A líbiai háború befejezésekor Hamilkar és Hanno együtt álltak a karthágói haderők élén. Hamilkar azonban hamarosan háttérbe szorította vetélytársát, és egyedül gyakorolta a fővezéri hatalmat. A későbbi, Hamilkarral ellenséges hagyomány szerint a legelvetemültebb elemekkel szövetkezve megszavaztatta a népgyűléssel, hogy ő legyen egész Líbia egyedüli főparancsnoka. Ezt az állítást a gyűlölködés sugallta, de lényege alighanem megfelel a valóságnak. Mert az addigi uralkodó körök nem önként ejtették el bizalmi emberüket, Hannót; Hamilkar csak ezen a már-már forradalmi módon tudta leküzdeni ellenállásukat.

A líbiai főparancsnokság önmagában véve még nem jelentett rendkívüli tisztséget; főparancsnokok – görög szóval sztratégoszok – régtől fogva működtek Líbiában éppúgy, mint a szardíniái és a szicíliai területen. Kifelé kétségkívül széles hatáskörrel rendelkeztek. A főparancsnok a maga területén minden katonai jellegű intézkedésre illetékes személy volt, sőt, ha a körülmények úgy kívánták, az ottani közigazgatásba is beleavatkozhatott. Háborúban ő irányította a csapatokat, gondoskodott felszerelésükről, ellátásukról, új egységek szervezéséről; de feladatai közé tartozott az is, hogy a rábízott területen vigyázzon a nyugalomra és a rendre. Cselekvési szabadsága azonban többnyire igen korlátozott volt, nemcsak azért, mert az otthoni kormányzat utasításaitól függött, hanem ráadásul állandóan a környezetében tartózkodott a tanács néhány tagja, hogy ellenőrizzék tevékenységét.

Hamilkar helyzetét viszont döntően meghatározta, hogy vele szemben a kormányzatnak eleve semmi hatalma sem volt. Hamilkar nem tőle, hanem a hadseregtől kapta tisztségét, következésképpen nem érezte magára nézve kötelezőnek a tanács utasításait. Táborából nyilván nem hiányoztak a szokásos tanácstagok, de ezek a döntések meghozatalában legfeljebb statiszták lehettek. A kormányzat már csak azért sem gyakorolhatott nyomást Hamilkarra, mert más főparancsnok nem lévén, egyedül ő rendelkezett az egész karthágói haderővel – mint elhatározásainak korlátlan ura.

A líbiai sztratégosz hatásköre akkoriban nem csupán az afrikai területre terjedt ki, hanem a dél-hispaniai partvidéken létesített karthágói támaszpontokra is, amelyeket csak Afrikából lehetett megvédeni. Hamilkar felismerte, milyen lehetőségek rejlenek ebben a szituációban. Elődje, Hanno, a negyvenes években arra használta fel tisztségét, hogy a város mögöttes területein biztosítsa Karthágó hatalmi pozícióját.
Vele ellentétben Hamilkar egyelőre feleslegesnek tartotta, hogy további hadműveleteket hajtson végre Afrikában. Nem sokkal kinevezése után elhagyta Afrika földjét, és átment Hispániába. Nem érdemes azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy a kormányzat parancsa ellenére cselekedett-e vagy sem.
A botrány már előbb kitört, amikor Hamilkar magához ragadta a főparancsnokságot; az uralkodó körök talán még örültek is annak, hogy áthajózott Hispániába, s ezzel véget vetett egy számukra fölöttébb kellemetlen helyzetnek. Most, hogy a hadsereg nyomásától megszabadultak, fellélegeztek. Megkönnyebbülésüket fokozta, hogy úgy látták: Hamilkar energiája olyan irányba fordult, ahol inkább hasznára, mint kárára lesz az államnak. Akkor még senki sem tudhatta, milyen következményekkel jár Hamilkar lépése. Akik azonban azt hitték, hogy a sereg Hispániába vonulásával majd normalizálódik Karthágó és a hatalmas fővezér viszonya, azoknak már egy-két év múltán észre kellett venniük: a régi probléma csupán más síkra helyeződött át.

