Így nevezték Karthágót az i. e. VI. századtól egészen a második pun háború végéig, Hannibál zamai csatavesztéséig. Hannibál és Karthágó - e két név elválaszthatatlan egymástól, és Hannibált emlegetve, beszélnünk kell Karthágóról is.
Karthágót föníciai gyarmatosok alapították az i. e. IX. században. Fönícia kis ország volt a Földközi-tenger keleti partján, Szíria és Egyiptom között. Népe nem volt harcias, lakosai nem a csatákban, hanem a hajózásban tűntek ki. Pedig ehhez is kellett bátorság. Hogy is mondja Horatius ? ... Háromszoros ércpáncél övezte annak mellét, aki elsőnek ment ki a tengerre, kitéve magát az örvényeknek és viharoknak. A föníciaiak nem féltek. Az ókor legjobb és legbátrabb hajósainak tartották őket. Libanon fáiból ácsolt hajóikon nem hódítani, hanem kereskedni mentek; Plinius szerint a föníciaiak találták fel a kereskedelmet.

Előbb csak a szomszédaikkal, főleg Egyiptommal kötöttek üzleteket, oda szállítottak ciprusi bort, szíriai olajat, türoszi bíbort, és hoztak gabonát, papiruszt, bőrt és illatszereket. De nem álltak meg Egyiptomnál, hanem továbbhajózva Afrika északi partja mellett, eljutottak egészen Hispániáig, ahol a jó kikötőjű Gadest (a mai Cádizt) alapították. Azt lehet mondani, hogy a görög és római hatalom megalakulása előtt a kis Fönícia, majd az általa alapított Karthágó tartotta birtokában az Égei- és Földközi-tengert.
Sok mindennel kereskedtek, de ami a legfontosabb, és amiért szívesen látták őket mindenütt, az a hispániai ezüst volt, Andalúzia bányáinak mind bővebben kiaknázott kincse. Amerre jártak, főleg Afrika partján, gyarmatokat, telepeket alapítottak (Leptis, Tunes, Hadrumetum, Utica), hogy útközben megpihenhessenek, ivóvizet vehessenek fel, és az alkalmi vásárokon egyet-mást áruikból eladhassanak.

A legnagyobb és legjelentősebb gyarmatuk Karthágó volt, melynek alapítása a monda szerint Dido (vagy más néven Elissza) királynő nevéhez fűződik. Dido i. e. 814-ben híveivel együtt elmenekült Fönícia fővárosából, Türoszból, ahol férjét meggyilkolták. Először Cipruson kötött ki, és itt csatlakozott hozzá a szerelem és a hold istennőjének, Asztarténak főpapja, és együtt mentek tovább nyugat felé. Nyolcvan hajadont is vittek magukkal, hogy a velük jött ifjaknak legyen párjuk. Afrikában, a Syrtis Minor tengeröbölben - a mai Gabési-öbölben - kötöttek ki.

A hajó megérkezésére nagy tömeg verődött össze a parton. Odajöttek a falu vénei és bírái, és megkérdezték tőlük:
- Kik vagytok? Honnan jöttök?
- Türoszból jövünk, és menedéket kérünk tőletek. - Miért hagytátok ott Türoszt?
- Nehéz nekem erről beszélni - válaszolta Dido -, de ha akarjátok, elmondom. Atyám király volt Türoszban, és halála után én és öcsém voltunk az örökösei. A nép akaratából öcsém, Pügmalión lett a király, én pedig férjhez mentem Melkart isten papjához, Akherbaszhoz. Férjem nagyon gazdag volt, de tartva öcsém kapzsiságától, aranyát nem saját házunkban őrizte, hanem elásta a földbe. A királynak ezt besúgták, mire ez, hogy az elásott kincset megszerezze, felbérelt gyilkosokkal megölette férjemet.

A királyné nem tudta folytatni, zokogni kezdett, könnyei megeredtek. Szépsége és bánata mélyen meghatotta a népet és a bírákat.
- És miért jöttél ide hozzánk? - kérdezték tőle.
- Itt szeretnénk megtelepedni, ha adnátok számunkra helyet. Nem kérek többet, csak annyit, amennyit egy ökör bőrével be tudnék keríteni.

