Hannibál még nem töltötte be a huszadik életévét. Dacára annak, hogy apja oldalán korán átesett a tűzkeresztségen, ahhoz túl fiatal volt, hogy örökébe lépjen. A hadsereg Hasdrubalt, Hamilkár vejét választotta vezérül, és jóllehet nincs erről biztos adatunk, mégsem kétséges, hogy ezt a döntést a karthágói nép is ratifikálta. A helyszínen Hasdrubal mellett szólhatott, hogy már évek óta szolgált az odaveszett parancsnok alvezéreként.
Flottaparancsnoki minőségben vezette a hajóhadát, de szárazföldi harcokban is gyakran segítségére volt. A pun metropoliszban pedig bizonyosan maradtak hasznos baráti kapcsolatai és támogatói abból az időből, amikor ott nem elhanyagolható politikai szerepet játszott. Ezeket a támogatókat — ha hihetünk ebben forrásaink egyikének, Cornelius Neposnak (Hamilcar 3. 3) — állítólag úgy tartotta maga mellett, hogy újra meg újra megvásárolta őket: történetírónk szerint ő volt az első, aki korrupciós ügyleteivel súlyosan aláásta a karthágói közerkölcsöt.

A későbbiekben azonban, amikor megkíséreljük politikai szempontból mérlegre tenni hispániai tevékenységét, látni fogjuk, hogy a római történetírást — Hasdrubal esetében éppúgy, mint később Hannibállal kapcsolatban — befolyásolhatta a karthágói senatuson belüli arisztokratikus ellenállás is a Barkidákkal szemben. Ez a befolyás Liviusnál is észrevehető (XXI. 2. 4), amikor a pataviumi történetíró úgy véli, hogy Hasdrubal kinevezése a hispániai hadsereg élére Karthágóban a nép beleegyezésével, de a hatalmasok akarata ellenére történt.

Hasdrubal, alighogy átvette a parancsnokságot, újraegyesítette erőit, amelyekhez Afrikából küldött erősítés is csatlakozott (Appia-nos: Ibérika 6): így összesen 50 000 gyalogosa, 6000 lovasa és 200 elefántja volt. Ismét harcba szállt az orissosok királya ellen, le is győzte, és keményen megbosszulta Hamilkárt: lemészárolta mindazokat, akiknek árulása elődje vereségéhez és halálához vezetett.

Mint Diodóros mondja (XXV. 12), meghódította az oretanusok „tizenkét városát„ és „Ibéria ősszes városát". Nagyon nehéz valamivel pontosabban meghúzni Hasdrubal hódításainak földrajzi körvonalait és így az általa karthágói uralom alá vont területek határait. Mindenesetre ekkor már a félsziget délkeleti negyede jókora darabon pun befolyás alá került. Ez részben az ibér kiskirályokkal szembeni ügyes diplomáciának volt köszönhető, amelyet Livius is megörökít (XXI. 2. 5, 7).
Hasdrubal, akár mert elvesztette első hitvesét, Hamilkár Barka második lányát, akár mert az államérdek igazolta szemében a bigámiát, feleségül vette egyikük leányát. Miután ezzel maga is egy lett közülük, elismertette magát az ibérek fővezérének: stratégos autokratáznak, mondja Diodóros, ugyanazt a görög címet használva, amelyet a korinthosi szövetség ruházott 335-ben az ifjú Alexandrosra.

Nem véletlenül említjük itt meg ezt a nevet. A Szép Hasdrubal és Aristotelés félisteni növendéke kőzőtt persze volt némi távolság, de korántsem végtelen. Jobban mondva Alexandros gestaja nem egészen egy évszázaddal a hős halála után viszonyítási alappá vált. Mindazt, amit Alexandria alapítójának lángelméje kitalált az ókori világ megújítására — a polisok széthullásával a mai értelemben vett állam dimenziójába való átmenet, új területek hódítása a klasszikus kultúra számára és új pólusok megteremtése annak szétsugárzásához új metropoliszok alapítása révén, egyfajta fúziós-asszimilációs politika kezdeményezése a bennszülött népek irányában —, azóta már ott szerepelt minden nagyralátó vállalkozás tervei között.
Ahogy Alexandros feleségül vett egy iráni hercegnőt, Rhóxanét, Hasdrubal is házasságot kötött egy ibér hercegnővel, és látni fogjuk, hogy példáját Hannibál is követi. És minthogy Akra Leuké városa, amelyet apósa alapított, nem volt eléggé szimbólumértékű, a vő ugyanezen a parton, de délebbre, Levante és az andalúz partvonal találkozásánál, egy nagy ki-kőtő kialakítására csodálatosan kedvező helyen új fővárost alapított, amelyet a rómaiak majd Carthago Novának („Új-Karthágó") neveznek, mai neve pedig Cartagena; alapítója azonban a pun metropolisz mintájára — amelynek így egy alteregója keletkezett Ibéria földjén — Qart Hadaltnak nevezte, az „új városnak", ahogy Polybios görög átírása bizonyítja: kainé polis vs. Karchédón.

