Bőven volt alkalma felbecsülni, amikor 147-146-ban Scipio Aemilianus oldalán maga is láthatta, hogyan törnek meg rajtuk hosszú ideig egy hatalmas, az ostrom minden kellékével jól felszerelt hadsereg támadásai. Stéphane Gsell-lel együtt elfogadhatjuk, hogy a karthágóiakat éppen a zsoldosok fenyegetése ösztönözte arra, hogy amint lehet, megerősítsék a város védelmét. De Karthágót már ekkor is védte egy fal (teichos), amelyet Mathós emberei a felkelés kezdetén — amikor Tunisz a kezükben volt, Uticát pedig blokád alatt tartották — néha meg-megközelítettek, a karthágóiak legnagyobb rémületére (Polybios I. 73. 7).
Mivel azonban nem voltak már abban a helyzetben, mint korábban, a zsoldosok nem próbáltak erőt venni ezeken a védműveken és betörni a városba. Miután azonban Utica, amely északnyugatról uralta a földszoros szélét, melléjük pártolt, teljes nyugalommal körülzárhatták Karthágót, tökéletesen elvághatták a hátországtól, és a legerősebb nyomás alatt tarthatták. Hamilkár a zsoldosokkal szembeszegezett erők megkettőzése révén akarta növelni esélyeit arra, hogy a lehető leghamarább megtörje őket, ezért arra kérte Hannónt, hogy hadseregével csatlakozzék hozzá.

A két hadvezér nézetkülönbsége azonban nemsokára odáig fajult, hogy Karthágóban valóságos fordulópontra juttatta a katonai ügyek intézését. A karthágóiak úgy határoztak, hogy a két hadvezér egyike lépjen vissza parancsnoki tisztétől, és magára a hadseregre bízták a döntést, hogy ki maradjon az egyetlen főparancsnok.

Polybios megfogalmazása (I. 82. 5) alapján nagyon úgy tűnik, hogy ezt a — mint később kiderül — következményekkel terhes döntést a népgyűlés hozta. Ez az epizód alátámasztja a népgyűlésnek ebben a korszakban egyre növekvő politikai jelentőségét, amiben Polybios föl is fedezte az Aristoteléstől jól ismert államforma eltorzulásának tünetét.23 Mindenesetre a katonák Hannónt mentették fel parancsnoki tisztéből, Hamilkár mellé pedig egy másik hadvezér került parancsnokhelyettesnek, név szerint Hannibál (nem tévesztendő össze Hamilkár saját fiával, aki még gyermek volt) — és hogy az oly gyakori és a történészek számára olyan bosszantó névazonosságok egyike teljes legyen, az ő apját is Hamilkárnak hívták: őt néha paroposi Hamilkárként emlegették egy szicíliai város nevéről, ahol hadvezérként kitüntette magát az első pun háború elején, 261 és 255 kőzött. Egyébként úgy tűnik, ezt a Hannibált már nem a hadsereg választotta Hamilkár jobb-kezéül, hanem valószínűleg a népgyűlés, ha Polybiost követjük (I. 82. 12), aki ezt a választást a polgárok (politai) számlájára írja.

Vérszemet kapva Karthágó nehéz helyzetétől, Mathós és Spendios ezalatt nekiláttak, hogy ostrom alá vegyék magát a fővárost: poliorkein autén Karchédona, mondja Polybios (I. 82. 11), aki, jártas lévén az ostromlás tudományában, bizonyára nem csak úgy könnyelműen dobálózott ezzel a szóval. Hogy az adott helyzetet megfelelően értékelhessük, felvetődik a kérdés: már ekkor is ott emelkedtek-e azok a félelmetes védősáncok, ahogy Appianos leírja,24 a földszorost elvágó falak hármas vonala, amelyeknek hatékonyságát a görög történetírónak