Miután így ráléptek az útra, ahonnét nincs visszatérés, a zsoldosok engesztelhetetlen háborúba kezdtek (polemos aspondos, ahogy Polybios (I. 65. 6) nevezi — szó szerint: „fegyverszünetet nem tűrő háború"), vad háborúba. A mindig tisztánlátó görög történetíró helyesen állapította meg, miféle gyújtóanyagból táplálkozott ennek a háborúnak a tüze. A Karthágó által ellenőrzött területen nagyjából mindenütt oly nagy volt az elkeseredés, hogy a fellázadt zsoldosok, de különösen a líbiaiak úgy éltek, mint hal a vízben.
A szicíliai háború folyamán a karthágói senatus, hogy állni tudja az igen drága konfliktus költségeit, alaposan megnyúzta afrikai területének lakosságát. Polybios (I. 72. 2) azt állítja, hogy ezekben az években kétszeresére emelték a városokat terhelő adókat, és minden vidéki lakostól begyűjtötték terményjövedelme felét. Hogy ezt a rekvirálást a valóságnak megfelelően tudjuk értékelni, őssze kell kapcsolnunk mindazzal, amit a karthágói ellenőrzés alatt levő Afrika líbiai parasztlakosainak státusáról tudhatunk.

Bármilyen csábító volna is úgy képzelnünk el ezt a státust, hogy rávetítjük, amit a római császárkorból tudunk az afrikai földek és paraszti közösségek helyzetéről, ellen kell állnunk a kísértésnek. A császárkori helyzet összetett ugyan, de jól ismert, leginkább a Kr. u. 2. és 3. századból, hála a Középső-Medzserda-medence térségében feltárt nagy, kőbe vésett szabályozásoknak, amelyekből különösen sokat tudhatunk meg arról, hogyan szerveződött a földbérleti rendszer a császári birtokokon.
„A rómaiak jogi zsenialitása az egyazon földön gyakorolt jogok négyszeres egymásra rétegződését alkotta meg. Ezek: a római nép immanens és elévülhetetlen joga; a dominus, császár vagy nagytőkés joga; a főbérlő joga; végül a colonus joga, aki munkája gyümölcsének kétharmadát tarthatta meg."

A colonus— annak fejében, hogy beszolgáltatta termésének egyharmadát, és meghatározott számú napon robotot teljesített a birtoknak a főbérlő által közvetlenül művelésbe vett részén — saját parcellája és a hozzá tartozó ház főlőtt használati jogot gyakorolt, amely esetleges eladás vagy öröklés révén átruházható volt. Róma mind a császári birtokok, mind a magánnagybirtokosok kezén lévő latifundiumok esetében inkább ezt a nagyobbrészt közvetett irányítási formát választotta, mint a közvetlent, amely a rabszolgák vagy mezőgazdasági munkások több ezres, szükségszerűen instabil tömegének felgyülemlését hozta volna magával.
A római köztársaság utolsó két évszázadában átélt nagy rabszolgalázadások, amelyek komoly veszélybe sodorták Rómát, jó tanítómesterek voltak. Hatvan éve Stéphane Gsell, az ókori Afrika nagy történésze már kiadott egy cikket ezzel a címmel: „Les esclaves ruraux de lAfrique romaine" (A római Afrika vidéki rabszolgái), amelyben rámutatott, hogy ilyenek ott nem voltak.

Úgy tűnik, a pun Afrikában — legalábbis amennyire világosan kivehetjük, mert jócskán maradnak még árnyékos foltok — eléggé más volt a helyzet. Polybiosszal együtt (I. 71. 1) el kell különítenünk a chórát, a közvetlenül Karthágó irányítása alá tartozó területet — lényegében a Bon-fok, valamint Észak-Tunézia és a Középső-Medzserda-medence szomszédos körzetei —, ahonnan a város mezőgazdasági erőforrásainak zömét merítette, olyannyira, hogy nagyjából el tudta látni magát a hellenisztikus korban szokásos módon igazgatott birtokok kiaknázása révén, hála a bőséges rabszolga munkaerőnek.
Forrásainkban jól adatolt a vidéki rabszolgáknak ez a széles körű felhasználása, akiket kalózkodás és — még bizonyosabban — háború útján szereztek be. Amikor 310-ben Agathoklés syrakusai tyrannos Tunisz közelében legyőzte a karthágóiakat, a táborukban több ezer bilincset talált, amelyeket a punok leendő hadifoglyaiknak szántak; és valóban, egy évre rá, amikor fordult a hadiszerencse, a fogságba esett szicíliai görögőket arra fogták be, hogy újra művelésbe vegyék a háború miatt ugaron maradt vagy elpusztult földeket (Diodóros XX. 13. 2, 69. 5).

