Szicíliában, az „első pun háború" (így nevezzük a kényelem kedvéért, a rómaiak nézőpontját megtartva) hadműveleteinek elsődleges színterén már tizennyolc éve dúltak a harcok szárazon és vízen a punok és a rómaiak között, amikor fontos parancsnoki megbízatást kapott egy Hamilkár Barka nevű hadvezér. Az újdonsült fővezér, immár három leánygyermek apja, nemrég vehette karjába első fiúsarját, Hannibált.

Az évek folyamán a karthágóiak lépésről lépésre csaknem minden pozíciójukat elveszítették Nyugat-Szicíliában. Panormos (Palermo) 254-es bevétele után Szicília legnyugatibb részén fekvő erődjeikbe szorultak vissza: Lilybaionba (Marsala), ahol Motyé (Mozia) 397-es pusztulása után telepedtek meg, és Drepanonba (Trapani), amely flottájuk bázisaként szolgált, amint kiváló tengeri kikötőjének köszönhetően az itáliai flottának is mindig az egyik legjobb nyugati horgonyzóhelye lesz.
Ezen az utolsó védelmi vonalon, hátukkal a tengernek, szervezték meg ellenállásukat a karthágói erők. Először is Lilybaionnál, 249-ben, amelynek helyőrsége, élén egy Himilkón nevű derék hadvezérrel, megtőrte P. Claudius Pulcher római consul blokádját (Polybios I. 48).
Ez utóbbi Drepanonnál sem járt szerencsésebben, Adherbal pun flottaparancsnokkal szemben: a kikötő nem elég alapos ismerete és hajóhadának lomha manőverezése miatt 93 hajója veszett oda. Ezzel egy időben consultársa, L. lunius Pullus Lilybaionnál szenvedett vereséget Karthalóntól, egy másik karthágói flottaparancsnoktól, a szerencsétlenség betetőzéseként pedig hajóhada Kamarina vizein viharba került és elsüllyedt (Polybios I. 51-54).

Rómában a 249-es év consuljainak ez a súlyos, kettős kudarca ugyancsak rossz vért szült. Istentelenséggel vádolták őket, mondván, Iunius Pullus azért veszítette el hajóhadát a Pachynos-foknál, mert nem engedelmeskedett a jósjeleknek (Valerius Maximus I. 54). P. Claudius Pulcherről pedig tudjuk, hogy istentelen viselkedését, amelyet még arcátlan gúnyolódással is súlyosbított, Cicero is — pedig őt aztán nem lehet szélsőséges bigottsággal gyanúsítani — tollhegyére tűzte Az istenek természetéről című művében (II. 7): a drepanoni tengeri katasztrófát ő maga zúdította a saját fejére, amikor látván, hogy a szent csirkék ott hagyják a ketrecük kijárata elé szórt magot, dühében a vízbe dobatta őket, „hogy igyanak, ha már enni nem akarnak" (ut biberent, quoniam esse nollent).

Az akkori Rómában ez a szellemesség senkit nem mosolyogtatott meg, és gyanítható, hogy ezek a könnyelműségek a sena-tusban a Claudiusokkal szemben álló érdekcsoportnak, a Fabiusok klikkjének a malmára hajtották a vizet. A legfőbb római végrehajtó hatalom ugyanis 247-245-ben már a Fabiusok kezében volt.
A punokkal szembeni háborús erőfeszítések lanyhultak, és a történészek mindig meglepetten állapítják meg, hogy Karthágó nem használta ki ezt a lanyhulást arra, hogy Szicíliában újra felülkerekedjék. Minden úgy történt, mintha a karthágói senatus már feladta volna a szicíliai „Nyugatvéget".

Mégis, mindezzel egy időben Hamilkár Barka eredményesen zaklatta a római erőket, flottájával végigdúlva Dél-Itália partvidékét, különösen Bruttiumban. Azután visszatért Szicília északi partjaira, és megtámadta Panormos területét, míg végül birtokba vett egy erős pozíciót, a Heirktét (görögül „bekerített hely" vagy „bőrtőn"). Polybios pontosan leírta ezt a magaslatot: a part fölé tornyosuló meredély, amelynek sík tetejét egyfajta természetes bástya koronázza. Viszont annál kevésbé precízen adja meg annak helyét, valahol Panormos (Palermo) és Eryx (Erice) kőzött.
A lehangolóan kopár Monte Pellegrinóval szemben, amely északról magasodik közvetlenül Palermo fölé, bizonyosan a Monte Castellacciót kell előnyben részesítenünk, amely úgy 900 méteres magasságával 10 kilométerre északnyugatra emelkedik. Hamilkár ezt tette meg bázisának a Panormost kezükben tartó rómaiak elleni rajtaütésszerű hadműveletekhez, a Heirkté által védett kikőtőt is felhasználva, hogy onnét kiindulva fosztogassa Itália partjait egészen Cumaeig.

