Merőben értéktelen az i. sz. I. században élt római Silius Italicusnak az a kísérlete, hogy a Barkidák származását arra a Béloszra vezesse vissza, aki Didó királynő egyik társa vagy más hagyomány szerint apja volt, s így kimutassa a család királyi eredetét. Annyi azonban bizonyosra vehető, hogy Hannibal ősei a nemesek közé tartoztak, mert az államigazgatásban és a hadseregben a vezető állásokat Karthágóban is, éppúgy, mint Rómában, csak ennek a rétegnek a tagjai tölthettek be.
Hannibal születése idején azonban a család korántsem tartozott a legbefolyásosabb famíliák közé. Az apa, Hamilkar, fiatal tiszt volt akkoriban, és karrierjének még csak a kezdetén állott. Mások – mint például a “Nagy” melléknévvel felruházott Hanno – sokkal nagyobb hatalommal rendelkeztek azokban az években. Semmi sem mutatott arra, hogy Hannibal egykoron majd mindenkit háttérbe szorít, és tevékenysége révén szinte szétrobbantja az állam épületét.
A 3. század közepén Karthágó már hosszú történeti múltra tekinthetett vissza. Alapítása óta majdnem hat évszázad telt el, sőt eredete voltaképpen még régebbi, hiszen Türosz, az anyaváros révén gyökerei a második évezredbe nyúltak vissza. Karthágó polgárai tudatában voltak múltjuknak, és úgy érezték, hogy ez a múlt kötelez, mert hazájuktól távol elsősorban az ősök öröké adott nekik erőt ahhoz, hogy Afrika idegen talaján meg tudják őrizni sajátos jellegüket.
A gyarmatosítók között nem ritkán tapasztalható konzervatív szellem itt kiváltképpen erősen élt. Még Hamilkar és Hannibal korában is azokat az isteneket imádták, akiknek kultuszát gyarmatalapító őseik Türoszból hozták magukkal, és minden évben elvitték Türoszba a város istenének járó áldozati ajándékokat, amint azt kezdettől fogva tették.
Az idők során a kultusz formái szelídebbé váltak ugyan, főleg az emberáldozatok szokása szorult háttérbe, de az ősi vallási elképzelések sajátos vonásai változatlanok maradtak. A fellegvár ormán emelkedett Melkart temploma, 100 évvel később, a város végső órájában e körül sűrűsödött össze az utolsó elkeseredett ellenállás.
A város társadalmi struktúráját szintén a változatlanság jellemezte Karthágó történelmének hosszú évszázadai alatt. A hatalmat a nemesi családok birtokolták. Tagjai közül kerültek ki a szufetok – az évenként váltakozó legfőbb tisztségviselők –, zömmel ők alkották a tanácsot, a papi kollégiumokat, a bíróságokat, valamint azokat a különféle testületeket, amelyek a legfontosabb döntések meghozatala előtt megtanácskozták a teendőket. Ezzel szemben a népgyűlés befolyása csekély volt. Igaz ugyan, hogy a népgyűlés választotta a tisztségviselőket, de csak a felső réteg tagjai közül választhatott. Döntési joga csupán abban az esetben volt, ha a szufetok és a tanács valamiben nem tudtak megegyezni, és a népgyűléshez apelláltak, ami eredetileg elég ritkán fordulhatott elő.
A 3. század közepéig a karthágói állam belső problémái között a démosz igényei nem sokat nyomtak a latban, összehasonlíthatatlanul jelentősebbek voltak a vezető nemzetségek között dúló hatalmi harcok.
Ezt a nemesi társadalmat ugyanis teljesen átszőtte a sokrétű érdekközösség és érdekellentét. Az előkelő nemzetségek házasságok révén igyekeztek befolyásukat biztosítani, és ebbéli törekvésükben nem maradtak meg saját körükben, hanem – legalábbis a 3. század óta – Numidia fejedelmeivel is kapcsolatokat létesítettek.
Apáról fiúra öröklődtek a képességek és egyszersmind a hatalmi igények, s velük együtt gyakran a rivális nemzetségekkel való torzsalkodások is. Az egyes családokon belül testvérek, unokatestvérek, sógorok szorosan összetartottak, s ez fokozta a szövetséges családokból alakult csoportok erejét, és szilárd támaszul szolgált azoknak, akik az érdekszövetség képviseletében a hatalmi harcokban exponálták magukat. Többségük a hagyományos állami tisztségek megszerzésére törekedett úgy, mint Rómában: néhányan azonban messzebbre nyújtották kezüket, nem tudtak ellenállni a hatalom csábításainak, és hozzányúltak magához az államrendhez.
Már a 6. század elején jelentkezett ilyen tendencia, amikor Malkhusz fővezér a hadseregre támaszkodva hatalmába akarta keríteni a várost, kísérlete azonban balul ütött ki. Egy nemzedékkel később Mago szerencsésebbnek bizonyult. Megalapozta háza dicsőségét, és biztosította, hogy fiai és unokái egészen az 5. század közepéig fejedelmi pozíciót töltsenek be az államban.
