Csakhogy a régi kulturális befolyás és a nem kevésbé régi és szilárd kereskedelmi pozíciók nem pótolják a politikai és adminisztratív infrastruktúrát, még kevésbé azt, amit mi katonai logisztikának nevezünk. Hiányoznak az adataink ahhoz, hogy értékeljük a helyi állapotokat, amelyek Hamilkárt fogadták, amikor 237-ben Gadesbe (Cádiz) érkezett.

Az Atlanti-óceánt kémlelő ősi föníciai város, amely akkor még nagyjából szigetszerűen feküdt a Guadaleta torkolatával szemben, mindig is vendégszerető és biztonságos helynek számított. De azon túl? A kereskedelmi telepek közül, amelyek valaha ott sorakoztak szorosan egymás mellett az andalúz part mentén, Héraklés oszlopainak túloldalán, egyesek már rég eltűntek, például Chorreras és Tosca-nos; igaz, hogy ezeket a helyeket csak más szomszédos alapítások — Morro de Mezquitilla, illetve Cerro del Mar — kedvéért hagyták el.
Úgy tűnik, a régi föníciai jelenlét továbbra is megmaradt Malagában, ahol Strabón (III. 4. 2) még Augustus korában is felfigyelt a föníciai városmodell nyomaira; a föníciaiak-punok ott voltak Almu-nécarban is, az ókori Sexi helyén, valamint Adrában, ahol Abdera állt a prerómai kor folyamán. Így hát szinte bizonyos, hogy Alsó-Andalúzia part menti területe teljes egészében barátságos vidék volt Hamilkár és katonái számára, és kiválóan alkalmas volt arra, hogy háttérbázisnak használják. Egyedül ennek az övezetnek, főleg Malaga környékének bennszülött lakossága — akiket a görögök Blastophoinikesnek, a latinok Bastulo-Poeninek neveztek — vette át egyébként a sémi nyelvet.

Ami a hispán Levante parti vizeit illeti, Karthágó évszázadok óta teljes és csorbítatlan egyeduralmat gyakorolt Ibizán, és onnan kiindulva ellenőrizte az egész Baleári-szigettengert. Lesz még alkalmunk látni, milyen értékes volt számára ekkoriban ez a földközi-tengeri megállóhely. A félsziget területén azonban nem úgy tűnik, mintha a punok erőteljes kulturális és kereskedelmi jelenléte politikai protektorátussal párosult volna. Különösen annak nincs semmi alapja, hogy a Karthágó és Róma között a 4. század közepén, 348-ban megkötött második szerződés egyik földrajzi kitételének ne pusztán kereskedelmi jelentőséget tulajdonítsunk.
A szerződés szövege, amelyet Polybios örökített meg (III. 24), a rómaiak kalózkodásának, kereskedésének és esetleges gyarmatosító vállalkozásainak nyugati határaként egy Mastia Tarséion nevű várost határozott meg, amely minden valószínűség szerint Hispánia keleti partjának egy városa, ha nem éppen Cartagena, ahogy egyesek időnként sugallják.

A szerződésnek ez a záradéka bizonyosan jelzésértékű arra nézve, mennyire világosan látta a karthágói senatus, hogy miféle veszedelmek csírái rejtőznek az itáliai város feltörekvésében: Karthágó, miután a görögök kemény kulturális és kereskedelmi konkurenciájával már szembekerült, nem vett a nyakába újabb gondot azzal, hogy harmadik félként a rómaiak is beszálljanak a játszmába az Ibériai-félszigeten. Innentől már csak egy lépés, és ezt a diplomáciai húzást máris annak jeleként lehet értelmezni, hogy Karthágó katonai portyái révén rátette a kezét Hispánia egész délkeleti negyedére, egészen annak Nao-foki kiszögelléséig; ezt a lépést meg is tették egyesek26, arra a régészeti megállapításra támaszkodva, hogy a terület helységei a 4. század közepén elpusztultak. Ma általánosan elismert az a nézet, hogy ebből a korból nincs semmi szilárd bizonyítéka a karthágói katonai jelenlétnek a félszigetnek ezen a részén.

Erős a csábítás, hogy csatlakozzunk a terep egy kiváló ismerőjének következtetéséhez, aki szerint a nehézségek, amelyekkel Hamilkárnak szembe kellett néznie vállalkozása során, jól szemléltetik, hogy Karthágó a Barkidák reconquist4ja előtt ezen a területen még nem volt több, mint különleges helyzetű kereskedelmi és kulturális partner.