Fél évszázad múlva, Regulusnak szintén a Bon-fok térségébe vezetett hadjárata után, mint Polybios írja (I. 29. 7), a rómaiak több mint 20 000 rabszolgát tereltek a hajóikra. Most azonban nem azok a rabszolgák mozdultak meg, akiket a chóra gazdag földjein, Karthágó közvetlen közelében fogtak munkára. A zsoldosokhoz csatlakozó több ezer ember — Polybios szerint (I. 73. 3) 70 000, bár ezt a túlzottnak tűnő számadatot nehéz elhinnünk — „líbiai" volt. Vagyis afrikai, még pontosabban a belső területek vidéki városainak lakói, amelyek megőrizték szabadságukat, de Karthágó beszolgáltatásokat kővetelt tőlük, amit a parasztok természetben teljesítettek.
Mint Polybios mondja (I. 71. 1), a városokra kivetett adókkal együtt ezek a természetbeni beszolgáltatások alkották a karthágói állam (főleg katonai) költségeinek fedezésére szánt források oroszlánrészét, márpedig ezek a költségek a szicíliai háború utolsó éveiben annyira megugrottak, hogy elérték a megtermelt javak felének értékét. Hannón, a thevestei győző volt ezeknek a rekvirálásoknak az egyik szellemi atyja, és meg lehet érteni, ha a zsoldosok nem voltak hajlandók elfogadni őt közvetítőül.

Akadt, aki a „forradalom" szóval minősítette a hatalmas felkelést, amit a fellázadt zsoldosok meglovagoltak. Bizonyos, hogy ez a fogalom politikailag túl súlyos, túl jelentőségteljes ahhoz, hogy adott esetben ezt használjuk: nincs „forradalom" politikai célkitűzés nélkül, legyen az eleve nyilvánvaló vagy utólag meghirdetett. Márpedig semmi jele, hogy a felkelők a legcsekélyebb politikai stratégiát is kidolgozták volna. Még csak azt sem látjuk, hogy az általunk ismert tények kőzött megjelennének a társadalmi felfordulásnak azok a klasszikus megnyilvánulásai, amelyek minden parasztlázadást jellemeznek, főleg éppen Afrikában, például néhány évszázad múlva a circumcelliók mozgalmát. Hogy egy híres mondást visszájára fordítsunk: a zsoldosok által felszított mozgalom forrongás volt, nem pedig forradalom.
Mindenesetre a mélyből jött hullám, amely akkor megrengette az országot, valós és mintegy automatikus szolidaritásban öltött formát a kifosztott afrikaiak és a Karthágóval szembeszegülő fegyveresek között. Ilyen körülmények között a hellenisztikus történetírás kliséjeként gyakran jelenik meg a nők kollektív szolidaritása. Nemigen habozunk hát követni Polybiost, amikor azt állítja (I. 72. 5-6), hogy az afrikai nők városról városra tömegestül fosztották meg magukat személyes javaiktól és ékszereiktől, hogy feltöltsék a felkelők hadipénztárát.

Mathós és Spendios ebből merítve folyósították a zsoldosoknak a még esedékes zsoldhátralékokat, és még a felkelés finanszírozására is maradtak anyagi erőforrásaik. Ha elfogadjuk a Polybios által megadott, természetesen igazolhatatlan 70 000-es számot a líbiai erősítés létszámaként, akkor a zsoldosok vezéreinek közel 100 000 fős haderő állt rendelkezésére.
Mathós több hadtestre osztotta őket: egyesek útra keltek erősítésül azokhoz a csapatokhoz, amelyek Karthágótól északnyugatra Uticát és - ugyanabban az irányban, távolabb — Hippu Akrát (Bizerte) ostromolták; mások azokat az erőket gyarapították, amelyek már ott táboroztak Tunisz közelében, nem messze délnyugatra a pun metropolisztól, amelynek földszorosa harapófogóba került, hátországától elvágva.