Nevéhez kapcsolódik az 500 táján végrehajtott nagy hadseregreform, amelynek az volt a lényege, hogy a katonai-szolgálatra behívott polgárokból szervezett haderőt idegen zsoldosokból toborzott hadsereg váltotta fel. A hagyományos milíciából hivatásos hadsereg lett, s ez katonai tekintetben bölcs intézkedés volt, de politikai vonatkozásban veszélyeket rejtett magában. A zsoldosok ugyanis érezték, hogy elsősorban vezéreiknek tartoznak engedelmességgel, nem pedig az államnak. És mivel a polgári tisztségektől eltérően a főparancsnok nem egy évig, hanem gyakran hosszabb ideig maradt a posztján, a hadsereg tehetséges és becsvágyó férfiak kezében az állam hagyományos rendjét fenyegető eszközzé válhatott.
Hamilcar Barkas
Olyasféle helyzet alakult ki, mint Rómában Marius hadseregreformja után, amikor a hadsereg a hatalom eszközévé vált, és végül is ura számára egyengette az utat az egyeduralom felé. Karthágóban azonban a konzervatív szellem, a hagyományos rendhez való ragaszkodás erősebbnek bizonyult az egyes személyek vagy egyes családok merész ambícióinál. Amikor a Magonidák már túlságosan nagy hatalomra tettek szert, a többi nemzetség összefogott ellenük, és a 104 tagú bírói testület megszervezésével igyekezett gátat vetni az ilyenfajta hatalombitorlásnak. Attól fogva a fővezér szigorú ellenőrzés alatt állt, és hivatali idejének lejárta után köteles volt számot adni minden tevékenységéről.
Azzal is próbálkoztak, hogy egyszerre több hadvezért nevezzenek ki, akiket szükség esetén kijátszhatnak egymás ellen. Ezek a módszerek korántsem voltak valami szerencsések, bénítólag hatottak minden jó kezdeményezésre, és alapjában véve csak az átlagos képességűeknek kedveztek.
Egyet azonban mégis sikerült velük elérni – azt, hogy a hagyományos belső rend továbbra is fennmaradt. Igaz, a 4. században szintén akadtak olyanok, akik Mago példája nyomán a hatalom megszerzésére törekedtek. Ezt kísérelte meg Hanno a szürakuszai Dionüsziosz elleni háború idején, majd a század végén az unokája vagy unokaöccse, Bomilkar is, de céljukat nem tudták elérni.
A hatalombitorlókat vagy száműzték, vagy a város főterén keresztre feszítették, elrettentő példaként mindazok számára, akik esetleg hasonló ambíciókat táplálnak. Végül is 300 után úgy tűnt, hogy a bel viszonyok teljesen konszolidálódtak; a nemesség kezében volt a hatalom, és elegendő erővel is rendelkezett ahhoz, hogy kordában tartsa túlságosan becsvágyó tagjait. Felemelkedési lehetőség csak a szilárd struktúrájú rendszeren belül nyílt, és dicsőséget, elismerést csak az remélhetett, aki tisztelte a törvényeket.
Így volt ez még akkor is, amikor Hannibal megszületett. De már zsenge gyermekkorában olyan események következtek be, amelyek kérdésessé tették Karthágó hagyományos rendjét, s ugyanakkor Hannibal jövendő sorsát is döntő módon meghatározták.
Néhány évvel Hannibal születése után Hamilkar karrierje felfelé ível, ez fiát is kiemeli nemesi társai közül, egyengeti magasba szárnyaló pályáját. Ebben az értelemben Hamilkar története egyszersmind Hannibal életrajzának is része. Hamilkar sok vonatkozásban folytatja azoknak a becsvágyó hadvezéreknek a sorát, akik a 6. század óta a hadseregre támaszkodva a hatalom megragadására törekedtek.
A polgári és a katonai hatalom közti ősrégi szakadék, amelyet látszólag már sikerült betömni, Hamilkar korában ismét megnyílt. Normális időkben, amikor az állami rend szilárd alapokon állt, és az élet egyenletesen folydogált, Hamilkar természetesen nem is gondolhatott volna arra, hogy áthágja a törvények emelte korlátokat.
A külső körülmények adták meg a döntő ösztönzést. Hamilkar felemelkedése olyan időre esik, amikor a hagyományos belső és a külső rend kérdésessé vált, és az új problémákon a tradicionális eszközökkel már nem lehetett úrrá lenni. Hamilkar életútjának felfelé ívelése a legszorosabb összefüggésben van azzal a válsággal, amelynél súlyosabbat addig még nem ismert a karthágói történelem.
Az első impulzust a Róma elleni harc adta meg. Amikor Hannibal megszületett, a karthágóiak már több mint másfél évtizede harcoltak a rómaiakkal Szicíliáért. Róma új ellenség volt, mert a 6. század végétől Pürrhosz király koráig rómaiak és karthágóiak jó viszonyban álltak egymással. A küzdelem tárgya azonban régi volt: Szicília uralma. A karthágóiak ott már évszázadok óta harcoltak a görögökkel, kivált Szürakuszai városállammal, és bár váltakozó hadiszerencsével küzdöttek, hol győztek, hol vereséget szenvedtek, a sziget legnyugatibb részén meg tudták tartani pozícióikat.
A mostani háborút bizonyos értelemben – nem utolsósorban eddigi menete miatt – sokan nyilván úgy ítélték meg, mint a Szicíliáért folyó korábbi torzsalkodások folytatását. Igaz, Karthágó már a háború első éveiben a sziget nyugati részén levő támaszpontjaira szorult vissza, de hát ez korábban is gyakorta megesett, amikor még Dionüsziosszal, Agathoklésszal és Pűrrhosszal hadakozott.
