Mint a pun nevek többsége, Hamilkár neve is egyike azoknak az ún. teoforikus neveknek, amelyek a sémi panteon valamely istensége és a név viselője közötti függőségi vagy védelmi viszonyra utalnak. Adott esetben a Hamilkár név (amely Hamilcar helyett néha a helyesebb Admilcará6rásban fordul elő a latin szerzőknél) a föníciai-pun Bdmlqrt megfelelője, jelentése: „Melqart szolgája", azaz Tyros főistenéé és a föníciaiak nyugati expanziójának isteni pártfogójáé. Így hát nincs abban semmi meglepő, hogy forrásaink szerint a Hamilkár a leggyakoribb nevek egyike; a név legrégebbi adatolt viselője — és a most tárgyalt Hamilkár mellett a legismertebb is — egyébként az a Hamilkár volt, aki Kr. e. 480-ban Szicíliában, a Himeránál elbukott a görögökkel szemben."

A hivatalos feljegyzésekben a felmenők feltüntetésével küszöbölték ki a névazonosságokból támadt kavarodás kockázatát. Ezért van az, hogy a fogadalmi sztélék a felajánló megjelölésekor megemlítik legalábbis az illető apját, gyakran a megelőző nemzedéket is, sőt néhány kivételes esetben valóságos nemzetségtábla-kezdeményt találunk rajtuk.
A gyakorlatban, ahogy Rómában is tették a cognomenek és agnomenek segítségével, egy utónév tette lehetővé az azonos nevű emberek megkülönböztetését egymástól. Ami Hamilkárt illeti, a klasszikus forrásokból mindenki jól ismeri „Barka" utónevét, amelynek átírt alakja mögött kétféle sémi gyököt is feltételezhetünk.
Az egyik az „áldás" jelentésű brk győk: ebből származik az arab baraka, a karizma, amelyben Hamilkár bizonyosan nem szűkölködött; a másik — és ez a valószínűbb — a brq, a „villámot" jelentő hárombetűs gyök, amely nem kevésbé illett erre a hadvezérre, aki Szicíliában rajtaütéseivel és „ökölcsapás-hadműveleteivel” tüntette ki magát. Ez a görög Keraunos („villámcsapás") utónév megfelelője volna, amely sűrűn előfordul az Alexandros-epigonok katonai kasztjának névanyagában.

Ha megengedjük magunknak, hogy a Barka névnek inkább e második értelmezése felé hajoljunk, a vita még mindig nyitva marad egy ponton: cognomen ex virtutével van-e dolgunk, amelyet a mi Hamilkárunk maga szerzett meg és adott tovább fiainak, elsősorban Hannibálnak, vagy pedig messzebbre nyúlik vissza az eredete?
Ezzel egyszersmind feltesszük azt a valószínűleg megoldhatatlan kérdést is, honnét származik ez a család, amelyről a tévedés kockázata nélkül állíthatjuk, hogy történelmi felbukkanása a 3. század közepén igen ősi győkereket feltételez városában, Karthágóban. Vajon mehetünk-e ennél tovább? Akadt, aki megpróbálta, bizonyosan túl sokat építve egy jeles római senator, Silius Italicus eposzának néhány sorára. Ő volt a Kr. u. 68-as év — amely tanúja volt Nero halálának — egyik névadó consulja; a figyelem középpontjába azonban inkább Cicero és Vergilius iránti kegyelete miatt került, akiknek tusculumi és Nápoly közelében fekvő birtokait megvásárolta, mint a második pun háborúnak szentelt hatalmas, 17 énekből álló epikus műve, a Punica, Livius harmadik decasának költői-barokkos változata miatt.
Silius Italicus, amikor eposzának elején a gyermek Hannibált — mint látni fogjuk, a klasszikus hagyományhoz igazodva — apja Róma-gyűlöletének eszközeként elénk állítja, az „ős Barcán" keresztül egy bizonyos mitikus Belus leszármazottjának teszi meg őt: mint mondja, abban az időben, amikor Dido elmenekült Tyrosból, és vándorútra kelt, amely aztán Karthágó megalapításával ért véget, csatlakozott hozzá egy ifjú, ennek a Belusnak a fia, hogy osztozzék kalandjaiban (Punica I. 71-73).