Ezt szívesen megadták neki, és ő keskeny csíkokra szabdalva a bőrt, jókora területet kerített be vele, és ez volt Karthágó bölcsője. Ezért lett Karthágó fellegvárának neve: Bürsza, ami magyarul lenyúzott ökörbőrt jelent. A mondáknak mindig megvan a történeti alapjuk. Régészeti leletek bizonyítják, hogy az első karthágói szentély maradványai csakugyan az i. e. IX. századból valók.
Kicsiny magból lesz a hatalmas tölgy - a kis településből lett az ókor egyik leghatalmasabb állama. Hogyan lett azzá? Nem sokat tudunk róla, csak annyit, hogy eleinte ő volt adófizetője a szomszédos népeknek, századok folyamán azonban úgy megerősödött, hogy ő igázta le szomszédjait, Numídiát, Líbiát, Mauretaniát. Elsősorban pénzzel dolgozott. Megvásárolta a törzsfőnököket, a fejedelmeket, királyokat (ahogy éppen nevezték magukat), aztán embereiket, lovaikat, elefántjukat, és lassan, fokozatosan ő lett az úr egész Észak-Afrikában, a hispániai Gadestól Egyiptomig. Hajóival bejárta a Földközi-tengert, de kimerészkedett az Atlanti-óceánra is. Eljutott Britanniába, onnan ónt, az Északi-tenger vidékéről borostyánkövet hozott, végighajózott Afrika nyugati partján, ahol aranyat és elefántcsontot szedett össze. És főleg rabszolgát, mindenhonnan rabszolgát! Ez volt a fő jövedelmi forrása, és ebben van történelmi és társadalmi jelentősége is. Karthágó lényegesen hozzájárult, hogy az ősközösségből a rabszolgatársadalom kialakult.
De bár a rabszolgatartó társadalom haladást jelent az ősközösséghez képest, milliókra mérhetetlen szenvedést hozott, és Karthágónak ez a szerepe nem válik dicsőségére. 8k azonban csak a hasznot nézték. A rabszolga volt ekkor a legkeresettebb árucikk, és Karthágó e tekintetben jóval megelőzte Rómát. Róma csak később, a pun háborúk után, amikor hatalmát keletre és nyugatra kiterjesztette, lett a rabszolgák legnagyobb vásárlója és eladója. Karthágó volt az első, ahol a földművelést, a mezőgazdasági munkát láncra vert rabszolgák végezték.

Ahogy hatalma erősödik, úgy sajátítja ki egyedül a maga számára az andalúziai ezüstöt, és most már ő maga alapít újabb telepeket az afrikai parton. Az i. e. VI. században a Földközi-tenger nyugati részén és az egész ismert nyugati földrészen Karthágónak nagyobb volt a hatalma, mint a többi korabeli népeknek. Nehéz háborúk, súlyos belviszályok ellenére is a tenger királynője marad négyszáz éven keresztül.
Maga a város viszonylag szűk helyen terült el - erre utal a monda is -, mindössze 300 hektárnyi területen, és lakosai nem is fértek el másképp, csak sokemeletes házakban. A fellegvár, az alváros és a két kikötő sokszínű, soknyelvű, zsibongó embertömegek lakóhelye vagy átmeneti szállása volt. Karthágó olyanféle városállam, mint később a középkorban Velence, állandó nagy lakossággal, idegen kolóniákkal és hatalmas átmenő forgalommal.

A fellegvár alatt elterülő város kertekkel tarkítva elnyúlt az őt övező termékeny környékig. De a város legfontosabb része a kikötő volt, mely a félszigetbe benyúló öbölben feküdt. Az öblöt kettéválasztották, egyik része a kereskedelmi hajókat fogadta be, a másik részét hadihajóknak tartották fenn. Itt állt az admirális épülete, aki áttekinthette a hajók mozdulatait, engedélyezte a hajók befutását, vagy vaslánccal záratta le az öböl bejáratát. Polübiosz érdekesen írja le a kikötőt: a hajók nem a vízen várták a kifutást. Az öböl mélyén egy kis sziget töltésére tolták fel a hajókat. A töltést 220 rekeszre osztották, és minden egyes rekesz előtt két ión oszlop állt, és így a belső kikötő olyan látványt nyújtott, mint egy hatalmas oszlopcsarnok.