A kardiágóiak tehát nem nyugtalankodtak, annál kevésbé, mivel a döntés kicsikarására irányuló komoly római kísérletek sorra meghiúsultak, így például Regulus afrikai inváziója (256-255) súlyos kudarcot szenvedett, és ugyanilyen sors érte azt a római flottát is, amely P. Claudius vezényletével a szicíliai Drepana [Trapani] ellen intézett támadást 249-ben. Ugyanez áll a rómaiaknak a karthágói flotta felett aratott győzelmeire.
Ami a karthágóiaknak ezekben az ütközetekben nem sikerült, azt meghozták számukra a természeti erők és a római flottaparancsnokok navigációs tehetetlensége. Egy évtized leforgása alatt a rómaiak négy hajóhadat vesztettek (összesen 650 hajót), és így képtelenek voltak arra, hogy tengeri győzelmeiket kihasználják.
A karthágói hajók minden vereség ellenére éppoly háborítatlanul közlekedtek a tengeren, mint azelőtt. Ezért a karthágóiak közül sokan derűlátóak voltak, abban reménykedtek, hogy a halogató védekezési taktika ezúttal is, mint régen, elegendőnek bizonyul, s Karthágó végül mégiscsak megtartja döntő fontosságú pozícióit.
Voltak azonban olyan tények is, amelyek aggodalmat kelthettek. Róma még 249 után is mereven visszautasított minden karthágói békeajánlatot, Karthágó viszont képtelen volt térdre kényszeríteni ellenfelét, mert minden korábbi szicíliai háborútól eltérően merőben új helyzet alakult ki: maga Róma gyakorlatilag elérhetetlen volt Karthágó számára. Valaha minden egyes karthágói siker közvetlenül érintette Szürakuszait, és amúgy is ingatag hatalmi helyzete szinte magától zsugorodott össze, mert a karthágói győzelmek mindig azzal jártak, hogy a szicíliai görög városok elpártoltak tőle.
A rómaiakat ellenben nem lehetett ténylegesen megtámadni Szicília földjén, és az itáliai part mentén végrehajtott portyázások sem hoztak lényeges katonai eredményeket. Ahhoz azonban a karthágóiaknak sem elegendő erejük, sem bátorságuk nem volt, hogy a helyzetből adódó következtetéseket levonva, nagy haderővel partra szálljanak Itáliában.
Meg kell említeni egy másik körülményt is, amely nem kevésbé fontos szerepet játszott. Korábbi háborúiban Karthágó mindig csak egy-egy, nála materiálisán gyengébb állammal csapott össze, a nyugati mediterrán világ többi állama semleges maradt, vagy éppenséggel Karthágót támogatta. Azonfelül a karthágóiak háború idején is szabadon toborozhattak zsoldosokat ezen az egész nagy területen, és hajóik továbbra is zavartalanul közlekedhettek itt. Most azonban az ellenfél hatalma az észak-etruriai Pisától [Pisáé] a Messinai-szorosig [Messana] egész Itáliára kiterjedt.
Történelme során most először állt Karthágó közvetlenül szemben egy ilyen nagyhatalommal, és arra sem volt többé lehetősége, hogy diplomáciai eszközökkel tegye kedvezőbbé saját pozícióját. Itt már sejteni lehetett, hogy nemcsak Szicília birtokáért folyik a harc, hanem ennél sokkal nagyobb tét forog kockán.
A korábbi ellenfelek – mint Dionüsziosz, Agathoklész, Pürrhosz – Szicília bizonyos részein kívül legfeljebb néhány dél-itáliai területre terjesztették ki hatalmukat, és az általános erőviszonyokat figyelembe véve, még döntő győzelem esetén sem gondolhattak volna arra, hogy Szicílián túlra merészkedjenek. De egy győztes Róma, amelynek birtokában van minden kikötő Pisától Lilübaionig [Marsala], Keletről széles fronton veszélyeztetheti Karthágó hagyományos hegemóniáját a Földközi-tenger délnyugati térségében. Olyan küzdelem volt ez, amelyben végső soron Karthágó egész hatalmi helyzete forgott kockán.
Úgy látszik azonban, hogy Karthágóban akkor még nem fogták fel teljesen a veszély nagyságát. Vagy legalábbis azt hitték, hogy a hagyományos kivárása taktikával le tudják küzdeni a veszedelmet, így aztán még azokat a lehetőségeket sem használták ki, amelyek közvetlenül 249 után adódtak számukra. Pedig Róma ez idő tájt ereje fogytán volt, olyannyira, hogy új flottát sem bírt felszerelni.
Szicíliában a két karthágói erődítmény – Lilübaion és Drepana – megostromlására szorítkozott, tehetségesnek és leleményesnek egyáltalán nem mondható vezérei egyetlen lépéssel sem jutottak előbbre. A római letargia azonban nem késztette aktivitásra a karthágóiakat, sőt éppen ellenkezőleg, belőlük is passzivitást váltott ki. Karthágóban azok a körök kerekedtek felül, amelyek pillanatnyilag fontosabbnak tartották az afrikai katonai akciókat.
