Mathós azonban még mindig tartotta Tuniszt. Hamilkár és alvezére, Hannibál odavonultak, hogy ostrom alá vegyék: utóbbi Karthágó irányában foglalt állást, talán a mai Belvédére-negyed magaslatain, míg a fővezér a másik oldalon, a várostól délre vetette meg a lábát. Spendiost és a Fűrész-szorosban foglyul ejtett többi vezetőt kivezették Tunisz falai elé, és mindenki szeme láttára keresztre feszítették. Amint Polybios mondja, aki hajlamos mindig minden mögött a Tyché hatalmát sejteni: „a végzet mintha szántszándékkal lehetővé tette volna mindkét félnek, hogy a bosszúban túltegyenek egymáson" (I. 86. 7). Mathós ugyanis Hannibál pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva kiütött a városból, foglyul ejtette a pun hadvezért, majd leszedette a keresztről Spendios testét, és őt szőgeztette a helyére.

Emlékszünk, ezt a Hannibált a népgyűlés ösztönzésére jelölték ki Hamilkár mellé, miután a katonák eltávolították Hannónt (lásd fent, 39. o.). Lehet, hogy amint egyesek felvetették,27 az előjogaitól ideiglenesen megfosztott karthágói oligarchia új erőre kapását kell látnunk a Vének Tanácsának egy harminc fős bizottsága által akkor kifejtett békéltető tevékenységben, amellyel egyetértést akartak teremteni Hamilkár és Hannón között, és rászorítani őket, hogy végre összehangoltan cselekedjenek?
Úgy tűnik, Polybios (I. 87. 3) ebben a bizottságban pusztán ad hocjellegű intézményt lát; 203-ban, nem sokkal Zama előtt azonban olyan összefüggésben fogjuk viszontlátni ezeket a Harmincakat, ahol fellépésük — mint szűkebb körű tanácsnak vagy állandó bizottságnak — egy világosan intézményes keretbe illeszkedik (Livius XXX. 16. 3).

A Harmincak küldetése révén és a „nemzeti egység" ürügyével a karthágói senatus újra nyeregbe segítette a hasznavehetetlen Hannónt, aki, mint látni fogjuk, harmincöt éven át az antibarkida érdekcsoport feje marad Karthágóban. A kibékülésnek máris volt annyi eredménye, hogy a két hadvezér, miután több kisebb csatában legyőzte Mathóst, arra is rákényszerítette, hogy vállaljon döntő csatát — ennek helyszínét nem ismerjük, talán Leptis Minortól (Lemta, a tunéziai Szahel partján) nem messze történhetett —, amelyben vereséget szenvedett, végül pedig fogságba is esett.
Flaubert nem maga találta ki azt a véres parádét Karthágó utcáin keresztül, amely ennek a véget nem érő kegyetlenkedési versenynek az epilógusául szolgált. A Szalambó szerzőjének figyelmét csak az kerülte el (de nem is foglalkozott vele), hogy ennek a diadalmenetnek — Mathós számára inkább „keresztútnak" — a főszereplői a testületként fellépő városbeli fiatalok (neoi) voltak, azoknak a iuve-niseknek az elődei, akik aztán még a késő római császárkorban is valóságos emberáldozatokat mutattak be.

Mathós és társai látványos kivégzésében, mint valami engesztelő áldozatban, a karthágói úr bosszúja testesül meg afrikai alattvalóin, akik egy pillanatra kivívták szabadságukat. Mint Polybios mondja, egész Afrika megadta magát Karthágónak. Egyedül Hippu Akra és Utica tartott ki, hiszen nem sok kegyelemre számíthattak a győztes részéről. Mindkét város ellenállását megtörték, az egyikét Hannón, a másikét Hamilkár, és amit ezutáni helyzetükről és a hannibáli háború alatt a pun metropolisszal szemben tanúsított magatartásukról tudunk, az nem éppen arra utal, hogy megadásuk feltételei drákóiak lettek volna. Ennek ellenére nem főtt rendbe minden egyik napról a másikra.
Naravas és lovassága ugyan értékes segédcsapatokként szolgáltak Hamilkár számára, más numida tőrzsek azonban épp a fellázadt zsoldosok mellett törtek lándzsát. Így volt ez a mikatanosokkal is — ezt az obskúrus népcsoportot nem merjük azonosítani a muxitanu-sokkal, akiknek a neve végigvonul Karthágó történetén —, akikről egyedül Diodórostól tudjuk (XXVI. 33), hogy a „líbiai háború" végén kegyetlenül lesújtott rájuk a megtorlás.

Hannón és Hamilkár közösen még több más numida népcsoportot is legyőzött ekkoriban (Appianos: Ibérfika 4). Egyes forrásaink szerint Hamilkár ez alkalommal nem pusztán helyreállította a békét egész Afrikában, hanem még ki is terjesztette a karthágói birodalom határait (Appianos: Annibaika 2; Cornelius Nepos: Hamilcar2. 5).

Nem tudjuk, hogy ez a terjeszkedés a valóságban milyen mértékű volt. De bármilyen volt is, végül csupán területi kompenzációnak bizonyult. Ekkor ugyanis — Kr. e. 237-ben járunk — a zsoldos-lázadás még egy igen fájdalmas veszteséget hozott Karthágó számára: egy olyan föld elvesztését, amely fölött immár több mint három évszázada gyakorolt befolyást, sőt uralmat.