Az ókori geográfia atyja, a kyrénéi Eratosthenés oikumenejében — legalábbis amennyire megpróbálhatjuk elképzelni magunknak" — az Ibériai-félsziget egyfajta „szubkontinensként" jelent meg, éppolyan peremterületként az ismert világ nyugati szélén, amilyen India lehetett keleten. Nagy kiterjedése, domborzata, sokszor barátságtalan éghajlata — és lakossága — még ekkor, a Kr. e. 3. század közepén is megvédte a külföldi áruk nagyobb mértékű beáramlásától. Egy olyan utazó, mint Polybios, aki legalábbis keleti határvidékeire ellátogatott — erről adott beszámolója sajnos elveszett, és csak töredékekben maradt fenn az idősebb Pliniusnál és az apameiai Poseidóniosnál —, csak megdöbbenéssel szemlélhette az ottani sokszínűséget és a legkülönfélébb kultúrák és kulturális szintek figyelemre méltó egymás mellett lését.

A félsziget északnyugati részének prekelta és kelta világa (a Can-i abriai-hegységben, Asturiában, Galiciában, a mai Portugália északi részén) , akárcsak középen, a Tajótól északra a Meseta fennsíkjai, perifériáján maradt a Földközi-tenger medencéjének peremén a Kr. e. 1. évezred kezdete óta bontakozó történelemnek. Ennek a „barbár" világnak a déli és keleti szegélyén, a déli Alentejótól Új-Kasztílián és La Manchán át az északkeleti Aragóniáig ekkoriban ún. keltibér népek éltek, akik sok borsot törnek majd a Barkidák orra alá, amikor azok hispániai uralmuk kiterjesztésén fáradoznak.
Végül, civilizációjuk viszonylag egységes voltára tekintettel és különféle csoportokra tagolódásuk dacára, összefoglalóan „ibéreknek" nevezzük azokat a népeket, amelyek Dél-Portugáliától és az Alsó-Guadalquivir völgyétől Andalúzián Levantén és Katalónia part menti sávján keresztül egészen a Languedocig sorakoznak.

Hányfajta élet folyt az ibér világ belsejében is! A legrégebben Tartéssos vidéke írta be magát a történelembe, vagyis a Baetis (a mai Guadalquivir) völgyének alsó része, amelynek mezőgazdasági, de főleg ásványkincsei — a réz és az ezüsttartalmú ólom a Sierra Morena déli oldalán —, amelyet már korán kiaknáztak a Gadesban (Cádiz) megtelepedő föníciaiak, egy ragyogó „orientalizáló" kultúra kialakulását segítették elő. Ezzel egy időben, a 8. századtól kezdve, a föníciaiak a Gibraltári-szoros másik oldalán kihasználták a bastulus őslakosság csekély népsűrűségét és kulturális hiányosságait, és Andalúzia földközi-tengeri partvidékén kereskedelmi telepeket és kézműves-műhelyeket alapítottak, amelyek hőskorukban nagy virágzást éltek meg, szintén főleg a baetisi Cordillerák ásványkincseinek köszönhetően.
Az ezen a partvonalon, Guadarranque és Almeria kőzőtt egy negyedszázada intenzíven folytatott ásatások kimutatták, mennyire sűrűn helyezkedtek el itt az archaikus kori föníciai települések, és arra is fényt derítettek, hogy ellentétben Tartéssos vidékével az Alsó-Guadalquivirnél, ezeknek nemigen volt kulturális utóéletük.

Másfelől, ahogy felkapaszkodunk észak felé, és a hispániai Levantébe érünk, itt találjuk a legszebb nyomait az „ibér" kultúrának, amely szemmel láthatóan összetett, de éppen ebből a keveredésből nyer erősen eredeti vonásokat. Ennek legjellegzetesebb és bizonyosan leghíresebb gyöngyszeme az a mészkőből készült női mellszobor, amely a 19. század végén került napvilágra az elchei Alcudiában, az ókori Illici helyén — ez talán azonos Helikével, amelyet, mint látni fogjuk, nem sokkal halálos balesete előtt Hamilkár ostrom alá vesz.
Manapság ezt az „elchei hölgyet" a Kr. e. 4. századra datálják, azzal a fenntartással, hogy az 5. század második feléhez is tartozhat. Ez a mellszobor megragadó és kissé szokatlan módon — hitelességét ezért néha kétségbe is vonták — szemlélteti egy hosszú akkulturációs folyamat végpontját, amelynek megérlelésében a főníciai kifejezőerő és a görög szigor ötvöződött, hogy kibontakozásra segítse az ibér népteremtő képességét, amelynek barokkos géniusza egészen különleges módon fejeződik ki a háromdimenziós ábrázolásokban.
Ám a „teljes ibér művészetnek" ez a fő műve — ezt az elnevezést javasolták ennek a kultúrának a virágkorára (450 és 200 kőzött) — nem homályosíthatja el annak többi remekét. Az ibériai szentélyek bronzplasztikáinak gyűjteménye már önmagában is elegendő lenne, hogy hirdesse e művészet nagyhatású eredetiségét, amely már a Kr. e. 6. században felbukkan, amikor a görög-orientális, de főleg ión hatások Levante kereskedelmi telepeitől kiindulva áramlani kezdenek a belső területek felé, ott pedig ekkor kezdenek kibontakozni a bronzművesek iskolái, amelyek csodálatosan elsajátították a viaszvesztés és a tömör öntés technikáit.