Nem vitás, hogy Afrika földjén sok probléma várt megoldásra. A Regulus-féle invázió óta a líbiai alattvalók között nem állt helyre a nyugalom, és a karthágói földbirtokosok sürgős teendőnek tartották, hogy ezeken a területeken uralmukat újra megszilárdítsák. A sok veszteséggel járó szicíliai háborútól eltérően ezek az akciók kézzelfogható eredményekkel kecsegtettek; főleg azt remélték, hogy ott megszerezhetik a szükséges eszközöket a kiürült államkincstár megtöltéséhez. Úgy látszik, hogy az ilyen irányú döntés meghozatalában fontos szerepe volt a Nagy Hannónak. Ő lett a líbiai expedíció fővezére, és meglehetős szerencsével viselt hadat afrikai földön. Kiterjesztette Karthágó hatalmát, és könyörtelenül kifosztotta a bennszülött líbiaiakat, úgyhogy, ami a közvetlen anyagi eredményt illeti, a háború kifizetődő vállalkozásnak bizonyult. Szicíliában nem vetettek be nagy erőket, noha odaküldtek Hamilkar Barkaszt, Hannibal apját. Serege ugyanis jóval kisebb volt, mint a Lilübaionban és Drepanában állomásozó helyőrség létszáma; ilyen csekély haderővel nem lehetett megfordítani a háború menetét.
Ha az utókor mégis elismeréssel emlékezett meg Hamilkar vállalkozásairól, úgy annak okát nem a karthágói kormányzat utasításaiban, hanem csupán Hamilkar személyében és egyéniségében kell keresnünk. Valójában ő volt az, aki a szicíliai háború folyamán először adott új impulzust az egésznek. Kezdetben a Panormosz [Palermo] melletti Eirktétől, később a Drepana melletti Érüxtől kiindulva a római haderők háta mögött folytatott harci akciókat, és eleinte portyázó hajóival, majd főleg szárazföldi hadműveletek révén fenyegette az ellenség hátországi összeköttetéseit. Jó érzéke volt a terepviszonyok kihasználásához, és mesterien értett a gerillaharchoz. Számos kisebb összecsapásból ő került ki győztesen, és ezek a diadalok új bátorságot öntöttek a már-már elcsüggedt katonákba; a vezér lendületes energiája magával ragadta és merész rajtaütésekre tüzelte őket.
Az egész vállalkozást tekintve döntő jelentőségű fordulatot természetesen nem bírt elérni: sem Panormoszt nem tudta visszafoglalni, sem a Drepanát körülzáró ostromgyűrűt nem volt képes széttörni. Mindazonáltal megmutatta, hogyan lehet eredményesen harcolni Róma ellen is. De Karthágóban erről alig vettek tudomást. Megelégedve azzal, hogy a rómaiak támadása elakadt, saját szicíliai csapataikat szinte teljesen magukra hagyták, nem küldtek erősítéseket, sőt pénzt sem a zsold kifizetésére, úgyhogy Hamilkar ígérgetésekkel volt kénytelen hitegetni katonáit. Ezekben az években teljesen magára volt utalva éppúgy, mint 40 évvel később fia, Hannibal Dél-Itáliában –, és a vereséget nem tudta már megakadályozni. Még ha Karthágóban esetleg gondoltak is arra, hogy az afrikai viszonyok rendezése után Szicíliában aktívabb tevékenységet lehet kifejteni – a rómaiak megelőzték őket. Szicília nyugati partjainál 242 nyárutóján új római flotta jelent meg, és blokád alá fogta Lilübaiont meg Drepanát.
A karthágóiak most, az utolsó percben már hiába próbálták felszabadítani az ostromgyűrűbe zárt erődöket. Hajóhadukat 241 tavaszán az Aegates [Egadi]-szigeteknél feltartóztatták és megverték a rómaiak. Most bosszulta meg magát az, hogy a karthágóiak éveken át sorsukra hagyták szicíliai csapataikat ahelyett, hogy a szárazföld felől minden erőt bevetve igyekeztek volna felszabadítani a körülzárt erődöket.
A szűk területre szorult, minden összeköttetéstől elvágott karthágói csapatok itt már nem bírták tovább tartani magukat. A karthágói kormányzat levonta a helyzetből adódó következtetéseket, és megbízta Hamilkart, hogy kezdjen béketárgyalásokat a római consullal. El kellett fogadni a római feltételeket: Karthágó kiüríti Szicíliát, valamint a Szicília és Itália közt fekvő szigeteket, továbbá 3200 talentumot fizet, ebből 1000 azonnal esedékes, a többi 10 év alatt törlesztendő.
Felmerülhet a kérdés, vajon volt-e rá lehetőség, hogy a karthágóiak hosszabb ideig megtartsák Szicíliát. Nos, nyilvánvaló hogy a karthágói kormányzat elő vigyázatlansága az utóbbi években erősen siettette a vereség bekövetkezését. Minden bizonnyal így vélekedtek azok a tisztek is, akik Szicíliában harcoltak, Hamilkarral együtt. Úgy ítélték meg a dolgot, hogy nem annyira a rómaiak katonai ereje, mint saját kormányzatuk rövidlátása fosztotta meg őket erőfeszítéseik jutalmától. Elkeseredetten gondoltak azokra a férfiakra, akik olcsó, pillanatnyi sikerek kedvéért eljátszották a nagy tétet – Szicíliát. Aligha állíthatjuk, hogy amikor visszatértek Afrikába, baráti érzelmekkel viseltettek volna az akkori vezető politikusok iránt.
Az ilyen hangulatoknak azonban nem sok jelentőségük volt, mert egyelőre úgy tűnt, hogy a háború befejeztével Hamilkar szerepe is véget ért. A kapott instrukciók értelmében még szicíliai földön átadta csapatait Lilübaion parancsnokának, Giszkonnak, és magánemberként tért vissza Karthágóba. Az általános vereség légkörében mit számított, hogy milyen haditetteket hajtott végre Szicíliában? Hadsereg nélküli vezér volt, az államhatalmat pedig olyanok birtokolták, akik egyáltalán nem óhajtották karrierjét elősegíteni.