Hamilkár három évig tartotta ezt a helyet. 244-ben egy vakmerő hadművelettel hatalmába kerítette Eryx (Erice) városát, és így beékelődött a hegy lábánál állomásozó római helyőrség és a hegy tetejére telepített őrség közé, amelyet még lunius Pullus consul helyezett el ott 248-ban, elfoglalva Aphrodité Erykéné (Venus Erycina) templomát. Az Eryx (Monte San Giuliano) ellenőrizte északkelet felől a Drepanonba vezető utakat: így Hamilkár kis létszámú egységeivel blokkolta a római csapatok mozgását, és megakadályozta, hogy további nyomást gyakoroljanak a pun flottabázisra, amely még mindig ostrom alatt állt, akárcsak délebbre Lilybaion.
Ekkor történt, hogy Róma, amely a korábban elszenvedett katasztrófák miatt már öt éve tartózkodott minden tengeri hadművelettől, újabb fegyverkezésre szánta el magát, hogy kikeveredjék a zsákutcából. Minthogy az államkincstár üres volt, a senatus azoknak a privát erőforrásaihoz folyamodott, akiknek a győzelem, vagyis Szicília meghódítása a leginkább érdekükben állt. A vezető osztálybeliek, ahogy Polybios mondja (I. 59), vagyis a campaniai előkelők, akik a konfliktus kirobbantása mögött álltak, saját költségükön, egyénileg vagy társaságokba tömörülve, teljesen felszerelt hajókat állítottak ki: csak annyit kértek, hogy győzelem esetén térítsék vissza nekik a befektetett ősszeget.

242 nyarának elején egy 200 ötevezősoros hajóból álló flotta vetett horgonyt Drepanon és Lilybaion előtt, C. Lutatius Catulus consul parancsnoksága alatt. 241 tavaszán ez a flotta Lilybaion vizein, az Aigates-szigetek közelében útját állta annak a konvojnak, amely a Karthágóból küldött utánpótlást és erősítést szállította. A teher nélküli, így könnyebben manőverező római hajók könnyedén fölénybe kerültek: 50 pun hajót süllyesztettek el, 70 másikat pedig legénységükkel együtt elfogtak.
Lilybaion, Drepanon és Eryx helyőrségei még mindig szilárdan tartották pozícióikat, de attól fogva, hogy Róma visszaszerezte a tenger főlötti uralmat, egyszerre magukra maradtak. Hamilkár parancsot kapott Karthágóból, hogy kezdjen béketárgyalásokat a római consullal.

Az első szerződéstervezet feltételeit Rómában a nép súlyosabbra változtatta, minden valószínűség szerint a comitia centuriata gyűlésének keretében. Egész Szicília kiürítéséhez még hozzátették, hogy a punok vonuljanak ki az összes szigetről Szicília és Itália között, vagyis Aiolos szigeteiről, a karthágói hajóhadak egyik hagyományos menedékhelyéről. A karthágóiaknak a jövőre nézve le kellett mondaniuk minden, Syrakusaijal és Syrakusai szövetségeseivel szembeni katonai beavatkozásról. Különösen a pénzügyi záradékok súlyosbodtak érzékelhetően.
A Hamilkár és Lutatius által 2200 euboiai talentumban meghatározott háborús jóvátétel törlesztésének határideje húsz évről tízre csökkent, és Karthágónak azonnal ki kellett fizetnie további 1000 talentumot kiegészítésül (Polybios I. 63). Jelentős ősszegek voltak ezek, de a háború költségei ezzel még messze nem térültek meg Róma számára, amelytől vagyonokat nyelt el a tenger több száz odalett hajó formájában: Polybios szerint 700-at vesztettek, míg a karthágóiak 400-at. Ennek a jóvátételnek egy része nyilván arra szolgált, hogy ebből kártalanítsák a hajókat felszerelő magánembereket, akiket a senatus 243-ban felkért erre.