A sors furcsa fintora, hogy ezt a sémi helységnevet adják majd Kolumbusz Kristóf követői a 16. század elején egy nagy karib-tengeri kikötőnek a későbbi Kolumbia partjain — Karthágó utolsó, óceánokon és évszázadokon átívelő meghosszabbításaként, és némi vigaszul a néhány kalandor hajlamú ókortörténésznek, aki még mindig azt a képtelen délibábot kergeti, hogy Amerikát Hannibál kortársai már fölfedezték.
Föltárják-e majd egy napon a Cartagenában szorgalmasan folytatott ásatásoks0 a római rétegek alatta Hasdrubal által építtetett palota nyomait, amelyet Polybios 133-ban, közel egy évszázaddal építése után még látott? A görög történetíró szólt ennek a palotának a pornpájáról, amely, tette hozzá, talán monarchikus törekvésekről tanúskodott (X. 10. 5).

A helyszínről adott pontos leírása — amit bevezetésnek szánt a Scipio által 210-ben vezetett ostromról szóló beszámolójához — meglehetősen tisztán elénk festi a Hasdrubal tervezte új főváros nagyobb épületeinek létesítését kelet felől egy, az öböl fölé tornyosuló magaslaton állt Esmun-Asklépios temploma, ezzel szimmetrikusan helyezkedett el nyugat felől a »királyi” palota, a mesterséges csatorna másik partján, amely a jól védett kikötőt összekötötte a lagúna sekély vizeivel.
Nem tudjuk azonban, hol helyezkedtek el a sólyák és az arzenálok, amelyek tovább erősítették a város dinamikus potenciálját — valóságos páncélszekrény volt ez, amelyben a Barkidák által Hispániában gyűjtött javak felhalmozódtak, legfőképp a város tőszomszédságában levő gazdag ezüstbányák kincse. Polybios (XXXIV. 9. 8-11) azt állítja, hogy csaknem száz évvel később 40 000 munkás dolgozott ott, naponta 25 000 drachmás jövedelmet biztosítva Rómának.

A Sierra Morena-beli ércbányászat újjászervezése hamarosan, már nem sokkal Hamilkár érkezése után javította Gadesben vert pénz minőségén. Ezek a bányák, amelyeket, úgy tűnik, már a Barkidák városalapítása előtt használtak, szintén elláthatták jó minőségű őtvőzetek-kel az új-karthágói pénzverdét, amelynek létezése — éremlegendák híján — csak valószínűsíthető, éppúgy, mint Gades, Sexi (Almunécar) és Ibiza esetében. A Barkida-kor pénzverése egyébként egy különleges és a tisztán numizmatikai szempontokon túlmutató fontosságú problémát is felvet, mivel olyan kritériumként lehet rá hivatkozni, amely több más kritériummal együtt segít eldönteni, hogy a Hamilkár és utódai által Hispániában megalapozott hatalom joggal tekinthető-e hellenisztikus típusú monarchiának, az Alexandros-epigonok által alapított monarchiák mintájára. Ennek a pénzverésnek egyik darabja, egy elefántos kétsiklus előlapján egy bunkósbottal, Héraklés-Melqart, a nagy gadesi istenség alakjában ábrázolt képmás látható, amely nem feltétlenül Hamilkár képmása, mint ahogy néhányan állították.
Zavarba ejtőbb azonban egy másik ábrázolás ugyanezeknek az éveknek a pénzveréséből. Semmi alapja nincs annak, hogy épp Hasdrubalt ismerjük fel benne, az ő portréja ugyanis nem maradt ránk, de az alak ábrázolásának megoldása nagyon hasonló ahhoz, amelyet a Lagidák dinasztiájának ősapja, Ptolemaios Sótér érméinek előlapján láthatunk: a Lagida uralkodó esetében a vonások markánsabbak, az arckifejezés energikusabb, de mindkét érmetípuson ugyanazt a diadémát viselő profilt, ugyanazt a monarchikus ábrázolási konvenciót találjuk. És még ha ennek a képmásnak Hasdrubal-portréként való azonosítása vitatott is — pontosabban: akkor is, ha ennek a pénzverésnek legkiválóbb spanyol szakértője ebben továbbra is jobban szeretne szakálltalan Héraklés-Melqart-ábrázolást látni—ez a veret akkor is belekerült a „Barkida királyság" még mindig nyitott dossziéjába.
Bizony, nincs nehezebb, mint értékelni a pun Hispánia politikai állását és a karthágói metropoliszhoz fűződő kapcsolatainak természetét. A szimbolikus értékű külsőjelek, az új-karthágói „palota", a veretek, ahogy az imént láttuk, mind megfoghatatlanok vagy vitatottak. De a régészet sem nyújt semmi segítséget. Maradnak az írott források — főleg Polybios és Diodóros —, amelyek maguk is nagy mértékben függenek az eseményekkel egykorú római annalisztikus történetírástól. Márpedig a Fabius Pictorhoz hasonló szerzők tendenciózus módon mutatják be ezeket az eseményeket.