Mert lehet, hogy a karthágói kormányzat még örült is főparancsnoka távozásának, de mindaz, amit Hamilkar Hispániában tett, magán hordozta egyéniségének bélyegét. Karthágó hispaniai birtokai addig csupán partvidéki támaszpontokból álltak, amelyek a nyugaton fekvő Gadesztől [Cadiz] Malakán [Malaga] és Abderán [Adra] át Masztiáig [Cartagena] húzódtak. Hamilkar most behatolt Hispania belsejébe, és birtokába vette. Meghódította a Baetis [Guadalquivir] termékeny völgyét (a mai Andalúziát), valamint a mai Granada körül elterülő vidékeket.
A törzsfőnökökkel szerződéseket kötött, túszokat szedett tőlük, fegyveres segítségre és részben adófizetésre kötelezte őket. Ami itt történt, annak alapvetően nagy jelentősége volt. Mindeddig a karthágóiak nem szívesen foglaltak el nagyobb területeket. Még az afrikai hátországot is csak az 5. század folyamán hódították meg teljesen. Ezt is csak azért tették, mert a városnak szilárd bázisra volt szüksége, és már elviselhetetlenné vált az a helyzet, hogy a bennszülött lakosságtól adófizetéssel vásárolják meg biztonságukat. Szicília nyugati részén is csak azért hatoltak beljebb, mert a görögökkel vívott harc ezt szükségessé tette.

Mindig bizonyos külső viszonyokra való reagálás vitte Karthágót erre az útra. De a karthágói politika szándékainak az felelt meg legjobban, hogy támaszpontokat létesített a Földközi-tenger délnyugati partja mentén. Hispaniai vállalkozásaival Hamilkar egyértelműen szakított e hagyományos politikával. Olyan hatalmi koncepciót fejlesztett ki, amilyenre Karthágó történetében még nem volt példa.
Hivatalosan, Karthágó nevében hódította meg az új területeket, de nemcsak a katonák, hanem a hispaniai törzsfők is elsősorban neki fogadtak hűséget. Olyan hatalmat létesített itt, amely személyére épült, és amelyet családja tagjaira akart örökül hagyni. Ezért magával vitte Hispániába fiait is – valószínűleg nem egyedül csak Hannibalt –, és mint utódait neveltette ott őket. Mivel fiai még gyermekek voltak, egyelőre a vejét és legragaszkodóbb hívét, Haszdrubalt szemelte ki helyetteséül, aki vele együtt hagyta el Karthágót.

Ez a dél-hispaniai új terület már nem Karthágó gyarmata volt, hanem lényegében véve egy karthágói dinasztia fejedelemsége. Ez a fejedelemség mindamellett egy tekintetben különbözött más monarchiáktól: nem lehetett teljesen függetlennek nevezni, vagyis állam jogi szempontból – nem volt szuverén. Az a körülmény, hogy Hamilkar és utódai de jure Karthágó főparancsnokai maradtak, nem puszta formaság volt; mélyreható összefüggések rejlettek mögötte. Ez a hatalom csak úgy létezhetett, ha Karthágó ott van a háttérben. Hamilkar seregének zömét afrikai csapatok alkották – líbiaiak és numidiaiak, s ezeket többnyire karthágói alattvalók közül verbuválták. Hamilkar nem helyettesíthette őket hispaniai harcosokkal, akik bátrak voltak ugyan, de ha saját törzsük tagjai ellen kellett harcolniuk, gyakran megbízhatatlanoknak bizonyultak.

Ami pedig a tisztikart illeti, annak túlnyomó többsége fialtál karthágói nemesekből tevődött össze. A szövetséges hispaniai fejedelmek legfeljebb a saját törzsükből szervezett csapatok parancsnokai voltak, és esetenként a karthágói hadsereg keretei között harcoltak. A tulajdonképpeni parancsnoki posztokat azonban kizárólag karthágóiak töltötték be, mint ahogyan a meghódított területek közigazgatásának élén is karthágóiak álltak. Miként a keleti birodalmakban a makedónok és görögök, úgy ebben a kialakuló új hispaniai monarchiában a karthágóiak alkották a voltaképpeni felső réteget.
Mivel a hispaniai uralom fennmaradása végső soron további karthágói-afrikai elemek folyamatos odaáramlásától függött, sem Hamilkar, sem utódai nem gondolhattak a Karthágótól való teljes elszakadásra. Karthágóban is úgy alakultak a viszonyok, hogy a kapcsolatok ápolása volt kívánatos.