A föníciaiak - és így a karthágóiak is - eredetileg természeti isteneket imádták, nem volt szükségük templomokra, szobrokra, de hitték, hogy ha a víz, a tűz, a szél félelmes erejét meg akarják fékezni, ha azt akarják, hogy a természeti erők az embert segítsék, áldozatokat kell nekik bemutatni. Az áldozatok oltárául egyszerű követ állítottak fel. De az egyiptomi és görög hatás, valamint a keleti népekkel való érintkezés nem maradhatott nyom nélkül. Végül ők is építettek templomokat, de megőrizve a hagyományt, a hatalmas oltárokat a szabad ég alatt emelték. A görög érintkezések görög istenek megjelenését, görögös templomokat hoztak, de Karthágó kereskedelemben és hajózásban jártas népének a művészi alkotásokhoz nem volt érzéke. Nem maradtak utánuk megkapó szobrok vagy domborművek. 6k az élet praktikus területein voltak otthon.
A városnak volt köztere, agorája, ahol a nép összegyűlt, s ahol éppúgy bonyolítottak kereskedelmi üzleteket, mint politikai gyűléseket. Ez az agora azonban nem volt szabályos négyszög, nem vették körül díszes épületek. A régészek szerint az egykori Karthágó a mai Tuniszhoz hasonlíthatott, bolthajtásos vagy fehér tetőteraszos házaival. Az utcára nem néztek ablakok, az udvar sem feküdt a ház közepén, és így a helyiségek egy része, amely onnan kapta a világítást, igen sötét maradt. A gazdagoknak azonban oszlopcsarnokos és halastavas udvaraik voltak, és ezek biztosították számukra a világosságot és friss levegőt. A magánházak mellett hat emelet magas épületekről is tudunk. Amikor a harmadik pun háborúban a római hadsereg Karthágót ostromolta, ezek a házak valódi erődök szerepét töltötték be.

Az egyenes, lármás utcák a csatornázás híján bűzt és ragályt terjesztettek. A jómódúak a város körüli kerteket és a még távolabbi villákat kedvelték. A szegényeknek, ha friss levegőt akartak szívni, nem maradt más, mint a tengerparton vagy a belvárost övező temetőben sétálgatni.
A szegények és gazdagok élete között roppant nagy volt a különbség. Az uralkodó osztályok legtiszteltebb rétegét a papok alkották. A legkülönbözőbb isteneket szolgálták, Bálnak, Melkartnak, Tanitnak, Istarnak, Démétérnek mutattak be áldozatokat, hogy termékenységet hozzanak a földekre, sok gyermeket a családokba, bölcsességet sugalmazzanak a politikai vezetőknek, bátorságot a hajósoknak. Az áldozatok bemutatása akkor vált tragikussá, amikor politikai vagy gazdasági bajok rázták meg az államot. Ilyenkor került sor a hírhedt gyermekáldozatokra. Plutarkhosz elbeszélése szerint a gazdagok gyakran megvásárolták a szegényektől gyermekeiket, és ezeket áldozták fel a sajátjuk helyett. A szegény anyának, aki eladta gyermekét, ott kellett lennie gyermeke elégetésénél, de nem volt szabad sírnia, zokognia.

A papok után következő uralkodó osztály két élesen különböző rétegből állott : a földbirtokosok és a kereskedők táborából. Tehát itt is két párt állott szemben egymással, akárcsak Rómában. De amíg Rómában a patríciusok, a gazdagok álltak szemben a plebejusokkal, a szegényekkel, Karthágóban mindkét párt egyaránt a kevesek, de gazdagok uralmát képviselte. Tulajdonképpen arisztokrata volt mindkettő. A népnek nem volt beleszólása az államügyekbe. Tartottak ugyan népgyűlést, de itt is az uralkodó osztályok akarata érvényesült. Itt választották meg az állam vezetőit, a két szuffetot (megfelelnek a római consuloknak), a harminctagú gerusziát (az öregek tanácsát) és a 104 tagú ellenőrző bírói testületet.

