A pun Szardíniát fenyegető veszély már akkor érlelődött, amikor — valószínűleg 239-ben — Naravas épp a legjobbkor sietett a Spendios és Autharitos által szorongatott Hamilkár segítségére. Az akkortájt Szardíniában szolgáló zsoldosok vérszemet kaptak bajtársaik első afrikai győzelmeitől, és rátámadtak a szigeten tartózkodó karthágóiakra; így egy fellegvárban (Polybios I. 79. 2 — sajnos nem tudjuk meg, pontosan melyik akropolis volt ez) ostrom alá vették az élükön álló, Bóstar nevezetű boétharchost, és honfitársaival együtt meggyilkolták.
Ugyanerre a sorsra jutott egy másik hadvezér, a korabeli karthágói proszópográfiában szereplő számos Hannón egyike, akit friss erőkkel küldtek oda Karthágóból, ám csapatai egykettőre fellázadtak. Ha hihetünk Polybiosnak, aki egy kissé gyorsan átszalad ezen az epizódon, a zsoldosok hámar hatalmukba kerítették az egész szigetet, még mielőtt magukra haragították volna a szárdokat, és Itáliában kellett volna menedéket keresniük. Róma, amelynél a szigeten fellázadt zsoldosok szava először süket fülekre talált, ekkor változtatott magatartásán.

Hogyan magyarázzuk azt a gyökeres fordulatot, amellyel a római senatus a 241-ben aláírt Lutatius-féle béke aggodalmas tiszteletben tartásától — amelynek rendelkezései pedig nem szóltak Szardíniáról — eljutott az erőszakos beavatkozásig? Joggal gondolhatunk a sziget stratégiai jelentőségére — elég egy pillantás a térképre: Róma nehezen tűrhette, hogy a nyugati partjához közeli terület a rettegett ellenség kezén maradjon. De akkor miért nem foglalták bele Szardíniát 241-ben a karthágóiakra rótt békefeltételekbe? Rómában talán úgy vélték, hogy Szardínia, a szicíliai eparchia annexiója után elvágva a pun metropolisztól, előbb-utóbb érett gyümölcsként hullik az ölükbe.
És valóban, miután a szigetet 238-ban elhagyták a fellázadt zsoldosok, a római senatus elárvult birtoknak tarthatta. Ez kétségkívül jobb magyarázat, mint a római történetíróké — amit Polybios (III. 28. 3) megörökít, anélkül hogy hitelt adna neki —, akik az erőszakos beavatkozást azzal az állítással próbálták szépítgetni, hogy Róma Szardínia meghódításával vágott vissza, amiért a karthágóiak a zsoldos-háború folyamán több itáliai kereskedőt fogságba vetettek. Ehhez járul még — ahogy egyesek már megállapítottáks —hogy Róma örömest okozott presztízsveszteséget Hamilkár Barká- nak, mivel nyugtalanította felemelkedése Karthágóban a Hannón és klikkje által képviselt oligarchikus érdekcsoport rovására.

A római senatus valószínűleg 238-237 telének végén" hadjáratot szervezett, hogy megvesse a lábát Szardínián. Válaszul Karthágó követséget küldött Rómába azzal a megbízással, hogy hangsúlyozzák városuk igényét a szigetre, és jelentsék be, hogy szándékukban áll ősi birtokuk visszaszerzése. Róma tudatta, hogy ha Karthágó a szigeten bármilyen lépést tesz, azt a rómaiak ellen irányuló háborús cselekménynek fogja tekinteni, és hadüzenettel fenyegette meg a karthágói követséget (Polybios I. 88. 10-11, III. 10. 1-2).

Karthágónak, amely meggyengült a zsoldosai ellen vívott több mint hároméves küzdelemben, engednie kellett; lemondott Szardíniáról. Tiberius Sem-pronius Gracchus consul birtokba is vette a szigetet, és megszerezte mellé Korzikát is. Ráadásul Karthágó kőtelezte magát egy 1200 talentumos kiegészítő kártérítés megfizetésére; ezt a 241-es szerződéshez fűzött záradékokban kötötték ki (Polybios III. 27. 7).
A görög történetíró, bár rendes körülmények között tele volt megértéssel a római senatus lépései iránt, súlyosan elítélte ezt az „Anschlusst", amelyben — Hamilkár személyes Róma-gyűlöletének következményei mellett —a második pun háború „sorrendben második, valójában azonban a legfőbb okát" ismerte fel (III. 10. 4). Valóban, ez a brutális annexió indította ismét útjára a kölcsönös sérelmek körforgását, és foszlatta szét a Karthágóban Hannón és elvbarátai által — és talán, Rómában, mások által is — dédelgetett álmot, hogy a két köztársaság a szicíliai tengerszoros két oldalán békében élhet egymás mellett.