Az uralkodó körök változatlanul gyűlölték Hamilkart, azt azonban el kellett ismerniük, hogy a gazdaság, a kereskedelem nagy hasznot húz az új hispaniai területekből. Új utak, új lehetőségek nyíltak meg. A Barkidák fegyvereinek oltalma alatt a kereskedők mélyebben hatolhattak Hispániába, mint azelőtt, és messze ágazó kapcsolatokat építhettek ki.
Már a harmincas években megkezdődött a hispaniai gazdag ezüstbányák kiaknázása; elsősorban magának Hamilkarnak volt belőlük haszna, de azért sok kincs és hadizsákmány eljutott Karthágóba is, hozzájárulva a kincstár feltöltéséhez, amelyet a korábbi háborúk és a Rómának fizetett sarcok kimerítettek. Ez a fejlődés lépésről lépésre odáig vezetett, hogy Karthágó sem mondhatott le többé Hispániáról. Önmagában véve természetes folyamat volt, hogy szorosabb kapcsolat kezdett kialakulni anyaváros és kolónia között.

Az viszont persze kevésbé természetes, hogy a tulajdonképpeni hatalom a centrumból a perifériára helyeződött át. Hispániában állomásozott a karthágói haderők elitje, és a fővárosi lakosság nagy része anyagi szempontból Hispániától függött.
A karthágói kormányzat már nem volt képes érvényre juttatni a maga akaratát ezen a fontos külső területen. Kénytele-kelletlen tűrnie kellett, hogy főparancsnoka teljesen magához ragadja a cselekvés jogát, és olyan döntéseket hoz, amelyeket már nem lehet semmissé tenni. Ez természetesen aggasztotta Karthágót, annál is inkább, mert nem csupán belső problémát jelentett. Dél-Hispania meghódítása – a dolog természetéből következően – feltétlenül hatást gyakorolt a Földközi-tenger mellékének általános viszonyaira, s így Karthágó külpolitikai pozíciója szempontjából korántsem lehetett közömbös. Hamilkar tehát ténykedésével olyan térre lépett, amelyen az anyaváros volt az illetékes, és amelyért kifelé Karthágó viselte a felelősséget.

Polübiosz szerint Hamilkar Szardínia elvesztése után ment át a hadsereggel Hispániába azzal a céllal, hogy ott új háborút készítsen elő Róma ellen. Ez nyilván utólag, ex eventu alkotott vélemény. Polübiosznak csak annyiban van igaza, hogy Hamilkar lépését nem lehet kizárólag Karthágó belső viszonyaival és a fővezér személyes hatalmi törekvéseivel indokolni.
Hispania meghódítása abból az új helyzetből is adódott, amelybe Karthágó azáltal került, hogy elvesztette Szicíliát és Szardíniát, s tengeri hegemóniája megszűnt. Hamilkar világosan látta, hogy a karthágói politikának a tengeren már nincsenek többé esélyei, s ha valahol még egyáltalán lehetnek, az csak a szárazföld.
Ugyanakkor számot vetett az évszázad általános tendenciájával is: a keleti viszonyok és a rómaiak birtokában lévő Itália azt mutatták, hogy nem az egykori városállamoké, hanem a nagy területű államoké a jövő. Karthágót is ilyenné kell tenni, ha nem akar beletörődni abba, hogy másod- vagy harmadrendű hatalommá törpüljön. Ez a koncepció önmagában véve még nem jelentett közvetlen szembefordulást Rómával, és Hannibal esküjének híres történetét nem kell okvetlenül a hamilkari politika legfőbb bizonyítékaként értékelnünk, amint azt Polübiosz cselekedte.
Sőt, Hamilkar maga hispaniai vállalkozásaival inkább kitért Róma elől, és olyan területeken operált, amelyek teljesen kívül estek a római érdekszférákon. Hódító tevékenységét a Pireneusi-félsziget déli részeire korlátozta, amelyeknek birtoklására addig egyetlen hatalom sem áhítozott; tehát mintegy olyan zónába, húzódott, ahol politikai szélcsend uralkodott. Itt olyan szerteágazó és újszerű problémák merültek fel, amelyek minden energiáját lekötötték.

