Reconquista — Polybios egy megfogalmazásából nagyjából ezt hallhatjuk ki. „Helyreállítani a karthágóiak uralmát Ibériában" — így határozta meg a görög történetíró (II. 1. 6) Hamilkár kilenc évre terjedő küldetését, amelyet néhány sorban foglal össze, arra kárhoztatva bennünket, hogy kevésbé megbízható vezetők nyomába szegődjünk.
Hamilkár szeme előtt természetesen a Sierra Morena arany- és ezüstbányái lebegtek, és elsődleges célja ezek közvetlen vagy közvetett ellenőrzése volt. Az ennek érdekében folytatott tárgyalások a régóta akkulturálódott „tartéssosi" népekkel — például a bastetanusokkal — nyilván nem ütköztek akadályokba, jóllehet Diodóros ezeket a népeket azok közé sorolja, akikkel a karthágói hadvezérnek meg kellett küzdenie.
Másfelől azonban a Sierra előhegységeiben, Sevillától és Córdobától északra a turdetanusok vagy turdulusok ellenállásával találta szembe magát, akiket északabbra élő keltibér népcsoportok támogattak, két testvérrel az élükön, akik egyikét Diodóros szerint Istolatiosnak hívták. Hamilkár könnyedén szétverte őket, a mintegy 3000 túlélőt pedig besorozta saját hadseregébe. Nemsokára, egy újabb háborús epizód folyamán a karthágóinak egy Indortés nevű másik keltibér főnök által felállított hadsereggel is dolga akadt, akinek 50 000 embert sikerült összetoboroznia — ezt a valószínűleg fiktív számadatot fogadjuk kellő óvatossággal —, de még az összecsapás előtt megfutamodott. Ha hihetünk Diodórosnak (XXV. 10. 2), Hamilkár ez alkalommal az elrettentés stratégiájához folyamodott. Ostrom alá vette Indortés seregét, majd miután kézre kerítette őt, kivájatta a szemét, megkínoztatta, végül pedig keresztre feszíttette. A foglyul ejtett ellenséges katonákkal szemben azonban nagylelkűen viselkedett: több mint tízezret hazaengedett. Így, amint a szicíliai történetíró mondja, a diplomácia az erőszak alkalmazásával váltakozott.

Hamilkár szemmel láthatóan nem késlekedett teljesíteni küldetésének első részét. Az ebben a korszakban újra fellendülő ezüstpénzverés a Sierra Morena-beli bányák kiaknázásának újjászervezése mellett tanúskodik. Jóllehet nincs rá tárgyi bizonyítékunk, mégis igen valószínű, hogy a Barkida egymás után indította útnak Karthágóba a nemesfémszállítmányokat, aminek a hiánya nemrég oly nagy veszélybe sodorta a köztársaságot a zsoldos háború idején, és amire még akkor is oly nagy szüksége volt a Rómának fizetendő háborús tartozás évről évre való törlesztéséhez. Bizonyos források arról adnak hírt, hogy néhány év múlva, 231-ben római követség érkezett Hamilkárhoz, hogy hispániai tartózkodásának és tevékenységének okairól érdeklődjék; ő pedig állítólag azt felelte: azon dolgozik, hogy kifizesse a jóvátételt Rómának (Cassius Dio frg. 46.). Ez az anekdota ugyan valószínűleg nem hiteles, mégis jól jellemzi a pun hadvezér és rajta keresztül a karthágói senatus által követett célokat.

Hamilkár belátta, hogy nem érheti be az alsó-andalúziai parton túl Gades meg a Guadalquivir és Guadaleta folyók medrének ellenőrzésével. Hogy az ezek főlötti ellenőrzést biztosítsa, ki kellett terjesztenie befolyását kelet felé, legalább a Nao-fokig, amely a félsziget legkiugróbb pontja Ibiza irányában: tiszta időben a hegyfokról látni lehet ezt a szigetet, amelyen a punok politikai és katonai jelenléte több évszázados múltra tekintett vissza. Hamilkárt négy éven át, 235-től 231-ig lekötötték a hadjáratok a Murcia környékén élő bastetanusok vagy mastiénosok és az Elche környékén élő con testanusok ellen, vagyis azok ellen az ibér népek ellen, akik, mint láttuk, hála a görögökkel fenntartott kapcsolataiknak, már a 4. században a művészi kibontakozás magas fokára jutottak. Ugyanez elmondható anyagi és technikai kultúrájukról is: a térségben készült fegyvereknek nagy nevük volt az ókorban, főként a híres görbe szablya, a falcata, amelynek egy szép példányát őrzi a madridi múzeum.