Fabius Pictor maga is római senator volt, és nézőpontja annak a curián belüli csoportosulásnak az állásfoglalását tükrözi, akik fenn akarták tartani a status quót Karthágóval szemben: mindenáron szét kellett választani a pun metropoliszt és Hamilkár — de még inkább utódai, Hasdrubal, majd Hannibál — vállalkozásait, rámutatni, hogy Karthágó nem tartozik felelősséggel holmi kalandorok tetteiért, akik személyes játékaikat űzik, és saját szakállukra uralkodnak Hispánia fölött. Nagyon jellemző például, ahogyan Fabius Pictor Ha$rubal hispániai hatalomátvételét bemutatja: a beszámoló Polybiosnál (III. 8) maradt fenn. A római történetíró szerint miután Hamilkár meghalt, és a vejét nevezték ki a hadsereg élére, ez utóbbi hazatért Karthágóba, és megpróbálta eltörölni az érvényben levő államrendet, hogy egyfajta monarchikus kormányzatot állítson a helyébe.
A senatusi oligarchia megbuktatta a vállalkozást, mire ő visszaindult Hispániába, és attól kezdve úgy uralkodott ott, hogy mit sem törödött a Vének Tanácsával. Polybios hozzáteszi, hogy ő ezt a változatot nem hiszi el, és kifejezetten következetlenséggel vádolja Fabius Pictort. Szkepticizmusa azonban itt főleg az ellen az elképzelés ellen irányul, mely szerint a Barkidák, Hamilkártól Hannibálig, mindig és mindenben a saját fejük után mentek, és akarata ellenére sodorták bele Karthágót a második pun háború nagy kalandjába. Ami magát Hasdrubalt illeti, még ha Polybios nem is hiszi el, hogy Hamilkár veje minden hidat felégetett szülőhazája és maga közt, nem zárkózik el attól a gyanútól — mint az új-karthágói palota kapcsán láttuk —, hogy lehettek monarchikus álmai.

A római senatus egészében véve bizonyára hellenisztikus basileust látott Hasdrubalban. A római atyák mindenesetre közvetlenül hozzá, nem pedig a karthágói senatushoz fordultak következményekkel terhes diplomáciai megkeresésükkel — a punok számára ugyanis az ennek nyomán megkötött szerződés húzta meg az Ibériai-félszigeten azt a határvonalat, amelynek átlépése, mint látni fogjuk, a Róma elleni második háború kezdetét jelentette.
Emlékszünk, hogy 231-ben követség érkezett Hamilkárhoz, láthatólag pusztán tájékozódás végett, és elégedetten tért vissza Rómába, mivel a Barkida meggyőzte őket: azon igyekszik, hogy Karthágót képessé tegye háborús tartozásainak rendezésére.

