Karthágót lélegzethez juttatta az a lehetőség, hogy tengeri úton is elláthatta magát, de még inkább az, hogy katonai vezetése újra egységessé vált. Sőt a helyzet visszájára fordult, amikor Hamilkár vágta el a Karthágó előtt táborozó csapatok összeköttetési vonalait, és az utánpótlástól megfosztva éhezésbe taszította őket. Az ostromlókból ostromlottakká vált zsoldosok kénytelen-kelletlen feloldották a blokádot. Ez volt a felkelés utolsó szakasza: mozgó háborúvá vált, amely egyre nagyobb sebességgel haladt a végkifejlet felé.

Mathós és Spendios jelentős hadsereget alakított ki a zsoldosok legderekabbjaiból, segítségül híva egy Zarzas nevű líbiai vezér afrikai csapatait is — összesen 50 000 ember, mondja Polybios (I. 84. 3), valószínűleg eltúlozva a számot, hogy növelje az általa oly nagyra tartott Hamilkár érdemeit, akit egy jó ostáblajátékoshoz hasonlít —, és korábban már jól bevált taktikájukat követték: csapataik nagy része Hamilkár csapataival párhuzamosan vonult, folyamatosan zaklatva azokat, de nem merészkedtek sík terepre, ahol az elefántokkal és Naravas lovasaival gyűlt meg a bajuk.

Polybiost olvasva látjuk, hogy a két, szinte állandóan egymás közelében lévő hadsereg párhuzamos helyváltoztatásai — előcsatározásokkal és rajtaütésekkel tarkítva, amelyekben, hála tapasztaltságának és manőverező képességének, Hamilkár került fölénybe — déli irányba vezettek, azok felé a magaslatok felé, amelyekből kiindulva a Bon-fok a tengerbe nyúlik. Itt Hamilkárnak a felkelők legnagyobb részét, közel 40 000 embert, sikerült becsalogatnia egy cirkuszvölgybe vagy szorosba, mint Polybios mondja (I. 85. 7): „a Prión (Fűrész) nevű helyre, amely azért kapta ezt a nevet, mert alakja az említett szerszáméhoz hasonlított" — Flaubert inkább „Bárd-szorosnak" nevezte, amely bizonyosan nemesebb szerszám, arról nem is beszélve, hogy hasonlóan drámai epizódokat idéz az olvasó szeme elé.

Természetesen megpróbálták a helyszínen felfedezni ezt a sierra-homlokzatot, és a görög történetíró beszámolójának sovány topográfiai adataiból kiindulva azonosítani a helyet: magaslatok vonulatai, amelyek afféle varsát képeznek, de olyan sík felületeket határolnak, amelyek elegendő mozgásteret biztosítanak több tízezer embernek és főleg az elefántoknak, amelyek a dráma utolsó felvonásában jutnak szerephez.
Az ókori csataterek kutatásának egyik nagy német szakértője a Hammamet-öböltől nem messze vélte megtalálni ezt a helyet, ott, ahol a Dzsebel el-Dzsedidi és a Dzsebel Menzel Mussza fogazott taraja képezhette a csipkézett falakat, amelyek a zsoldosokat foglyul ejtették. De fűrészfogas alakzatok mindenfelé bőven akadnak itt, Észak Afrika ősi felszíni formái között, és ez a helymeghatározás, meglepő módon a tenger közvetlen közelében, nem teljesen meggyőző.
Mindenesetre a csapda rácsapódott a felkelőkre, akik, miután készleteik kimerültek, kénytelenek voltak foglyaik, majd rabszolgáik húsán élni. Vezetőiknek, Spendiosnak, a gall Autharitosnak és a líbiai Zarzasnak hamarosan nem maradt más választása, mint tárgyalni Hamilkárral. Hét másik követtel együtt átmentek a karthágóiak táborába, ahol a pun hadvezér ismertette a feltételeit: őrizetbe vesz tíz, általa kiválasztott embert, a többiek pedig mindannyian szabad elvonulást kapnak, miután letették a fegyvert. A feltételeket elfogadták, mire Hamilkár közölte, hogy a tíz teljhatalmú követet veszi őrizetbe. O fides Punica!

Bizonyos, hogy a karthágói vezér előre tudta, mi lesz ebből: miután az afrikaiak megtudták, hogy fővezéreik az ellenség kezében vannak, úgy gondolták, elárulták őket, hiszen — mint Polybios mondja (I. 85. 6) — ők nem tudtak a szerződéskötésről, és rohantak a fegyvereikért. Hamilkár pedig földbe döngöltette őket az elefántjaival.