Így ért véget egy időre a húsz évnél is hosszabbra nyúló háború, amely láthatólag némiképp véletlenségből, a fogaskerekek rossz illeszkedése miatt robbant ki, és amelybe, úgy tűnhet, Róma hagyta magát belesodorni anélkül, hogy hosszú távú külpolitikáját előre megtervezte volna. A senatus ugyanis semmiféle döntést nem hozott.
Az, hogy a római nép 264-ben a consulok, főleg Appius Claudius Caudex által összehívott és manipulált comitia centuriatán elfogadta, hogy segítségére siet a mamertinusoknak — azoknak a campaniai zsoldos csapatoknak, akik Messanában (Messina) Rómához folyamodtak a karthágóiakkal szemben, akiknek először a védelmét kérték —, inkább ürügynek látszik, mint politikai stratégiának. Bár egy politikai stratégia is magára öltheti a következetlenség látszatát, és amit 264-ben, Messanában egyszerű rendfenntartási műveletként lehetett értelmezni, kiérlelt célkitűzések felé is irányulhatott.

A korabeli római birodalmi politikának, amelyről azt mondta valaki: „hódításainak gépezete vonszolta mindig tovább előre", egyik jellemzője egy bizonyos automatizmus. E mögött a gépezet mögött azonban hajtóerőként egy bizonyos célszerűség is meghúzódik, amelyre P. Veyne helyesen hívta fel nemrégiben a figyelmet: Róma akkor már szükségét érezte, „hogy eltávolítsa Karthágót Itáliától azáltal, hogy megfosztja az állomáshelytől, amelyet Szicília jelent számára" . Így Róma, amely nyugtalanul szemlélte a punokat a kapuja előtt, a Messinai-szoros túloldalán, néhány mérföldre az itáliai partoktól, egy csakis Szicíliáért vívott háború árán gondoskodhatott saját biztonságáról.
Egyfajta megelőző összecsapás volt ez, amelynek a szicíliai ütközőzóna kiiktatása által — az ugyanis ezután egykettőre római provincia lett — az itáliai föld „szent hely" jellegének megerősítéséhez kellett vezetnie. Ki kell emelnünk azt is, hogy a rómaiak és punok szicíliai háborúját közvetlenül megelőző években Rómában campaniai eredetű családok kerültek hatalomra, akik szükségszerűen jobban érzékelték ennek a szomszédságnak a veszélyeit, amit csak súlyosbított az Aiolos szigetein létesített pun flottabázisok közelsége.

Tény, hogy a campaniai Atilius család tagjai 267 és 245 között hétszer viselnek consuli tisztséget: ez az első pun háború az ő háborújuk, éppen úgy, ahogy a 3. század eleji etruszk háborúk a Fabiusok nevéhez köthetők. Szardínia hamarosan bekövetkező annexiója — mint látni fogjuk, annak köszönhetően, hogy Karthágónak meggyűlik a baja a zsoldosaival —végképp eltávolítja a punokat Itália közeléből. Egy ily módon meghatározott geopolitikai egyensúly pedig elég tartósnak ígérkezett volna — ha nem támad Hannibálnak az a szerencsétlen ötlete, hogy megostromolja Saguntumot. Nagyjából így gondolta ezt Hannón is, a karthágói senatus pacifista — vagy inkább „afrikai" — klikkjének feje. Ám ezt történetileg sohasem bizonyíthatjuk be.

Helytelen volna azonban elhanyagolni más, gazdasági természetű mozgatórugókat, amelyek Rómában láthatólag motiváltak bizonyos köröket, és van is rájuk épp elég adatunk. Teljes joggal hangsúlyozták nemrégiben, hogy pontosan ezekben az években, a 3. század elején és közepén tett szert egyre nagyobb jelentőségre Campania, amelynek fiai — mint az imént láttuk — akkoriban ellenőrizték a senatust: Campania, amely bővelkedett mezőgazdasági javakban, amelynek borai egyre nagyobb mennyiségben kerültek exportra, és amelynek kerámiatermelése az utóbbi időben már elhomályosította Apuliáét és Tarentumét.

Az észak-afrikai lelőhelyeken, főleg Karthágóban napvilágra került kerámiaanyagokon immár húsz éve végzett elemzések világosan mutatják a közép-itáliai fazekasműhelyekből, azon belül is a latiumi telephelyű, ún. „kisbélyegzős" műhelyből ebbe a térségbe irányuló exportáramlatot. Szicília annexiója csak megkönnyíthette ennek a forgalomnak a menetét — hiszen nélkülözhetetlen állomáshelye volt az ezeket az árukat szállító part menti kereskedelmi hajózásnak —, amint azt még jobban láthatjuk a 3. század legvégén, amikor Karthágót szinte elárasztja a „campaniai A-kerámia".