226 nyarán vagy őszén a római senatus másodjára is követeket küldött Hispániába, most már Hasdrubalhoz, teljesen más jelentőségű megbízatással. A találkozóra valószínűleg Új-Karthágóban került sor. Egyetlen forrásunk, Polybios (II. 13. 7) néhány szóban összegzi az itt megszületett megegyezés tartalmát, amely szerint a karthágóiak „nem kelhetnek át háborús szándékkal az Ibér folyón". Valószínűleg hiba lenne szó szerint venni ezt az egyoldalú leírást, amely azt sugallja, hogy Hasdrubalra valóságos diktátumot erőszakoltak rá, míg a másik fél nem kőtelezte magát semmire: egy megfelelő záradék bizonyára a rómaiaknak is hasonló korlátokat szabott. Bárhogyan volt is, meg lehet érteni, ha Hasdrubal örömest elfogadta ezt az egyezményt, amely az ő szemében egyenértékű volt mindannak a hivatalos elismerésével, amit Karthágó az elmúlt több mint tíz év alatt tett és amit a továbbiakban készült tenni annak érdekében, hogy megszilárdítsa hegemóniáját Hispániában, az Ebrótól délre (mármint ha a Polybios által említett Ibér valóban a számunkra Ebro néven ismert folyóval azonos). Erre a toponímiai problémára még vissza fogunk térni, amikor megvizsgáljuk, milyen körülmények között robbantotta ki Hannibál a második pun háborúhoz vezető ellenségeskedést.

Teljesen természetes, hogy felvetődik a kérdés: miféle okok bírhatták rá Rómát, hogy ilyen ajánlattal forduljon Hasdrubalhoz — annál is inkább, mivel maga Polybios is megosztotta velünk erről alkotott véleményét. A görög történetíró szerint a gall veszedelem vette rá a római senatust, hogy másik ellenfelének koncul vesse az Ibériai-félsziget egy részét: mielőtt a Pó-síkságon szembenézett volna a kelta fenyegetéssel, nyugodtnak kellett lennie a Hispániában uralkodó karthágóiak felől (Polybios II. 22. 9-11) . Ezt az okot nem lehet annyival cáfolni, amint egyesek tették, hogy a nagy gall hadjáratok igazából egy évvel a 226-os megegyezés után zajlottak.
A Cisalpinára és Etruria északi határvidékeire nehezedő kelta nyomás ekkor már nagyon is érzékelhető volt. A Hasdruballal kötőtt 226-os szerződés idején még csak lappangott a veszély, néhány hónap múlva azonban már kőkeményen felszínre tört: 225 tavaszán a Pó-síksági gallok — a Felsina (Bologna) körül élő boiusok, a Mediolanum (Milánó) környéki insuberek és a piemonti taurinusok —, akikhez Alpokon túli kelta törzsek (a gaisatoi) is csatlakoztak, lezúdultak az Appenninek hágóin (Polybios II. 23). 50 000 gyalogos és 20 000 lovas vagy kocsiharcos tört be Etruriába.

Már Clusiumig (Chiusi) jutottak, erőltetett menetben háromnapi járásra Rómától, amikor a római erők szembeszálltak velük. Néhány kudarc után a L. Aemilius Papus és C. Atilius Regulus consul által összegyűjtött csapatok vereséget mértek a gall hordákra a Telamon-fok közelében, az etruszk tengerparton, Cosá-tól egy kicsit északabbra. C. Atilius Regulusnak ez a győzelem az életébe került (Polybios II. 28-31).
Róma nem érte be annyival, hogy megállította őket: két évre rá, 223-ban seregei átkeltek a Pón, és behatoltak az insuberek földjére. Nemsokára M. Claudius Marcellus döntő győzelme Clastidiumnál — az ő nevével még sokszor fogunk találkozni a második pun háború folyamán — a kezükbe adta Mediola-numot, amit rögtön követett Cisalpina első római coloniáinak, Pla-centiának (Piacenza) és Cremonának a megalapítása.
Végül, 220-ban, már a második pun háború előestéjén a Via Flaminia építése Róma és Ariminum (Rimini) között — amely Caius Flaminius censorról, az útépítés indítványozójáról kapta a nevét — lehetővé tette a Pó-síkság gyors megközelítését. Polybios, aki részletesen elbeszélte ezt a „gall háborút", nem tévedett annak fontosságát illetően. Jól tudta, hogy Hannibál vállalkozásának nélkülözhetetlen stratégiai feltétele volt a kelták segítsége.

Másrészt viszont a görög történetíró egy árva szóval sem említette azt, amiben a mai kutatók — a fenyegető gall veszélyt sem tévesztve szem elől — a rómaiak Hasdrubalhoz intézett 226-os megkeresésének másik mozgatórugóját sejtik. Fentebb (58. o.) áttekintettük a görögök tevékenységét az Ibériai-félszigeten a 7. századtól kezdve. Ennek maradandó eredményei voltak a 6. század hajnalán a phókaiai gyarmatosításnak köszönhetően létrejött települések: Emporion (Ampurias) alapítását hamarosan, Kr. e. 600 körül Massalia (Marseille) alapítása követte.
Ha Rómának nem voltak is akkoriban közvetlen érdekeltségei Hispániában, amelyeket meg kellett volna védenie — kivéve talán már ekkor Saguntumot; kicsit később látni fogjuk, hogy a datálás ez esetben fogas kérdés —, korántsem így voltak ezzel a massaliaiak, akik aggodalmasan igyekeztek megőrizni kereskedelmi potenciáljukat a hispán Levantén, sőt még Andalúziában is.

