A történelem egy fejezetének főhőseként — közel húsz évig tölti majd be ezt a szerepet, legtöbbször ellenfeleit is rákényszerítve, hogy az ő szabályai szerint játsszanak — Kr. e. 219 tavaszán Hispániában, Saguntum falai alatt színre lép Hannibál. Ott, abban a pillanatban játszódik le az az esemény, amely eldönti az ő személyes sorsát, és egyszersmind a második pun háború kezdetét is jelenti, amelyet a rómaiak, akik tisztán látták, ki áll a vállalkozás mögött, gyakran „hannibáli háborúnak" is neveztek. A későbbiekben nemegyszer látni fogjuk, hogy bár Hannibál gyakran kezdeményezett, bár újnak és eredetinek tűnő politikát és stratégiát alkalmazott, ezt mindig városa nevében tette, még ha csak a posteriori is.

Fennáll a veszély, hogy ebben a mesébe illő kalandban csupán holmi öncélú bravúroskodást fogunk látni, ha nem kapcsoljuk össze történetileg a döntő összeütközés első fejleményeivel. A dráma 264-ben kezdődött, amikor a rómaiak partra szálltak Szicíliában, hogy a mamertinus zsoldosok segítségére siessenek, és a hosszúra nyúlt első felvonás végére 241-ben egy szerződés aláírása tett pontot, amely Karthágó szicíliai birtokainak elvesztését rögzítette.

Ezután egy „két háború közti" időszak következett, húsz évig tartó fegyveres béke, amely az idő távlatából nézve afféle közjátéknak tűnik csupán. Ma már bátran kijelenthetjük — Arnold Toynbee-val együtt —, hogy a konfliktus, amelyben Karthágó és Róma egymásnak feszült, egyetlen, ún. „kettős pun háború" volt 264-tói kezdve egészen a 201-ben, a punok zamai veresége után megkötött békéig. Karthágóban 247-től kezdve elsősorban — sőt nemsokára kizárólag — egyetlen család viseli majd e háború felelősségének súlyát: a Barkidák családja.