A Punica szerzője nyilvánvalóan mesterénél, Vergiliusnál találta Belust, akit az Aeneis (I. 621) Dido apjaként mutat be. A vergiliusi forrással való összevetésből tehát kitűnik, hogy Silius szerint Hannibál e távoli őse nem más, mint Dido egyik fivére. Valóban nagy volt hát a kísértés, hogy Karthágó történetének legnagyobb alakja és a legendás városalapító asszony közé a mitikus genealógia szálait fonják, megértjük hát, hogy Silius engedett neki. Persze a valóságban is létezett egy Baal nevű tyrosi király a Kr. e. 7. század második negyedében, és nem lehetetlen, amint le is írták, hogy az asszír királyoknak (Assur-ah-iddinának, majd Assur-bán-aplinak) a föníciai városok főlőtt akkoriban gyakorolt súlyos protektorátusa adta meg a jelet a keleti emigránsok újabb hullámának, akik ebben az időben érkeztek erősítésként az Afrikában — a szöveges források szerint a 9. század végén, vagyis közel másfél évszázaddal azelőtt — alapított gyarmatvárosba.
Mint tudjuk, a Karthágó területén napjainkban végzett régészeti feltárások nyomán egyre inkább csökken a távolság a szövegekben szereplő 814-es dátum és az anyagi kultúra első jelei közőtt. Így többé föl sem merül, hogy egy csöpp hitelt is adhatnánk egy bizonyos E. Forrer nemrégiben nagy port felvert regényes rekonstrukciójának, mely szerint Karthágót 666 körül alapította ennek a Baalnak két leánya, Dido és Anna, akik Assur-bán-apli elől menekülve hagyták el Tyrost.

Visszatérve Vergilius (és Silius) Belusához, ki hinné komolyan, hogy a latin költő megneszelte ennek a tyrosi Baal királynak a létezését, akit egyedül keleti forrásokból ismerünk? Másfelől viszont bizonyosan ismerte a baal szó jelentését, amely egyrészt egy megtisztelő jelentésű megszólítás („úr, férj"), másrészt a sémi panteon néhány nagy istennevének első eleme. Ez épp elég volt ahhoz, hogy őt tegye meg Dido mitikus apjának, annál is könnyebben, mivel a pun terminus latin átírása, a Belus (spondeus vagy trocheus, attól függően, milyen esetben áll) kényelmesen használható a hexameterben, olyannyira, hogy az Aeneis szerzője még azt a luxust is megengedte magának, hogy a fent említett sorban kétszer is elhelyezze. „Az eposz nyelve a hexameter leánya" — mondta Antoine Meillet: beleértve a tulajdonnevek megválasztását is... Siliusnak nem volt más dolga, mint odatenni Hannibált ennek az előkelő vérvonalnak a végére.

Nem sok kétségünk lehet azonban afelől, hogy— amint fentebb sugalltuk — Hamilkár és családja a pun arisztokráciához tartozott. A kutatók nem is mulasztották el kiemelni az erre utaló különféle jeleket. Először is ott van a szicíliai parancsnokság odaítélése Hamilkárnak: Karthágóban nem volt szokás, hogy a Vének Tanácsa (a karthágói senatus) ilyen felelősségteljes feladatokat a vezető osztályon kívül álló személyekre bízzon. Úgy tűnik, a pun városban nem létezett sorozás, és a katonaszedés — a zsoldos csapatokon kívül — csak a líbiai alattvalókat érintette, míg tisztjeik a fiatal karthágói nemesek közül kerültek ki."
Persze látni fogjuk, hogy Hamilkár, majd legidősebb fia olyan politikai tevékenységet alakított ki, amely a karthágói közélet — mint egyesek mondták — „demokratikus" irányba való terelését célozta; ennek ellenére ebben a tevékenységben nem volt semmi „forradalmi", képviselőinél semmi nem mutatott egy alsóbb társadalmi osztállyal való bármiféle szolidaritásra. Sőt mi több: az, hogy a Barkidák a hadseregre és a népre támaszkodtak, vagy arra szolgált, hogy személyes ambícióikat megtámogassák, vagy arra, hogy kiegyensúlyozzák vagy megtörjék a külpolitikájukkal és kifelé folytatott stratégiájukkal szemben ellenséges klikk befolyását a karthágói senatusban.