A hispaniai jelen szükségképpen háttérbe szorította az elvesztett szigetek: Szardínia és Szicília visszaszerzésének gondolatát. Bármennyire gyűlölte Hamilkar Rómát, akkori helyzetében a legcsekélyebb érdeke sem fűződött egy új háborúhoz, mert az csak zavarta volna vállalkozásainak háborítatlan folytatását.
Művének befejezését csak abban az esetben remélhette, ha eleve nem ad lehetőséget nem kívánatos külső beavatkozásokra. Rómát távol kell tartani Hispániától, de nem szabad ujjat húzni vele – ez volt a Barkidák politikájának sarkalatos pontja.

Természetesen, e szándékot nem lehetett könnyen keresztülvinni. A nyugati orientáció kétségkívül csökkentette a szicíliai vizeken való hajózással kapcsolatban még fennálló feszültséget, és ezáltal hozzájárult a római–karthágói viszony normalizálásához. Másfelől azonban a dél-hispaniai területek megszerzése új erőket hozott működésbe, és megnövelte Karthágó hatalmát.
A 241-ben és 238-237-ben kötött egyezmény, amellyel Róma magához ragadta Szicíliát és Szardíniát, nem fosztotta meg Karthágót az önálló politika folytatásának lehetőségétől, s ez lassanként meg is mutatkozott. Itália földjén Róma el tudta érni, hogy egykori ellenfeleit és szövetségeseit egyaránt állandó ellenőrzés alatt tartotta, és bevonta őket uralmi rendszerébe. Karthágó azonban 237 óta egyre inkább kisiklott Róma ellenőrzése alól. Szinte észrevétlenül kezdtek eltolódni az erőviszonyok. De úgy látszik, Róma nem ismerte fel mindjárt ennek az új fejlődésnek a horderejét.

Igaz, későbbi szerzők szerint már 230-ban római követek keresték fel Hamilkart Hispániában, hogy szándékai felől érdeklődjenek. De ha ez a közlés meg is felel a valóságnak, lényeges körülményként le kell szögeznünk, hogy e római lépésnek nem voltak következményei. Rómát akkoriban fontosabb ügyek foglalkoztatták. Seregei a harmincas években Szardínia és Korzika szigetén harcoltak, 230 táján pedig kitört az illíriai kalózállamokkal vívott háború, amelynek során a rómaiak első ízben keltek át az Adrián, és megvetették lábukat a mai Albánia térségében; de mindent háttérbe szorított az a szenvedélyesen vitatott kérdés, hogy vajon telepítsenek-e a Felső-Itália határán lakó senonok földjére római parasztokat, s ha igen, mennyit.
Ennélfogva a hispaniai fejleményeknek csak periferikus jelentőségük volt. Róma Szicília és Szardínia megszerzésével biztosította magát Karthágó esetleges agressziójával szemben, azt pedig akkor még senki sem sejthette, hogy karthágói csapatok egyszer majd Hispania földjéről útra kelve, a Pireneusokon és az Alpokon át betörnek Itáliába.

Hamilkar 229-ben a Guadalquivir forrásvidékén elesett az oretanusok ellen vívott harcokban. A karthágói uralom kiépítésének folyamata délen nagyjából már befejeződött, de Hamilkar nyilván tovább akart terjeszkedni, erre vallanak legutolsó hadműveletei Hispania déli és középső részének határvonalán.
Az új hatalom dinamikusan hatolt a Pireneusi-félsziget belsejébe. E folyamatot a fővezér halála nem szakította meg, csupán pillanatnyi megtorpanást jelentett. Hamilkar hozzátartozói átvették az örökséget. A fővezérségben történt változás nem idézett elő megrázkódtatást. A hadsereg az elhunyt utódjául vejét, Haszdrubalt választotta meg, és ehhez a karthágói kormányzat is beleegyezését adta.