A földbirtokosok vagyoni alapját, mint nevük is mutatja, a földbirtok tette. De ezt a karthágói arisztokráciát nem lehet összehasonlítani a római latifundiumok uraival. Aki földbirtokot szerzett, annak városi házát el kellett adnia, és kiköltözni a birtokra. Ott lakott tornyokkal megerősített házában, mint valami várban, itt raktározta el a föld termését, itt védekezhetett nomád törzsek betörése ellen. Ő maga gazdálkodott, irányította rabszolgáinak munkáját.
Ezeken a birtokokon meghonosították a növény-, gyümölcs- és állattenyésztés legjobb módszereit, mindazt, amit a földművelés terén ez időben ismertek. Az egyik földbirtokos, a katonai hivatalától visszavonult Mago 28 könyvben össze is foglalta a földművelés tudományát, és a mű oly hírre tett szert, hogy latinra is lefordították.
Úgy látszik, hogy a punok a gabonatermelést inkább a súlyos beszolgáltatási kötelezettségekkel megterhelt líbiaiakra bízták, ők maguk inkább az olajfa- és szőlőtermeléssel foglalkoztak. Tudták, hogyan kell védekezni a szárazság ellen: a szőlőt árkokba ültették, és kövekkel védték a gyökereket a téli vizek és a nyári forróság ellen. Nagyon büszkék voltak fügetermésükre és gránátalmáikra, sok datolyát és mandulát termeltek. Juhot, kecskét és lovat tenyésztettek, és az akkor még füves sztyeppeken rabul ejtették a kis afrikai elefántokat, hogy hadjárataikon hasznosíthassák őket. Meglepő, hogy tevét nem tartottak, és hogyha a sivatagon át kellett menniük, poggyászaikat lovak és ökrök szállították. Igen nagy jelentősége volt náluk a méhészetnek. A méz és viasz nemcsak a házi szükségletet fedezte, de nagyban kereskedtek is vele.

Az uralkodó osztályok másik része a kereskedők pártja volt. Ezek nem vonultak vissza a hátországba, nem hódoltak a földművelés békés örömeinek, csak utazással, kereskedéssel foglalkoztak. Ők hordták haza a kincstárba az idegen földön szerzett értékes arany- és ezüsttárgyakat. Jártak mindenfelé. A Szudánból hozott elefántcsontot eladták Szicíliának. A szicíliai olajat Hispániának. A hispániai ezüstöt Rómának. A sózott halat, amit szintén Hispániából szállítottak, nem adták el senkinek, azt hazavitték, mert ez volt a karthágói nép kedvenc tápláléka. Keletről ők hozták Nyugatnak a csodálatos bronztálakat, a szép amforákat és vázákat, a parfümöt és mindent, amit jó pénzért el tudtak adni.
A források mind dicsérik a karthágói kereskedők leleményességét és ügyességét, akik az üzletért minden veszélyt és fáradságot vállaltak. A földbirtokosok és kereskedők között éles volt az ellentét. Míg a kereskedők a hajózást, az idegen népekkel való üzletkötést tartották legfőbb céljuknak, a földbirtokos párt inkább a rabszolgák által művelt föld gyarapítását kívánta. Úgy vélték, hogy ez jobban gazdagítja őket, mint a bizonytalan kimenetelű háború. Jó ideig ők voltak fölényben, de az i. e. III. században a dúsgazdag Barcas család vezetésével a kereskedőpárt jutott hatalomra. Ekkor észlelhető, hogy az eddig csak békés eszközökkel dolgozó és csak a nyereséggel törődő kereskedők arculata megváltozik. A piacokért folyó verseny kialakítja a harcias kereskedőt, aki semmitől sem riad vissza, hogy versenytársát túlszárnyalja. Ők azok, akik az állandó hadsereget nagyra és erősre fejlesztik.