Ezek a technikák csak úgy falják a fémet, de a réz- és ólombányák nem voltak messze, és ez a térség ősidők óta az első és minden bizonnyal legfontosabb állomása volt a Britanniából és a „Kassiterides-szigetekről" érkező „ónútnak" — utóbbiak talán a Dél-Galicia mély riáinak bejárata előtt fekvő szigetekkel azonosak.
Különféle kultuszhelyeken, de főként a 6. században Despenaperrosban — Santa Elena (Jaén) közelében —, a 4. és 3. században pedig Cerro de los Santosban, Albacete közelében halmozódnak fel olyan fogadalmi tárgyak, amelyek a klasszikus világ „periferikus" kultúráinak legfontosabb alkotásai közé számítanak. Ráadásul az ibériai kőszobrászat érdekessége semmiben sem marad el a bronzplasztikáétól.
Az „elchei hölgyről" már szóltunk. A fenségesen trónoló, súlyos ékszereiket és drága ruháikat könnyedén viselő, szentséget sugárzó „hölgy"-ábrázolások sorozatában a „bazai hölgy", amelyet még csak húsz éve találtak Granada közelében, éppolyan isteni erőt áraszt magából, mint az elchei mellszobor.

Mint az imént láttuk, Hispánia délkeleti negyede, amelynek újbóli meghódítására készült most Karthágó, nem csupán a sémi világból a Kr. e. 1. évezred kezdete óta érkező hatásokra volt nyitott — a főníciaiak ugyanis ekkor alapították meg hídfőállásaikat az andalúz partokon, és amit magukkal hoztak, azzal elősegítették a tartéssosi kultúra lendületes, orientalizáló irányú fejlődését. Azok a szövegek, amelyek egy görög kalandor, a samosi Kolaios andalúziai útjáról szólnak a 7. század első felében, és említést tesznek Arganthonios, egy nem sokkal később élt mitikus tartéssosi király „filhellén" érzelmeiről (Héro-dotos I. 163; Plinius Maior: Természetrajz VII. 154-156), nem pusztán üres szavak.
Egy vadonatúj összefoglaló munka, amely a harminc éve igen tevékeny spanyol régészet eredményeit gyűjti őssze, világosan megmutatja, hogyan jelölte ki magának az utat a görög kereskedelem a félszigeten, főleg a phókaiaiak ideérkezése után. Ebből a szempontból kulcsfontosságú a Kr. e. 600-as év. Phókaia, ez a Kis-Ázsia tengerpartján hátország nélkül elhelyezkedő görög város megalapította Massaliát (Marseille), amit hamarosan követett Emporion (Ampurias) alapítása Katalónia északi partján, 590-580 körül.

Bár továbbra is vitatott, hogy létesült-e ennél korábbi görög gyarmat andalúz területen, Mainakénál, a legrégebbi föníciai alapítások sorának kellős közepén — éppúgy mint később Akra Leuké, Hamilkár majdani városának alapítása esetében —, a görögök mindenesetre érvényesíteni tudták ottlétüket és befolyásukat Levante partjain, politikailag különálló és kereskedelmileg hatékony emporionok („piacok") révén. Elgondolkoztatóak az eloszlási táblázatok arról a több ezer görög vázaleletről — leginkább 4. századi attikai kerámiáról van szó —, amelyek a félszigeten kerültek elő, még Portugália távoli területein, a Duerótól északra is.

Az olvasó a főníciaiak és a punok közmondásos kereskedelmi ügyességének ismeretében talán meglepődik a görög konkurencia váratlan sikerén Hispániában, különös tekintettel a Kr. e. 5. és 4. századra. Ezzel azonban alábecsülnénk a szóban forgó termékek kivételes technikai színvonalát, adott esetben leginkább a fekete mázas attikai kerámiáét, amellyel a föníciai—pun világ egyetlen saját terméke sem tudott még versenyre kelni, míg nemsokára Karthágó is ki nem dolgozott egy fekete mázas kerámiát, amelynek anyaga nagyon kemény volt, ugyanolyan szilárd, de könnyebb.
A főníciaiak-punok, realista kereskedők lévén, nem voltak restek újraelosztó kereskedelem keretében jól bevált árucikkeket szállítani. Az, hogy ezek a cikkek nem a sajátjaik voltak, nem jelenti azt, hogy ők maguk távol maradtak az akkori „hasznavehető" Hispánia hatalmas piacától. Tegyük hozzá, nagyon is jelen voltak egy alapvető fontosságú területen, ahol szellemük már rég rányomta bélyegét a görög világra: ez pedig az írás.

Az Ibériai-félsziget ókori feliratainak eloszlási táblázata — ez alatt főleg Kr. e. 7-4. századi feliratok értendők — az írás négy fő változatát tünteti fel meg, amelyek hatalmas földrajzi övezeteket elfoglaló nem indoeurópai dialektuscsoportoknak felelnek meg; ezek a változatok azonban mindannyian egy eredeti közös alkotásra mennek vissza, amely Tartéssos vidékéről ered, legkésőbb a 7. századból, végső soron pedig a föníciai ábécé némiképp adaptált változatára. Bár a tulajdonképpeni föníciai feliratok, úgy tűnik, Andalúzia déli parti sávjára korlátozódnak, a görög feliratok még ennél is sokkal ritkábbak; szorosan a katalóniai Emporion (Ampurias) phókaiai gyarmatvárosa köré csoportosulnak.
Ráadásul ibér dialektusok görög betűkkel való lejegyzése a hispán Levante egy kis részén, Alicante és Murcia vidékén kívül nem adatolt. Minden meglepetés nélkül állapíthatjuk meg: ez éppen Elche környéke, vagyis a híres mellszoboré, amelyen az egész ibér művészetben a legtisztábban tűnik át a klasszikus görög művészet utánzása.