Hispania új ura eredetileg inkább politikus volt, mint katona. Ha hihetünk a hagyományoknak, a negyvenes években mint a karthágói démosz vezére bontakoztatta ki tehetségét, és akkor vonta magára Hamilkar figyelmét. Nagy katonai teljesítmények nem fűződnek a nevéhez, ebben a vonatkozásban nyilván elmaradt elődje, Hamilkar és utóda, Hannibal mögött; viszont úgy látszik, igen ügyes diplomata volt, értett az emberekkel bánás művészetéhez, és jelentős szervező tehetség lakott benne. Legelőször is arra törekedett, hogy mindenütt elismerjék, s ebbéli törekvését teljes siker koronázta.
A hispaniai törzsek is meghajoltak hatalma előtt. Mindent egybevetve, apósának művét folytatta, csak természetének megfelelően részint más eszközökkel. A hispaniai fejedelmeket oly módon igyekezett megnyerni, hogy egyikük leányát feleségül vette, s ezáltal rokoni kapcsolatokat létesített velük.
Sógorát, Hannibalt később hasonló lépésre ösztönözte. Az volt a célja, hogy a hispaniaiak ne az idegen hódítót lássák benne, hanem a közéjük tartozó uralkodót. Mint annak idején Nagy Sándor Perzsiában, ő is felismerte, mennyire fontos, hogy a meghódított ország vezető rétegét szorosan magához kapcsolja. A látványos gesztus hatása nem maradt el. A félsziget belsejében lakó törzsek is kiléptek tartózkodásukból; a hispaniai fejedelmek összejöttek, hódoltak Haszdrubalnak, és királyukká kiáltották ki.

Hispania történetében először alakult ki olyan egység, amely egésszé fogta össze a déli és a középső részeken lakó sokféle törzset. Haszdrubal monarchának érezte magát, és ezt kifejezésre is juttatta. A Bárkidák akkoriban vert pénzein látható diadémos főt a modern kutató joggal tartja Haszdrubal portréjának. Az érmék stílusa Szürakuszaira utal, s ez a körülmény a hellenisztikus monarchiák felé mutat.
E tendenciának még világosabb bizonyítéka, hogy Haszdrubal az egykori Masztia, a mai Cartagena helyén új várost alapított, amelynek az “Új-Karthágó” nevet adta. Történelmük során a karthágóiak sok települést alapítottak, főleg lerakatokat kereskedelmük előmozdítására és erődítményeket birtokaik védelmére. Ez az új város azonban már eleve azzal a céllal épült, hogy politikai centrum, a Barkidák hispaniai birodalmának központja legyen.

Középen emelkedett a vár – Polübiosz “királyvárnak” nevezi –, Hispania új urának rezidenciája. Ha hasonlatosságot keresünk a hellenisztikus fejedelmek szintén ilyen városokat létesítettek, és miként ezek, Haszdrubal városalapítása is monarchikus törekvéseket juttatott kifejezésre. Haszdrubalt az az elgondolás is vezette, hogy Új-Karthágó egyenrangú legyen az anyavárossal, és a Hispániába áttelepült karthágóiak második hazájuknak érezzék. Az új közösség rendjét tudatosan az otthoni hagyományhoz kapcsolta; felső rétegét karthágói polgárok alkották, és Karthágó arisztokratikus rendje érvényesült az új településen. Haszdrubal még uralkodói minőségében is karthágóinak érezte magát, és Hamilkarhoz hasonlóan ő sem akart teljesen elszakadni eredeti hazájától.
Sőt éppen ellenkezőleg: azt remélte, hogy Új-Karthágóból még erősebb befolyást gyakorolhat majd a régi Karthágóra. A jó kikötővel ellátott város fekvése lehetővé tette, hogy a Pireneusi-félsziget és Karthágó közötti út egyharmaddal megrövidüljön: most már nem kellett az egész észak-afrikai partvidéket végighajózni a Gibraltári-szorosig, hogy eljussanak Hispániába. Bár kételkedve kell fogadnunk a római Fabius Pictor állítását, hogy Haszdrubal magára Karthágóra is ki akarta terjeszteni uralmát, annyi bizonyos, hogy az egykor oly távoli területek erősebben hatottak az anyavárosra, mint régen.

A hispaniai monarchia megszilárdulása után a hispaniai-karthágói dualizmus megszüntetésének feladata égetőbb problémaként jelentkezett, mint a múltban bármikor. De Új-Karthágó megalapítása ráébresztette a környező világot az új monarchia létezésére. Nemcsak programszerű neve, hanem fekvése is felkeltette a figyelmet.
A régi Maszbia térségében épült, nem messze a Nap-foktól, amelyet egykor Karthágó és Masszalia – hosszas tárgyalások után – érdekszféráik határaként jelöltek meg, A Hispania keleti partvidékén alapított görög települések eredetileg idáig terjedtek, s bár ezeket időközben feladták, Masszalia ragaszkodott régi jogaihoz. A Haszdrubal alapította város még a régi karthágói befolyási szféra határain belül volt ugyan, de onnan vezetett az út a tengerpart mentén észak felé.