Pytheas 300 körüli periplusa jól mutatta a massaliaiak jelenlétét az ibériai tenger partjain. Fő érdekeltségeik azonban Katalóniában voltak, ahol féltő szemmel őrködtek ősi telepeik, nemcsak Emporion, hanem Rhodé (Rosas) fölött is. Így azt, hogy a karthágóiak esetleges hispániai expanziójának szabott legvégső határt ennyire északon, az Ebrónál húzták meg, valójában nagyon is indokolhatta a massaliaiak igényeinek figyelembevétele. De voltak-e érdekeltségeik a massaliaiaknak Saguntumban is, amely Valenciától nem messze északra helyezkedik el, vagyis az Ebro torkolatánál jóval délebbre? Könnyen beláthatjuk, hogy ez a kedvező fekvésű ibér kikötő a Rio Palancia torkolatánál a phókaiai kereskedelem egyik fontos pihenőhelye lehetett.

Forrásaink pontatlansága, sőt hallgatása azonban szerencsétlen módon extrapolációkra bátorította a modern kutatókat: semmi nem utal arra, amivel egyesek előálltak,35 hogy Saguntum nem volt hajlandó elismerni a pun hegemóniát Hasdrubal hatalomra jutásakor; az pedig, hogy ezt a várost az ókorban (Livius XXI. 7. 2; Strabón III. 159) az ióniai Zakynthos (Zante) város által alapított görög kolóniának tartották, a két ősszecsengő helységnév köré szövődött mesének tűnik csupán. Mindőssze annyit tudunk, hogy a saguntumiak éppen ezekben az években helyezték magukat Róma védelme alá.
Polybios (III. 30. 1) szerint ez a szövetség több évvel azelőtt köttetett, hogy Hannibál 221-ben átvette a parancsnokságot. Ami a dátum pontosabb meghatározását illeti, a történészek két táborra oszlanak: egyesek nem haboznak visszamenni egészen 231-ig, Hamilkár és az első római követség találkozásának évéig, tehát a Hasdruballal kötött 226-os szerződés előtti időpontra teszik; mások azonban úgy vélik, hogy Saguntum már ez utóbbi egyezmény után került a rómaiak gyámsága alá.
Mindkét esetben, de főleg ha a Saguntummal kötött szövetség későbbi a 226-os egyezménynél, elvi összeférhetetlenségbe ütközünk ezzel a szerződéssel, amely meghagyta Karthágó befolyási övezetéül az Ebrótól délre eső összes területet. Persze csak ha a Polybios által Ibérnek nevezett folyó valóban az Ebro, és nem a Júcar, ahogy Jérőme Carcopino javasolta elegáns, de megalapozatlan megoldási kísérletében, amire még visszatérünk.

Az események — amelyek kérlelhetetlenül a Rómával való nagy összeütközés újrakezdése felé mutattak — egyre inkább felgyorsultak. Úgy tűnik, Hasdrubal sikerrel folytatta ügyes asszimilációs politikáját, így hispániai proconsulatusa utolsó éveiben megnyerte magának a Saguntumhoz közel élő ibér törzseket, főleg a torbolétákat. Ámde, valószínűleg 221 elején, vérbosszú áldozatául esett. És akárcsak Hamilkár halála esetében, forrásaink az ő bukásának részleteiben is eltérnek egymástól. Polybios (II. 36. 1), akit ez nemigen hozott lázba, mindőssze két sorral elintézte ezt az embert, akit láthatólag csöppet sem szívelt: azt írja, Hasdrubal személyes sérelmekért fizetett az életével. Egy másik hagyomány szerint, amelynek első képviselője Livius (XXI. 2. 6), egy szolga gyilkolta meg új-karthágói palotájában, így torolván meg ura, egy ibér fejedelem halálát, akit Hasdrubal őletett meg.

Arról már Silius Italicus Punic(jában (I. 169-181) olvashatunk, miféle gyötrelmes halál várt erre a hősre, akit a legagyafúrtabb kínzások sem törtek meg — szép példája a Flavius-kori latin költészet pátoszkeresésére jellemző barokkos halmozásnak.