Ám a helyzet hamarosan megváltozott. A háborús kudarc magában Afrikában is súlyos válságot idézett elő. A Szicíliából visszahozott zsoldosok fellázadtak, és a mozgalom átcsapott Karthágó líbiai hátországába. Abban, hogy a helyzet ennyire elmérgesedett, nagy része volt a karthágói kormányzat ügyetlenségének. A szicíliai csapatokat a Karthágótól nyugatra fekvő Szikka [El Kef] városában vonták össze, hogy ott majd egy részüket elbocsássák, más részükből új alakulatokat szervezzenek.
Mindenekelőtt a már régóta esedékes zsoldot kellett volna kifizetni. Karthágó uralkodó köreiben azonban nemigen volt meg erre a hajlandóság; eszük ágában sem volt beváltani azokat az ígéreteket, amelyeket a főtisztek még Szicíliában tettek pótlólag a katonáknak. Hogy ily módon dezavuálják saját hadvezéreiket, akik becsületszavukkal erősítették meg ígéretüket, ez a legkevésbé sem érdekelte őket. Úgy látszik, erre a magatartásra Hanno beszélte rá Karthágó urait.
Hanno már ekkor is erősen ellenszenvezett a szicíliai csapatokkal, főleg pedig a tisztjeikkel. Megjelent a katonák táborában, és kijelentette: a város pillanatnyilag nincs abban a helyzetben, hogy követeléseiket teljesíthesse. A rossz pénzügyi helyzetre való hivatkozás – amely egyébként sem volt teljesen helytálló – befolyásolhatta ugyan a karthágói tanácsurakat, de nem a zsoldosokat, akik évekig tűrték a háború minden fáradalmát.
Érthető, hogy a döntés kihirdetése után nőttön-nőtt a nyugtalanság, a katonák úgy érezték: becsapták őket, és kimutatták felháborodásukat, a méltatlankodók magukkal ragadták a habozókat, s végül az egész sereg – több mint 20000 ember – megindult Karthágó ellen, hogy erőszakkal szerezzen érvényt jogainak.
Tuniszban, a fővárostól mintegy 25 kilométerre, megállt a tömeg. A kormányzat ekkor végre rászánta magát a fizetésre, és a népszerűtlenné vált Hanno helyett Lilübaion volt parancsnokát, Giszkont küldte el megbízottjaként Tuniszba. Giszkonnal egykor rokonszenveztek a katonák, így hát őt tartották a legalkalmasabb személynek arra, hogy az egész konfliktust elsimítsa. Csakhogy Giszkon késve érkezett – a lázongás vezetői olyan messzire mentek, hogy nem táncolhattak vissza. Itáliai katonaszökevények voltak köztük, például az oscus Spendius, akik ily módon akarták elkerülni a Rómának való kiadatás és a kivégzés fenyegető veszedelmét.
Többségük azonban líbiai volt, akik között Matho vitte a főszerepet. Ezek attól féltek – nem is alaptalanul –, hogy ha majd nyugodtabb idők következnek, Karthágó a líbiai lakosságtól többszörösét veszi vissza annak, amit most, a szorongattatás órájában kénytelen megadni. A hadsereg gyűlésén a radikális elemek kerekedtek felül, és brutális terrorral fojtottak el minden ellenkezést. Giszkont szóhoz sem engedték jutni, lehurrogták, s végül kíséretével együtt foglyul ejtették. Ezzel megtörtént a nyílt szakítás.
A lázadók számot vetettek a következményekkel, és mindenünnen igyekeztek támogatást szerezni. Megbízottakat küldtek a szardíniái zsoldosokhoz, akik csatlakoztak a zendüléshez, megölték tisztjeiket, és rablóbandákba verődtek a sziget nehezen megközelíthető hegyei között.
Elsősorban azonban a Karthágó mögöttes területén élő líbiaiakat szólították fel, hogy harcoljanak a szabadságért, és ezek nagyon is készségesen követték a felhívást. Hirtelen, mint amikor éles villámfény hasít bele az éjszaka sötétjébe, feltárult Karthágó belső gyengesége. Érthetetlen, hogy sok évszázados történelme folyamán képtelen volt valóban asszimilálni a környező területeket.
Az őslakókat semmi sem fűzte az uralkodó városhoz, ők csak brutálisan kiszipolyozott alattvalók voltak, akik a kedvező alkalomra vártak, hogy lerázzák magukról a gyűlöletes igát. A nemzedékről nemzedékre felgyülemlett elkeseredés most felszínre tört. A síkság fellázadt, a líbiai parasztok és napszámosok csapatosan özönlöttek a zendülők táborába. A tömeg kb. 70000 főre duzzadt. Ez már nem zendülés volt, hanem háború, amely a város létét fenyegette.
Karthágóban Hannót választották ki a katonai akciók irányítására. A vezető családok bíztak benne, és mint Líbia eddigi főparancsnoka, erre a feladatra ő látszott a legalkalmasabbnak. Körültekintéssel és eréllyel látott munkához. Polgárokból és újonnan toborzott zsoldosokból sereget szervezett, és ily módon megteremtette a sikeres ellenállás alapfeltételeit. Szervező tehetsége azonban nem párosult megfelelő katonai képességekkel. Valaha meg tudott birkózni a líbiai parasztokkal meg a numidiai törzsekkel, de a szicíliai háború iskoláját kijárt zsoldosokkal szemben csődöt mondott a tudománya. Hamarosan szükségessé vált egy másik, tapasztalt hadvezér kijelölése.