Karthágó összeszedte magát. Hadsereget állítottak ki a tengerentúlról hamarjában toborzott zsoldosokból és a harcképes korban lévő polgárokból, akiknek egy része lovas egységeket alkotott. Támogatásul száz elefántot rendeltek melléjük. Ezzel egy időben hajóhadakat szerveztek a szicíliai háború tengeri katasztrófáiból megmenekült háromevezősoros és ötvenevezős hajókból meg néhány kisebb egységből.
Igen valószínű, hogy ezeknek a szállítóeszközöknek a segítségével tudta ez a hadsereg Hannón keze alatt elfoglalni állásait Utica közelében — az elefántokat tutajokra hajózhatták be. Hiszen még ha a zsoldosok blokádja el is vágta a szárazföldi közlekedés vonalait a két város kőzött, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Utica ebben a — vége felé közeledő — korszakban még tengeren is megközelíthető volt. Egy egészen új vizsgálat révén, amelyben közösen vettek részt geomorfológusok és régészek, pontosan megtudhattuk, hogyan nézett ki a terep és a Medzserda deltája ekkor, a Kr. e. 3. század végének éveiben.

Hannónnak sikerült végrehajtania az egyesülést Utica ostromlott lakóival; katapultákat és ballistákat kapott tőlük, a korabeli nehéztüzérség fegyvereit. Hátba támadva az ostromlók sáncait, rögtön győzelmet is aratott fölöttük; ebben nagy szerep jutott az elefántok rohamának, amely elől a zsoldosok fejvesztve menekültek; a túlélők egy környékbeli erdős dombon gyűltek őssze, talán a Dzsebel Menzel Ghul szerény magaslatain.
Hannón ahhoz volt szokva, hogy numida bandákat szórjon szét, amelyek ha egyszer megfutottak, jó sokáig meg sem álltak; így hát beérte ezzel a döntőnek hitt összecsapással, otthagyta táborát és csapatait, és a szomszédos Uticába ment — amint Polybios mértéktartóan megjegyzi, azért, hogy „testét felüdítse és ápolja" (peri tén tu sómatos therapeian, I. 74. 9).

Mint tudjuk, Flaubertnek tőbb se kellett ennél a néhány rejtélyes szónál, hogy olyan életképet kerekítsen, amely biztosan nagyon tetszett Thomas Couture-nek, az 1847-es Szalon fénypontja, A rómaiak hanyatlása festőjének: az elhízott suffet fahéjolajban áztatja a fekélyeit, miközben válogatott és ritka csemegékkel tömi magát egzotikus fürdőszolgák gyűrűjében. A zsoldosok ki is használták gondatlanságát: rajtaütöttek magukra hagyott katonáin, sokat megöltek közülük, a tőbbit megfutamították — ezek Utica falai mögé menekültek—, és megszerezték Hannón új ostromgépeit is.
A pun hadvezér nemsokára újra elkövette ugyanazt a hibát: noha volt esélye a győzelemre, nem vette a fáradságot, hogy megtámadja a zsoldosokat egy Polybios által Gorzának nevezett hely közelében, amelyet—számításba véve a távolságot — nem biztos, hogy azonosíthatunk a későbbiekben, a római korból adatolt Gurza városával (Kalaa-Kebira) 12 kilométerre Hadrumetumtól (Szussz).

Ekkor tér vissza Hamilkár Barka, aki Szicíliából való visszavonulása (241) óta— úgy tűnik— szégyenteljes árnyékban maradt. A karthágói senatus levonta a következtetéseket Hannón balfogásaiból, és Eryx boldogtalan hősére bízta egy 10 000 főből álló, 70 elefánttal megerősített kis hadsereg parancsnokságát.
Az első vállalkozás, amelybe Hamilkár belefogott — és amelyről Polybios részletesen beszámol —, jól kidomborítja terep iránti érzékét és azt a taktikai zsenialitást, amelyet fia, Hannibál is megörökölt tőle: vagyis a pontos megfigyelést és az ezt követő gyors cselekvést.