Amikor híre jött, hogy Saguntum elesett, Rómában nagy volt a felzúdulás — annál is inkább, mert bizony nem nagyon igyekeztek a baráti, protektorátus alatt álló város segítségére, és ezt mindenki jól tudta. Mindenesetre, bármit mond is Polybios, aki ez alkalommal alaposan lehordja két görög forrását, a lakedaimóni Sósylost és egy bizonyos, egyébként teljesen ismeretlen Chaireast — szerinte „»alkotásaik« a borbélyműhelyekben vagy az utcákon folyó fecsegéshez hasonlítanak" (III. 20. 5) ; mi azt mondanánk: „olyanok, mint a piaci kofák" —, a senatusban élénk vita alakult ki, mert a frissen elszenvedett sérelem dacára nem mindenki értett egyet abban, hogy hadat kell üzenni Karthágónak.

A senatusban 219 végén még mindig nagy befolyással bírt a Fahiusok érdekcsoportja, amely hagyományosan nem lelkesedett az aktív mediterrán politikáért, főleg a hispániai beavatkozásért. Néhány év óta azonban vetélytársaik támadtak a főbb magistratusok viselésében az Aemiliusok személyében, és a gallok fölött 225-ben aratott Telamon-foki győzelem óta — C. Flaminius, a 223-as év consulja személyében — a demokratikus csoportosulás is az Aemiliusok-kal vállvetve fáradozott azon, hogy megingassák a konzervatív arisztokrácia túlsúlyát a senatusban.
222 után egyre markánsabbá válik az Aemiliusok és velük egy másik nagy patrícius család, a Cornelius Scipiók túlsúlya a senatorok vitáiban és a római végrehajtó hatalom élén. 219-ben L. Aemilius Paullus — e név első nagy viselője — töltötte be a consuli tisztséget a plebejus M. Livius Salinatorral, de mint láttuk, mindkettőjüket lekötötte a pharosi Démétrios elleni illíriai háború. A 218-as évre kijelölt két consul pedig P. Cornelius Scipio, Africanus apja és Sem-pronius Longus, Karthágó másik esküdt ellensége volt.

Ha Polybioson kívüli forrásaink kőzőtt nem uralkodik is egyetértés az említett senatusi vita datálása ügyében — Silius (I. 675-694) Liviushoz hasonlóan (XXI. 6. 5-6) a Saguntum elleni támadás bejelentése utánra helyezi, míg a Cassius Diót kivonatoló Zónaras szerint (VIII. 22) a város eleste és a második követség útnak indítása után történt, ami valószínűbbnek tűnik —, a benne egymásnak feszülő két főszereplő nevében megegyeznek.
Az egyik oldalon a Corneliusok egy képviselője, méghozzá nem is a legcsekélyebb: L. Cornelius Lentulus Caudinus, 220-ban princeps senatus, 221 óta pontifex maximus, azonnali hadüzenetet indítványozott. A másik oldalon a kétszeresen consul-viselt Q. Fabius Maximus Verrucosus, a 230-as év censora, aki nemsokára Hannibállal szembeni híres „halogató" taktikájával fog nevet szerezni magának, de már akkor is korának legjelentősebb személyiségei közé tartozott, csak annyit követelt, hogy küldjenek követeket Karthágóba.
Ez a megoldási javaslat jutott érvényre, és minthogy elhatározták, hogy a Fabius-klikk egy tagja fogja vezetni, valószínűleg az öreg M. Fabius Buteo, azt hihetnénk, hogy a békülékeny diplomácia pártolói diadalmaskodtak. Csakhogy a delegáció további négy tagja között ott volt a 219-es év két consulja, L. Aemilius Paullus és M. Livius Salinator, ami erősen rontotta a megegyezés esélyeit.

A követség megbízatása egyszerű volt. Fel kellett tenniük a kérdést Karthágónak: amikor Hannibál megtámadta Saguntumot, saját szakállára vagy a Vének Tanácsának utasítására cselekedett? Az első esetben követelniük kellett Hannibál kiadatását, ahogy már a Valerius Flaccus vezette követség is tette, akkor azonban a karthágói senatorok nem szentesítették határozattal elutasító válaszukat. A második esetben, ha Karthágó kiáll a hadvezére mellett, és hivatalosan elismeri a cselekedeteit, akkor kénytelen lesz vállalni a háborút.
Ez egyszer Hannón nem állt föl, hogy magához ragadja a szót. A választ egy számunkra már névtelen senator adta meg, aki Polybios ábrázolása szerint (III. 20. 10) a legrátermettebb ember volt hivataltársai között. Rafinált érveléssel válaszolt a feltett kérdésre. Először is, egy idegen hatalomnak nincs joga elszámoltatni egy karthágói hadvezért, aki egyedül saját kormányzata előtt tartozik igazolni magatartását.