Volt Karthágóban egy elég tekintélyes számú iparos-osztály is, de ez nem játszott politikai szerepet. Egyes iparágakban száz-, sőt ezerszámra foglalkoztatták őket, így a fegyver- és hajógyártásban. Tudunk róla, hogy négyszáz fegyverkovács készítette a pajzsokat, kardokat és dárdákat, akik mellett fejenként négy-öt munkás dolgozott. Ezekhez még hozzá kell számítani a fegyvernyeleket készítő famunkásokat. Béke idején a fegyverkovácsok és segédeik a mindennapi élet szerszámait gyártották: késeket, ollókat, kalapácsokat.
Békében és háborúban egyaránt folyt a vászon- és szövetgyártás. Az asszonyok otthon szőttek és fontak, a ház úrnőjének a vezetésével rabszolgák dolgoztak. A szőnyegek és párnák nemcsak házi szükségletre, hanem kivitelre is készültek. A külső országok nagyon érdeklődtek a festett anyagok és festékek iránt. A bíborfestéknek feltalálói a föníciaiak voltak, a türoszi bíbor az ókorban fogalom volt. Ezt később már Karthágóban is készítették. A bíborcsiga húsát megrothasztották, majd kiszárították, és az így nyert bíborfestéket drága pénzen eladták. A festéket nemcsak vásznak és szövetek színezésére használták, hanem állatbőrök festésére is, amelyek szintén nagyon keresett cikkek voltak. Sokáig azt hitték, hogy a föníciaiak találták fel az üveggyártást is. Ha ez nem is biztos, kétségtelen, hogy a karthágói ásatások során ritka szép színsüveg-készítmények kerültek elő.


Milyenek voltak a karthágói emberek?

A források hangsúlyozzák a karthágóiak kecses alkatát, de ezzel a kecsességgel rendkívüli fizikai erő párosult. A hajózáshoz, a kereskedéshez nagy erőfeszítésre volt szükség. Gondoljunk csak azokra a kereskedőkre, akik a Szaharán keltek át áruikkal! Az egyik, Mago nevű, azzal dicsekedett, hogy háromszor kelt át a Szaharán anélkül, hogy egy korty vizet ivott volna (úgy látszik, már akkor is voltak nagyotmondó háryjánosok). A vezető osztályok tehát elkerülték a keleti társadalmakban szokásos elpuhultságot; akár a földbirtokon dolgoztak, akár a távoli tengereken hajóztak, mindenütt szükségük volt a testi erőre.
Életmódjuk egészséges volt. Szerettek tisztálkodni, a fürdőzés nem számított luxusnak Karthágóban, bár csak a gazdagoknak voltak külön fürdőszobáik, a többiek a közfürdőben mosták le magukról a tornacsarnok porát, és vakarták le bronzpálcikával az olajat és verítéket. Tisztálkodásukhoz tartozott a borotválkozás, a rendszeres hajápolás. A karthágói nők büszkék voltak hosszú hajukra, és ezt csak a város utolsó ostrománál áldozták fel, amikor köteleket fontak belőle. A haj mágikus erejébe vetett hit (miként Sámson történetében) a punoknál is élt. Hitük szerint ez különösen abban a hajtincsben lakozott, amely a homlok közepére hullott le, s amelyre gyakran amulettet erősítettek. A homloknak és az arcnak másfajta díszítését szolgálták a tetoválások. A karthágói gazdag nők gyakran elhívták az ehhez értő öregasszonyokat, hogy homlokukon egészen az orrukig egyenes vonalakkal, arcukon pedig körtetoválással szépítsék őket.

A nők és férfiak egyaránt megtartották az ősi föníciai viseletet: hosszúujjas vászonruha - öv nélkül - volt nemzeti viseletük. Szívesen hordtak ékszert, gyűrűt, karkötőt, nyakláncot, sőt orrkarikát is. Életmódjuk általában egyszerű volt. A szegények nádszőnyegeken, a módosabbak keleti szőnyegeken feküdtek, ültek, és csak a város fennállásának utolsó korszakában kedvelték meg az ágyakat. Égetett agyaglámpákkal világítottak, de használtak sokágú olajcsillárokat is.