Annak, hogy a Barkidák a karthágói arisztokráciához tartoztak, legnyomósabb bizonyítéka az, amit földbirtokaik nagyságáról tudunk. Adataink itt is korlátozottak, de világosak. Amikor Hannibál 203 őszén visszatér Itáliából, nem pontosan Karthágónál éri el Afrika partjait, nem is az egészen közeli Bon-foknál, hanem Leptis Minor-nál (Lemta, a mai tunéziai Szahel területén), ahová több hónapra beveszi magát, mielőtt Zamánál megütköznék Scipióval. Ezt a döntését nem magyarázza meg kielégítően, hogy érdekében állt bizonyos távolságot tartani a római erőktől, amelyek már megvetették a lábukat Utica környékén és az Alsó-Medzserda-medencében.
Az, hogy egy némi hitelt érdemlő legenda szerint katonáit arra fogta be, hogy tömegével ültessék az olajfákat — amit valóban megtehetett, miközben várta az összecsapást Scipióval 202 vége felé, de még inkább a Karthágóra kényszerített békétől (201) suffetté választásáig (196) eltelt években —, eléggé tanúsítja személyes érdekeltségét Byzakion latifundiumaiban. Végül, de nem utolsósorban: amikor 195 nyarán hanyatt-homlok kellett száműzetésbe vonulnia Karthágóból, ezen a területen fekvő birtokai egyikén pihen meg, egy turrisban Thapsus és Acholla között (Livius XXXIII. 47), egy biztos helyen, mielőtt örökre elhagyná Afrikát.
Ez csak családi tulajdon lehetett, minthogy neki nemigen jutott ideje saját földbirtokot szerezni magának, hiszen még gyermekként elhagyta Afrika földjét, s vagy harmincöt évet töltött távol tőle. Így apjától, Hamilkártól kellett örökölnie, akinek első, szicíliai hadszínterétől Hispániáig, ahová hosszú „proconsulatusra" távozott a zsoldos háború után, szintén elég kevés idő állt rendelkezésére, hogy egy földbirtokos gyümölcsöző életmódját folytassa Magón agronómus előírásai szerint. A Barkidák vagyona tehát (amely a Flaubert által a Szalambó első oldalain leírt pompát talán nem érte el) minden valószínűség szerint apáról fiúra szállt.

Ha Hamilkár felmenői nem is deríthetők fel, utódainak első nemzedékét jól ismerjük. Ő maga bizonyára Kr. e. 275 körül született: 247-ben nyerte el a szicíliai parancsnokságot, „nagyon fiatalon" (ad-modum adulescentulus, mondja Cornelius Nepos, bár a kicsinyítő képző azért túlzásnak tűnik). Egy asszonytól, akinek a nevét nem ismerjük, először három lánya született (nevük szintén nem ismert).
A legidősebb egy bizonyos Bomilkarhoz ment feleségül, aki később, 215 és 212 között a karthágói flotta vezéreként nem elhanyagolható szerephez jut majd; ettől a pártól született aztán egy Hannón nevű fiú, aki alighogy férfivá serdült, máris hasznossá tette magát nagybátyja, Hannibál parancsnoksága alatt: látni fogjuk, hogy 216-ban fontos szerepe volt a cannaei győzelemben. Hamilkár második lányát Hasdrubal vette nőül — akit Szép Hasdrubalnak neveztek —, talán 241 és 237 között, még mielőtt az após és a vő együtt útra kelt volna Hispániába.
Bizonyára korán távozott az élők sorából, mivel Hasdrubal aztán másodszor is megházasodott: egy ibér hercegnőt vett feleségül. Hamilkár harmadik lánya Flaubert-nek köszönheti, hogy az előkelő Szalambó álnéven szelhette át az évszázadokat, teljes fegyverzetben — vagy még inkább teljes díszben — lépve elő a regényíró képzeletéből; róla ugyanis csupán annyit tudunk, hogy a kezét Naravas numida vezérnek ígérték (Polybios I. 78).

Hamilkár első fiúgyermeke 247-ben született meg, abban az évben, amikor Szicíliába küldték: Hannibálnak nevezte el, saját apja nevéről. Utána még két fiú következett. Előbb Hasdrubal: ő áll majd a Hispániában maradt csapatok élén Hannibál itáliai expedíciója alatt, 207-ben pedig, bátyja segítségére igyekezve, elesik a Metaurusnál. Végül pedig Magón: őt Liguriában látjuk majd hadakozni az itáliai hadjárat vége felé, és Livius szerint (XXX. 19. 5) 203-ban a tengeren hal meg, útban visszafelé.
A három fiú néhány év különbséggel követte egymást. Semmi kétség, hogy szándékai beteljesítésében Hamilkár Barka sokat épített rájuk. Es valószerűsége miatt hitelt adhatunk a Valerius Maximus (IX. 3. 2) által megörzött anekdotának: Hamilkár együtt játszó gyermekei láttán így kiáltott: „Oroszlánkölykök ezek, akiket Róma vesztére nevelek!"