Miután Giszkon a lázadók fogságába esett, voltaképpen egyedül Hamilkar Barkasz jöhetett számításba. Persze, nem szívesen vették igénybe szolgálatait. Befolyásos ellenségei voltak, főleg Hanno hívei között, akik szemére vetették, hogy annak idején Szicíliában túlzott ígéreteivel demoralizálta a katonákat, s végeredményben az ő hibájából tört ki az egész lázadás. Most azonban nem volt más választásuk: rábíztak egy tízezer főnyi második hadsereget, amely Hanno mellett, de tőle függetlenül tevékenykedik majd.
Hamilkar rövid idő alatt számos kisebb sikert ért el, és az emberek kezdtek visszaemlékezni szicíliai haditetteire. Katonái megérezték az új lendületet, és bíztak parancsnokukban; még numidiai fejedelmek is felfigyeltek rá, mint például Naravasz, aki lovasaival átállt hozzá. Hamilkar megkísérelte, hogy a lázadók egy részét bőkezűségével és ígéreteivel megnyerje, s így mintegy belülről bomlassza az ellenállást. Ez erős visszahatást keltett. A lázadók vezérei, akik jól tudták, hogy ők maguk kegyelemre semmiképpen sem számíthatnak, a végsőkig fokozták a terrort.
A fogságukban levő Giszkont megölették, s ezáltal valamennyi lázadó katonát olyan bűn részesévé tették, amelyet Karthágó nem bocsáthatott meg soha. Az a tudat, hogy most már egyedül csak a harc hozhat menekvést, új lendületet adott a felkelésnek. Karthágó elvesztette utolsó támaszpontjait is, amelyeket addig még sikerült megőriznie a mai Tunisz térségében egészen a Kis Szirtiszig [Gabési-öböl]; sőt Hippón és Utika, a régi szövetséges városállamok is elpártoltak tőle.
Ilyen körülmények között nem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy két, egymástól függetlenül manőverező hadsereget tartson. Hamilkar felszólította Hannót, hogy beszéljék meg a problémát, mivel azonban egyikük sem volt hajlandó alárendelni magát a másiknak, a tárgyalás eredménytelenül végződött.
A karthágóiak tehetetlenül nézték a két vezér civakodását, miközben az ellenség jóformán a város kapui előtt állott. A kormányzat sem volt képes dönteni. A katonai megfontolások ugyan egyértelműen Hamilkar mellett szóltak, viszont befolyásos csoportok ezúttal is Hannót akarták fővezérnek. Minthogy nem tudtak megegyezésre jutni, a hadseregre bízták a választást. Ez a lépés mindenesetre fölöttébb veszélyes volt, hiszen a fővezér kinevezése egyszersmind igen fontos politikai döntést is jelentett.
Azzal, hogy a kormányzat most ezt a jogot a hadseregre ruházta, nyíltan beismerte saját tehetetlenségét, sőt egyenesen kapitulált a katonaság előtt, így hát amikor a katonák Hamilkar mellett döntöttek, engedelmeskedni kellett akaratuknak. Igaz, formailag Hamilkar a kormányzattól kapta a kinevezést, de nagyon jól tudta, hogy főparancsnokitisztét végeredményben a hadsereg szavazásának köszönheti. Ami ekkor lejátszódott, már majdnem forradalmi aktus volt, s itt kell keresnünk Hamilkar további emelkedésének rugóit. Tehát maga a kormányzat terelte őt arra az útra, amelyen a jövőben haladnia kellett.
Karthágó uralkodó körei természetesen igyekeztek némileg korlátozni e lépés következményeit: egy második hadvezért is kineveztek, hogy egyben ellenőrizze Hamilkar tevékenységét. Hannibal volt a neve, valaha Szicíliában is harcolt, s így bizonyos tapasztalatokkal rendelkezett. Arra azonban nem gondolt a kormányzat, hogy efféle rendszabályok vajmi keveset érnek egy olyan egyéniséggel szemben, mint Hamilkar. Az új fővezér határozottan magához ragadta a kezdeményezést, és döntő fordulatot adott a háborúnak. Nagyszabású hadműveletei során olyan taktikával, amely a szemben álló felek nagyfokú elkeseredettségére jellemzően nem ismert kíméletet, a fellázadt zsoldosok egy részét vezetőikkel együtt lemészároltatta, a többieket pedig arra kényszerítette, hogy Tuniszba vonuljanak vissza. Most már ott összpontosult a harc.
A két karthágói hadsereg északról és délről ostromzár alá vette a várost, nyugaton azonban elválasztotta őket egymástól a tuniszi tó. A lázadók kihasználták ezt a körülményt. Rajtaütésszerű kirohanással megtámadták Hannibal táborát, seregét szétverték, őt magát a táborában tartózkodó több karthágói tanácsúrral együtt elfogták, majd Hamilkar csapatainak szeme láttára a tuniszi bástyafalak tetején keresztre feszítették. Ismét úgy tűnt, hogy kockán forog minden.