Fő táplálékuk olaj, gabonanemű és mindenfajta zöldség volt. Mint a legtöbb sémi nép, nem ettek disznóhúst, de - ami elborzasztotta a kortársakat - szívesen fogyasztottak kutyahúst. Családi életük tiszta volt. A férfiak nem tartottak háremeket, az arisztokrata nők gondos nevelést kaptak. Elsősorban a gyermek nevelésével foglalkoztak. Az újszülött névadásánál hangsúlyozták, hogy sorsa az istenek kezében van. Így például Hamilcar neve azt jelenti, hogy Melcart (Melkart) isten szolgája, Hannibál Bál isten kegyeltje, Hasdrubál Bál segítségét kapja.
A karthágóiak rendkívül babonásak voltak. A sokféle babona egész életükben végigkísérte őket. A karthágói születésétől haláláig harcolt a gonosz démonok ellen. Hitt a szemmel verésben, és amikor a sirokkó a tengerpart felől a rothadás szagát hozta, gonosz démonok támadták meg a várost, azok okozták a súlyos szembajt, a trachomát és a többi sokféle afrikai betegséget.

Karthágó sok évszázados hatalmát nem utolsósorban hajóinak köszönhette. Két hajótípust találunk náluk. Hosszú, evezős hajóik hadicélokra szolgáltak, kerek, vitorlás hajóik pedig árucikkeket szállítottak. A vitorlavászon az árbocra merőleges rúdra volt kifeszítve. A kormányrúd külön figyelmet érdemel. A karthágóiak, csakúgy, mint a többi ókori nép, nem ismerték a hajó végén elhelyezett kormányt, azt csak az i. sz. XVI. században találták fel. Ők evezőkormányt használtak, amely a hajó oldalához két kötéllel volt odaerősítve. Minden hajónak két kormányrúdja volt, a másodikra veszély esetén került sor, de csatákban használták egyszerre mind a kettőt, és ez rendkívül meggyorsította a hajó mozgását.

A karthágói hajók híresek voltak gyorsaságukról, a római hajókkal szinte játszottak, azok nehezen bukdácsoltak utánuk. Hogy uralmát biztosítsa, Karthágónak hajóraj mellett hadseregre is szüksége volt. A hadsereg zsoldosokból, felfogadott és megfizetett katonákból állt. Hispániából gyalogosok, a Baleares szigetcsoportról (ma: Baleárok) parittyások, Numfdiából lovasok jöttek, de voltak közöttük gallok, kelták, ligurok, krétaiak, sőt itáliaiak is. Ennek a sokféleségnek az volt az előnye, hogy a különféle eredetű és nyelvű katonák nem értették egymást, és nem tudtak lázadást, árulást szervezni. De a tapasztalat szerint a háborúkban jól megállták a helyüket.
A zsoldosok tudtak harcolni - ezt igazolja Hannibál tizenhat évig tartó hadjárata -, és meg is tudtak halni, de csak pénzért. Mi tartotta össze őket ? Nyilván nem a hazafias érzés, hiszen ez a sokféle népség között lehetetlen volt, hanem a vezér egyénisége és a zsákmány vágya. Hogy ez így van, mi sem mutatja jobban, mint hogy Hannibál hosszú hadjárata alatt egyetlenegyszer sem fordult elő seregében lázadás. Sikerült neki a hazafias érzés helyébe egységes katonai szellemet teremteni, ami összefogta őket. Másképp nem magyarázható, hogy az Arnus (Arno) mocsaraiba is követték, ahol csak döglött lovak és elhunyt bajtársaik tetemén tudtak megpihenni.

Hannibál még az apjától megtanulta, hogy a zsoldot néha két-, sőt háromszorosára kell emelni. Ha a zsoldos katona beteg, gondosan ápolni kell, ha meghal, dísztemetést kell rendezni neki. Így aztán mindegyikük tudja, hogy a harcban tanúsított hősiesség tiszteletet biztosít számukra.
Természetesen még ennél is fontosabb volt a zsákmányszerzés lehetősége. A jó hadvezér - ezt is apjától tanulta Hannibál - a zsákmány nagy részét átengedi zsoldosainak, hadd dugják zsákjukba a római villákból rabolt kincseket, aranyedényeket, drágaköveket. És egyetlenegyszer sem szabad előfordulni, hogy a katona ne kapja meg pontosan a zsoldját. Hogy ez mennyire így volt, bizonyítja az első pun háború után kitört zsoldos lázadás. A ki nem fizetett zsold öt keserves esztendőt okozott Karthágónak.

