az ifjú Hannibál portréja.

Csábító gondolat, komoly a kísértés, hogy csatlakozzunk hozzá, hisz nagyon jó volna ehhez a gyönyörű „alexandrosi” képmáshoz az ifjú pun hadvezér nevét társítani. Aláássa azonban ezt a feltevést, hogy alapjául egy másik azonosítás szolgál: az, hogy egy brit numizmatikus, E. S. G. Robinson nemrégiben ugyancsak Hannibált ismerte fel a barkida pénzverés egy szép kidolgozású ezüst-siklusának előlapján. Sajnos, ahogy fentebb már Hasdrubal kapcsán is láthattuk, a szakértők ma már inkább hajlanak arra, hogy ezekben a veretekben istenábrázolásokat lássanak.
Ráadásul nagyon is el kell ismerni, hogy az ezen az érmén látható, diadémot viselő profil, akárhogy is nézzük, csak meglehetősen távolról emlékeztet a szép volubilisi ifjúra. De vigasztaljon bennünket a sok bizonytalanságért, hogy legalább szabad szárnyalást engednek képzeletünknek.