A kormányzat ekkor Hannót nevezte ki Hannibal utódjául. Hanno és a tanács legelőkelőbb tagjai megjelentek Hamilkar táborában. Az utóbbiak felszólították a régi vetélytársakat, hogy a veszedelem órájában tegyék félre egymással szemben táplált ellenséges érzületüket. A két férfi hajlott a kérelmekre. Közös akciótervet dolgoztak ki, és ily módon az elkövetkező hónapokban sikerült elfojtaniuk a felkelést.
Polübiosz közlése szerint három évig és négy hónapig tartott az afrikai háború. Karthágó teljes győzelmet aratott, újra megszilárdította uralmát a mögöttes területeken, és visszaállította a régi állapotokat. A háború azonban a belviszonyokban is változásokat idézett elő, s már nem egykönnyen lehetett visszaállítani a régi helyzetet. A tulajdonképpeni győztes itt vitathatatlanul Hamilkar volt, aki szerény pályakezdés után ezekben az években az állam vezető emberévé küzdötte fel magát. Mögötte állt a hadsereg, amelynek zöme bármikor hajlandó volt őt követni.
Számíthatott továbbá néhány numidiai fejedelem támogatására, köztük Naravaszéra, aki egyik leányát feleségül ígérte neki. De mindenekelőtt körülövezte a főváros lakosságának szimpátiája. Örömujjongva ünnepelték, mint Karthágó megmentőjét. Jelentős támasza volt a veje, Haszdrubal is, aki ezekben az években teljesen befolyása alatt tartotta a népgyűlést.
Az egykori uralkodó körök, főleg a Hanno híveiből álló csoport, hasztalan próbálták meggátolni az ilyen irányú fejlődést; felemás intézkedéseikkel éppen az ellenkezőjét idézték elő, és egyenesen rákényszerítették Hamilkart, hogy az uralkodó rétegen kívül építse ki hatalmi pozícióját. Az intrikák és perbe fogások szokványos eszközeivel nem lehetett őt félreállítani. Inkább azon törték a fejüket – és ez a probléma nemegyszer merült fel a karthágói történelem korábbi szakaszaiban –, miképpen lehetne az állam keretein belül a megfelelő helyre állítani a túlságosan naggyá nőtt személyiséget.
De ebben a pillanatban sokkal több forgott kockán, mint Karthágó belső rendje. A Rómától elszenvedett vereség szükségképpen felvetette a kérdést: milyen helyet foglalhat el Karthágó ezentúl az akkori világban? Hogy ez mit jelentett, csak úgy tudjuk megérteni, ha visszapillantunk a korábbi viszonyokra.
Valaha Karthágó volt a vezető hatalom a Földközi-tenger nyugati térségében. Afrika, Hispania, Szicília és Szardínia partjain akkor létesítette támaszpontjait, amikor e területeken az államalakulásoknak még a csírái is alig voltak meg. Az őslakossággal szemben Karthágó mindig fölényben volt gazdagsága, viszonylag magas fokú szervezettsége és főleg flottája révén, amelynek segítségével bármikor és bárhol érvényre juttathatta túlsúlyát.
A karthágói hajósok uralkodtak a tengeri útvonalakon az észak-afrikai és a dél-hispaniai partok mentén, valamint a Gibraltári-szoroson, amelyen át ki lehetett jutni a nyílt óceánra. E partvidékeken teljesen zavartalanul szerezhettek maguknak különféle javakat, akár a jól jövedelmező cserekereskedelem, akár brutális rablás révén. Itt voltak Karthágó gazdagságának és hatalmának forrásai.
Amióta a görögök a 7. és a 6. században Dél-Itáliából és Kelet-Szicíliából előrenyomultak a Földközi-tenger nyugati térségébe, sőt egy-egy hajójuk a Gibraltári-szorosban is megjelent, a karthágóiak politikájának sarkalatos pontját az a törekvés jellemezte, hogy saját befolyási szféráikat megvédjék kifelé, és a tengeri útvonalak elzárásával távol tartsanak minden idegen konkurenciát. Három évszázad alatt, kisebb-nagyobb harcok közepette, kiépítették támaszpontjaikat, és 400 táján a görögök felé kialakított határvonal a Hispania keleti partján levő Nao-foktól Szardínián keresztül egészen Szicília nyugati részéig húzódott. Ezt a nagy térséget felölelő hatalmi pozíciót könnyen meg tudták tartani, annál is inkább, mert kívülről semmiféle szervezett ellenállás nem fenyegette őket.
A nyugati nem görög államok, főleg az itáliai parton levők, vajmi kevés érdeklődést tanúsítottak e térségek iránt, és a szerződések egész sorában ismerték el minden feltétel nélkül a Karthágó által megszabott határokat. A görögök voltak az egyedüli komoly riválisok, de közülük is csupán egy-két városállam, mint Masszalia [Marseille] és Szürakuszai, harcolt Karthágó hatalmi igényei ellen, vajmi kevés sikerrel.
Mindent egybevetve, Karthágó az 5. és 4. század folyamán mindig fölényben volt a kis területre szorított nyugati államokkal szemben. Flottája segítségével és több évszázados tapasztalatai alapján ki tudta aknázni mindazokat a lehetőségeket, amelyeket az akkori világ kínált. A hajózás gazdaggá tette, s ez pénzügyi fölényt biztosított számára.
Háborúihoz a zsoldosokat Észak-Afrikában, Hispániában, Galliában és Itáliában toborozta. Mivel Afrika északi csúcsán terült el, földrajzi helyzete folytán egy szigetország majdnem valamennyi előnyét élvezte: a tenger felől megtámadhatatlan volt, a szárazföld felől pedig masszív erődítmények tették bevehetetlenné. Így tudott fennmaradni hosszú évszázadokon keresztül, sőt a 4. és 3. század fordulóján még olyan hadvezérek támadásait is képes volt visszaverni, mint Agathoklész és Pürrhosz.