A sereg legelőkelőbb része, az úgynevezett „szent osztag" kis létszámú, előkelő karthágói ifjakból állt. Ezeknek a fegyverzete gazdagon volt díszítve, míg a zsoldosok saját fegyverüket használták, és saját harcmodorukat alkalmazták. Csak Hannibálnak sikerült egységes harcmodort megteremteni. Fegyvereik a szokottak voltak, de ismerték a hadiszekereket is, és szívesen hasznosították az elefántokat. Az afrikai elefántok sokkal kisebbek voltak, mint az indiaiak. Számukra - a pun háborúk idején háromszáz számára - istállókat építettek, és ott idomították őket. Így látszik azonban, hogy inkább pszichológiai hatásuk volt nagy, mint harci értékük. Inkább rémületet keltettek, mint veszedelmet. A legnagyobb rémületet kígyó formájú kezükkel,. vagyis ormányukkal keltették.


Karthágó eleinte nem törekedett arra, hogy területeket hódítson, hogy országokat foglaljon el, megelégedett - mint szülőhazája, Fönícia - a kereskedelem útján szerzett haszonnal. De később, hatalma növekedtével, ez is bekövetkezett. Megvette, megszállta, meghódította a Szicília és Afrika közti apró szigeteket, ura lett Szardíniának, és eljött az idő, hogy Szicíliára is megjött az étvágya. Ezt azonban Róma már nem nézhette nyugodtan, és az összeütközés közte és Karthágó között elkerülhetetlenné vált. Pedig Rómával az i. e. V- IV. században Karthágó még jó viszonyban volt. Több szerződésről tudunk. Az első, i. e. 500 körül kötött szerződés többek között ezt mondja:
„Az alábbi feltételekkel legyen barátság a rómaiak és a karthágóiak között. A rómaiak nem hajózhatnak az úgynevezett Szép-hegyfokon (más néven: Apollo-fokon) túl, csak ha vihar vagy ellenség kényszeríti őket. De ha kényszerítve oda vetődnek is, nem szabad semmit sem venniük, csupán annyit, amennyi a hajó helyreállításához szükséges. Az ide vetődött személyek kötelesek öt napon belül távozni. Ez vonatkozik Líbiára és Szardíniára is. De ha egy római Szicíliának karthágói uralom alatt levő területén tartózkodik, ugyanazok a jogok illetik meg, mint a karthágóit. Karthágó nem árthat egyetlen községnek sem, amely Róma alattvalója. Latium területén ne éjszakázzanak."

Az i. e. 348-ban kötött újabb szerződés megismétli az előbbi feltételeit, de még hozzáteszi, hogy Karthágóban a római polgár mindent úgy tehet, és úgy is kereskedhetik, mint az odavaló polgár. Hasonlóképpen járhatnak el a karthágóiak Rómában. Feltűnően hangsúlyozza ez a szerződés is, hogy Líbiát és Szardíniát Karthágó saját területének tekinti, míg Szicíliában egyforma jogokat élveznek a rómaiak a karthágóiakkal.

A harmadik szerződést i. e. 270 körül kötötték, amikor Pürrhosz épeiroszi király partra szállt Itáliában. Ebben kimondják, hogy veszély esetén Karthágó hajóival segíti Rómát.

Fennmaradt az eskü szövege, amit a szerződés megkötése után mondtak. A karthágóiak ősi isteneikre, Melkartra és Bálra, a rómaiak Jupiter Lapisra esküdtek. A megbízott pap, a fetialis egy követ vett a kezébe, és így szólt az állam nevében:
- Ha eskümet megtartom, az isten tegyen velem jót. Ha azonban megszegném, vagy megszegésre gondolnék, hulljak el úgy, miként ez a kő. - És elhajította a követ.

Mindezekből világosan kitűnik, hogy Karthágó ura volt a Földközi-tenger nyugati részének, és Velencét megelőzve, méltán mondhatta magát a tenger királynőjének. Róma hajói csak kelet felé járhattak szabadon. Hogy mennyivel nagyobb úr volt a tengeren Karthágó, mint Róma, arra jellemző ez a mondás:
- Róma még a kezét sem moshatja meg a tengerben Karthágó engedélye nélkül.