A vita egyedül akörül foroghat, hogy amikor ez a hadvezér megtámadta Saguntumot, ellentétbe került-e valamilyen, Karthágót kötelező szerződéssel vagy sem. Márpedig az egyetlen szerződés, amely a pun várost köti, a Lutatius-féle szerződés, amelyet a Róma elleni első háború lezárásaként kötöttek 241-ben, ez a szerződés viszont nem szólhatott Saguntumról, hiszen az akkor még nem volt a római nép szövetségese.
Ami a Hasdruballal 226-ban aláírt egyezményt illeti, feltéve, hogy a saguntumiakra ebben egy külön záradék vonatkozott: Karthágó nem ismeri el, hogy őt kötelezné egy olyan paktum, amelyet tudta nélkül kőtött egy hispániai képviselője, és amelyet a karthágói senatus nem ratifikált. Végül is Karthágó, amikor így foglal állást, nem viselkedik másként, mint maga Róma, amely szintén nem fogadta el eredeti formájában a Lutatius és Hamilkár kőzt 241-ben született szerződést és a nép véleményének kikérése után súlyosbította a záradékokat a karthágóiakkal szemben.

Befejezésül a karthágói szónok egy olyan merész és erőteljes képpel szorította sarokba a római követeket, amely nagyon is illik Livius modorához: „Lelketek hozza végre napvilágra, amivel oly régóta vajúdik!" (XXI. 18. 12: quod diu parturit animus vester, aliquando pariat) . A szellemes válasz, az erőteljes befejezés ugyancsak elcsüggesztette a római követeket.
A küldöttség vezetője egy mozdulattal válaszolt: két ujjával kötényformán felcsípte a tógáját, és így szólt: „Itt hozzuk nektek a békét és a háborút. Melyiket óhajtjátok, válasszatok!" Eddigi magatartásukhoz híven a karthágói senatorok azzal vágtak vissza, hogy válasszon ő. Fabius erre leeresztette a tógáját, és kijelentette, hogy a háborút adja.

A történelem nagy pillanatainak néha szükségük van arra, hogy valaki színpadra alkalmazza őket, és erőteljes képi nyelvre fordítsa le a különleges eseményt. Nem sokat számít, hogy Fabius színpadias gesztusa hiteles-e vagy sem: jól szimbolizálta ezt a mélységesen kétértékű pillanatot. Karthágó belement egy háborúba, amely a korabeli világ sorsáról dőnthetett, bár nem igazán akarta, leszámítva azt az érdekcsoportját, amely viszont nagyon is hevesen vágyott rá.
De még ha akadt is a Vének Tanácsában egy csoport, amely mérlegeli, hogy a 219-es év nem a legjobban megválasztott pillanat a nagy ellenféllel való szembeszállásra — hiszen Hispánia meghódítása még nem fejeződött be, és teljes leigázása még ugyancsak messze volt, míg Róma, amely az illíriai hadjárat után némiképp megnyugodhatott keleti szomszédja felől, és a kelták sem háborgatták már annyira, jócskán erőre kapott —, abban az összes karthágói senator egyetértett, talán az egy Hannón kivételével, hogy ha a punok Saguntum dolgában meg nem felelnek a rómaiak kihívására, azzal nemcsak Hispánia népei előtt szenvednek jóvátehetetlen presztízsveszteséget, hanem bizonyosan egy csapásra romba dől az Ibériai-félszigeten több mint húsz éve oly türelmesen építgetett nagy mű, amelyre pedig oly nagy szüksége volt Karthágónak, hogy enyhítse a Szicília és Szardínia elvesztése okozta kárt. Ez vette hát rá őket, hogy vállalják a formális felelősséget a konfliktusért.

Rómában, miután a makedóniai helyzetet végre sikerült rendezni, a Karthágóval szembeni fellépés híveinek nem került nagy fáradságába elszakítani a Fabiusok óvatossága által szorosan fogott gyeplőt. Az Aemiliusok, a Cornelius Scipiók és szövetségeseik számára már nemcsak az volt a tét, hogy megbosszuljanak és visszahelyezzenek jogaiba egy kis hispán várost, amely hiába kereste Róma védelmét.
Az volt a tét, hogy Karthágó legérzékenyebb pontjaira mérjenek csapást: Hispániára és Afrikára — ez ki is derült már 218 tavaszán, amikor a két új consulnak egy-egy külön „provincia" jutott osztályrészül. P. Cornelius Scipio feladata az lett, hogy hadsereggel vonuljon Hispániába, míg Ti. Sempronius Longusnak Lilybaionban, Szicília nyugati csücskénél kellett összegyűjtenie az erőket az Afrika földjére indítandó hadjárathoz. Ezzel a stratégiával azonban Hannibál zsenialitása egy másikat készült szembeszegezni, amelyről Rómának ekkor még halvány sejtelme sem volt.