A Kelet nagy birodalmai – Asszíria, Új-Babilónia, Egyiptom, Perzsia – egymás után összeomlottak, de Karthágó, mint egy ősrégi világ tanúja, fennállott, holott a környező világ időközben mélységesen megváltozott. Nyilván nagyon sokan gondolták úgy 264 előtt, hogy a múlandóság törvényei erre a városra nem vonatkoznak, s Karthágó távol tudja magától tartani a körülötte végbemenő változásokat.
Az első pun háború után azonban mindez visszavonhatatlanul a múltba süllyedt. Karthágó kénytelen volt lemondani Nyugat-Szicíliáról, amelyet több mint 300 évig szilárdan a kezében tartott. De még ennél is súlyosabban érintette, hogy vereségét nyíltan el kellett ismernie. Már nem volt képes megbirkózni Rómával, amely mint Itália és Szicília ma, kelet felől széles ívben fogta körül a mediterrán medence nyugati részét. És ha közvetlenül a háború után a karthágóiak nem is látták még világosan, a további fejlemények drasztikusan feltárták a könyörtelen valóságot, főleg 238-237-ben, amikor Róma és Karthágó között újból kiéleződtek az ellentétek. Ekkor ugyanis Karthágó a líbiai felkelés leverése után előkészületeket tett a 241-ben elvesztett Szardínia visszaszerzésére, mire Róma megüzente a háborút.
A rómaiak fenyegetésnek tekintették, hogy a szigeten karthágói csapatok tartózkodnak, és a 241. évi békeszerződés pontjaival mit sem törődve, ezt ellenséges aktusnak minősítették. Karthágó nem volt olyan helyzetben, hogy hadat viselhessen, s kénytelen-kelletlen teljesítette a római követeléseket: lemondott Szardíniáról, és ezenfelül a rómaiak “háborús költségeinek” megtérítése címén 1200 talentumot fizetett. Róma akkor bizonyos értelemben csak a 241-es döntés végső konzekvenciáit vonta le: Szardíniát talán még Szicíliánál is nélkülözhetetlenebbnek tartotta egy nyugatról jövő esetleges támadás elhárítása szempontjából, és Szardínián meg Korzikán római helyőrségeket akart elhelyezni, hogy az itáliai partvidéket ne fosztogathassák többé a karthágóiak, mint az első pun háborúban.
Karthágóra ennek fordítottja volt érvényes: Szicília és Szardínia szigete, amely eddig kifelé védte Karthágó pozícióit, most az ellenség kezébe került, és mint fenyegető ék nyúlt bele egykori hatalmi szférájába. Ez utóbbi széles fronton felszakadt, és egyszersmind megfosztották középpontjától. A karthágóiak már nem is gondolhattak többé arra, hogy idegen kereskedők elől elzárják saját partvidéküket. Mert akár etruszk, akár nyugati görög hajósokról volt szó, valamennyiüket respektálni kellett mint Róma alattvalóit vagy szövetségeseit.
Ami pedig a karthágói hajóhadat illeti, amely valaha ezeket a vizeket védte, az első pun háborúban elszenvedett vereségek óta teljesen elvesztette egykori fölényének nimbuszát. A karthágói birodalomból nem maradt meg egyéb, mint a közvetlen hátország meg egy sor szétszórt támaszpont az afrikai partvidéken és Dél-Hispániában. De volt még ennél nagyobb baj is. Szardínia elvesztése világossá tette a karthágóiak számára, hogy védtelenül ki vannak szolgáltatva egy igen erős ellenségnek. Csak szorongó aggodalommal gondolhattak arra a népre, amely az érvényes szerződéseket brutálisan felrúgva, nyers erőszakkal viszi keresztül akaratát. Ezentúl csak úgy élhetnek békében, ha feltétel nélkül teljesítik Róma kívánságait, és nem tesznek semmit, ami Róma nemtetszését váltaná ki. Következetesen végiggondolva ez annyit jelentett, hogy le kell mondaniuk az önálló döntések jogáról, s végső soron alávetik magukat Rómának.
Ha azonban nem akarták, hogy idáig fajuljanak a dolgok, akkor alapjaiban újra kellett kezdeni mindent, mert a legutóbbi 50 esztendő eseményei után szó sem lehetett a régi hatalmi formákhoz való visszatérésről. De vajon képes-e Karthágó egy egészen új politikai koncepciót kialakítani, amely gyakorlatilag szakítást jelent a századok szentesítette ősi hagyománnyal? Az állam egész struktúráját, a maga nehézkes kormányzási apparátusával, merev konzervativizmus jellemezte.
Az uralkodó körök mélységes bizalmatlansággal viseltettek mindenkivel szemben, akinek önálló elgondolásai voltak, s ez a bizalmatlanság nemegyszer csírájában fojtott el sok kezdeményezést. A merev szokásokhoz ragaszkodó, megcsontosodott konzervativizmus nem tűrte a merészen új gondolatokat. Az állam hagyományos keretei között teljesen új útra nem lehetett lépni – szembe kellett fordulni a régi államkoncepcióval.
Ez a történelmi helyzet érlelte meg a nagy lehetőségeket Hamilkar és fiai számára.