Míg Róma háborús céljai, amelyek a konfliktus kezdetén még kevéssé körvonalazódtak, a következőkben a végkimenetel fényében már elég tisztán kirajzolódnak, ezzel szemben méltán meglepődhetünk azon, micsoda rezignációval hagyják veszni a punok Szicíliát, amelyért évszázadokon keresztül semmi áldozatot nem kímélve huzakodtak a görögőkkel. Livius (XXI. 1. 5) — kifejezésre juttatva Hamilkár keserűségét, aki oly sokszor győzött, aki állta a sarat a maga szicíliai „Nyugatvégén", és akire Karthágó senatusa végül mégis a béketárgyalás feladatát rótta — meg is említette ezt a nimis celeris desperatio rerumot („túl korai kétségbeesés"), amely rávette a punokat, hogy idő előtt feladják a küzdelmet. Ebben azonban akár az adott helyzet valós értékelését is láthatjuk.
Egyedül úgy volt értelme fenntartani a karthágói jelenlétet Szicília legnyugatibb részének hídfőállásain — lévén azok terület szempontjából jelentéktelenek —, hogyha a punok által kézben tartott flottabázisok (Lilybaionban és főleg Drepanon-ban) működőképesek maradnak, tehát ha Szicília nyugati csücske valóban megőrizhette volna azt a pihenő- és állomáshely-funkcióját Karthágó tengeri kereskedelme számára, amelyet évszázadok óta betöltött. Csakhogy a szicíliai háború vége nyilvánvalóvá tette, hogy Róma hajózásának fejlődése következtében ez a funkció többé nem biztosítható. A politikai realizmus azt parancsolta, hogy levonják a következtetéseket.

Ahogy számíthatunk is rá, a klasszikus források — adott esetben Diodóros és Polybios — hallgatnak arról, milyen viták folytak akkortájt Karthágóban. Nem tarthatjuk azonban véletlen egybeesésnek, hogy a punok éppen azokban az években, amikor Szicíliából való kiszorulásuk már elkerülhetetlennek látszott, alaposan kiszélesítették afrikai védőbástyájukat. 247 — Hamilkár szicíliai küldetésének éve — és 243 közé tehető azaz időpont, amikor Hannón elfoglalta Theveste városát (a mai Tebessza, Algéria és Tunézia határán) ; ebben pedig a pun területi ellenőrzés jókora délnyugati irányú előretolása valósult meg, a régi numídiai királyságok legdélibb határáig.
Karthágónak azt a szándékát, hogy megerősítse és gyarapítsa befolyását a hátországában, kapcsolatba kell hoznunk Regulus 256-255-ős expedíciójának epizódjával is: ez Róma számára mindent összevéve kudarcnak bizonyult, de olyan kudarcnak, amely mégis nagy veszélybe sodorta a karthágói metropoliszt, ahogy ötven évvel azelőtt, Agathoklés betörése idejében is történt. Ennek az afrikai birodalomnak a kiterjesztése és megszilárdítása tűnhetett a karthágói „konzervatív" klikk számára a legjobb válaszlépésnek a Rómával való kapcsolatok „új leosztására". Annak a fél évszázadnak a folyamán, amely Zamánál ér katasztrofális véget, mindvégig ez lesz a Hannón által lelkesített csoport politikája a karthágói senatusban.

Ez volt a helyzet 241-ben, amikor Hamilkár visszatért Szicíliából. Miután visszavezette csapatait az Eryxről Lilybaionba, szabadon távozhatott a szigetről (Polybios I. 66. 1), és kieszközölte a szabad, fegyveres elvonulást mind saját, mind Giskón emberei számára; az utóbbi a lilybaioni erőd főparancsnoka volt, akire az a súlyos felelősség hárult, hogy vagy 20 000 embert visszajuttasson Afrikába.

Polybios (I. 64. 6), amikor lezárja beszámolóját a közel negyedszázados harcokról, és szemlét tart az egykori küzdő felek vezérei fölött, nem állhatja meg, hogy le ne szögezze: ezek közül a hadvezérek közül „Hamilkár Barka emelkedett ki leginkább bátor vállalkozó kedvével és rendkívüli tehetségével".