-Hamilkár, hogy a félsziget fölötti karthágói ellenőrzésnek ebben az új szakaszában biztosítsa hátországát, Diodóros szerint (XXV. 10.3 — a szicíliai történetíró az egyetlen, aki erről említést tesz) alapított egy fontosnak (megisté) szánt várost a görögül Akra Leukénak, azaz Fehér-foknak nevezett helyen. Ebben a városban egyesek a Strabón (III. 4. 6) szerint a massaliai görögök által a Sucrótól (ma: Júcar) délre telepített három kolóniájának egyikét vélték felismerni.
A Diodóros által használt kifejezés (ktizein) viszont minden kétséget kizáróan új alapítási aktust jelöl, és valószínűbb, hogy a történetíró egész egyszerűen valamelyik Rus- kezdetű nevet fordította le a görög Akra Leuké formában, amelyekből bőven akad a mediterrán partvidék pun toponímiájában, főleg Észak-Afrika partjain. Sajnálhatjuk azonban, hogy semmiféle régészeti nyom nem tette lehetővé ennek az alapításnak a pontos lokalizálását, amelyet rendszerint Alicante területére vagy közelébe helyeznek. Még a város létesítésének dátuma is eldöntetlen marad: 231-ben történt, ahogy némelyek meghatározzák, vagy inkább nem sokkal 235 után, annak a hadművelet-sorozatnak az elején, amelyek célja a térség pacifikálása volt? A kissé korábbi dátum tűnik valószínűbbnek.

Bárhogyan volt is, ezzel a ktismával, amely mintegy megkoronázta a pun hadvezér és egyben politikai vezető szép pályafutását, Hamilkár kalandos élete lassan a végéhez ért. Ez a vég talán 229-228 telén jött el: mint Cornelius Nepos mondja (Hamilcar4. 2), nyolc évvel Hispániába érkezése, azaz 237 után, Polybios (II. 1. 7) szerint odaérkezése után körülbelül kilenc évvel, és mint másutt mondja (III. 10. 7), tíz évvel a második pun háború kezdete előtt. Hamilkár ekkor csapatainak és harci elefántjainak nagy részét téli szállásán, Akra Leukében hagyta, és míg veje, Hasdrubal másfelé vezetett hadjáratot, ő elindult megostromolni egy Heliké nevű várost, amelyet gyakran — és minden bizonnyal tévesen — azonosítottak a római Illicivel, vagyis azzal az Elchével, amelyet a híres „hölgy" tett ismertté. Elche ugyanis túlságosan közel van Alicantéhez, amelynek környékén a pun hadvezér háttérbázisának lennie kellett, és ha Helikét oda helyezzük, nem érthetjük, miféle nagy folyóba fulladhatott bele Hamilkár, amikor visszavonulóban át akart kelni rajta. Márpedig ha hihetünk Diodórosnak, így lelte halálát.
Az orissosok — a La Mancha fennsíkjain élő oretanusok — királya az ostromlott város segítségére sietett. Álnok módon tárgyalást ajánlottak Hamilkárnak, amelybe ő szorult helyzetében belement, de visszavonulás közben megtámadták; ő pedig, hogy kíséretében levő két fia, Hannibál és az ifjabb Hasdrubal életét mentse, maga után csalta az üldözőket. Aztán, mikőzben lóháton próbált átkelni a folyón — talán a Júcaron —, amely elválasztotta őt csapatai nagy részétől, állítólag megfulladt. Legalábbis így szól Diodóros változata (XXV. 10. 3-4).

Hamilkár halálának körülményei valójában a legendák ködébe vesznek. Polybios (II. 1. 8) — talán mert rosszul tudta, vagy inkább mert sürgősen át akart térni az egykorú illíriai események elbeszélésére — igazi hőssé avatja őt, mondván: fegyverrel a kézben esett el egy névtelen csatamezőn, míg Cornelius Nepos (Hamil-car4. 2) pontosan közli, hogy a vettonok — egy elég távol, Toledótól nyugatra, a Tajo völgyének felső részén élő népcsoport — elleni ütközetben veszett oda. Nem adhatunk hitelt az Appianos (Ibérika 5) által kőzőlt képtelen történetnek, amelyet a bizánci Zónaras is átvesz (VIII. 19), mely szerint a puz vezér egy hadicselnek esett áldozatul: a hispánok fával megrakott ökörfogatokat hajtottak a karthágói katonák nyakára, akik először gyanútlanul jót nevettek, míg az ellenség fel nem gyújtotta a szekereket, pánikot keltve soraik között, és vezérük el nem esett a felfordulás kellős közepén.