Aligha volt várható, hogy a Barkida- hatalom, amely a félsziget belsejében már tovább terjeszkedett, meg fog állni itt a partvidéken. Szükségképpen súrlódások keletkeztek Haszdrubal monarchiája és Masszalia között, s a régi, szinte feledésbe merült karthágói-masszaliai ellentét ismét kiéleződött. Ez annál is inkább veszélyes volt, mert – a korábbi évszázadoktól eltérően – nem egyedül Masszaliával kellett szembeszállni. Mivel e város nem messze fekszik Itáliától, számíthatott Róma támogatására.
Amikor Hamilkar behatolt Dél-Hispániába, még valóban el lehetett mondani, hogy olyan félreeső területet választott magának, ahol politikai szélcsend uralkodik. Most azonban Új-Karthágóból kiindulva olyan vonalak rajzolódtak ki, amelyek Hispania keleti partja mentén a dél-galliai térség felé vezettek. A Barkida-hatalom, amely ez ideig megmaradt a karthágói befolyási szféra keretei között, most öntörvényét követve átlépte a régi határokat, és közvetlen tényezőként kezdett hatni a Földközi-tenger nyugati medencéjének erőviszonyaira.Róma is felfigyelt.

A Haszdrubal és Masszailia közti feszültség rádöbbentette, hogy Hispania nem esik kívül a világán, mint Hamilkar idejében. A rómaiak egyébiránt is igen nagy érdeklődést tanúsítottak akkoriban Masszalia iránt, mert Felső-Itáliában és Dél-Galliában közös ellenségeik voltak: a kelta törzsek. A masszaliaiak nyilván maguk is mindent elkövettek, hogy növeljék Róma aggályait. Nem látszott alaptalannak az a gyanú, hogy a karthágóiak, felhasználva a hispaniai és a galliai kelták szoros kapcsolatait, megpróbálják kinyújtani csápjaikat Dél-Gallia felé, és egy konfliktus esetén Masszalia erőit ott akarják lekötni.

Meglehet, Haszdrubalnak nem voltak ilyen szándékai, de már a lehetőség szülte aggodalom is politikai tényezőként hatott. Róma követséget menesztett Haszdrubalhoz, valószínűleg 226-ban, mivel a követek Új-Karthágó megalapítása után, de még a kelták 225-ben bekövetkezett itáliai betörése előtt érkeztek meg Hispániába.
A tárgyalásoknak csak az eredménye ismeretes. Egy írásban is rögzített megállapodás szerint Haszdrubal kötelezte magát, hogy fegyveres erőkkel nem kel át az Ebro [Iberus] folyón. Polübiosz hangsúlyozza, hogy Hispániával kapcsolatban az okmány semmi mást nem tartalmazott. Úgy látszik, minden egyéb, ami későbbi történetírók munkáiban olvasható, utólag kohóit fikció csupán. A megállapodás egyoldalú volt: csak Haszdrubal vállalt benne kötelezettséget.

Róma fölényét mutatja, hogy a Barkidák terjeszkedésének bizonyos határokat szabott. Másfelől viszont nem tett kísérletet a Barkida-hatalom likvidálására Hispaniában, ami arra vall, hogy annak létezését hallgatólagosan elismerte. De semmiképpen sem kötötte meg a saját kezét. A határvonal megállapításában különböző megfontolások játszottak szerepet. Tekintettel kellett lenni Masszaliára, amelynek közvetlen befolyása – a Pireneusoktól délre Emporeiontól [Ampurias] Tarrakóig [Tarragona] terjedt.
Azt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy az Ebrótól északra levő partvidékről nyitva áll a tengeri út Etruria felé; az a terület tehát – ha úgy adódik – alkalmas bázis egy Itália ellen irányuló támadás számára. Végül azt is mérlegelte Róma, hogy az új karthágói hatalom ebben a térségben milyen hatással lesz a szomszédos Gailliára; és el volt szánva arra, hogy eleve megakadályozza a Róma számára nem kívánatos karthágói-gall kapcsolatok kialakulását.

Ilyenformán tehát az Ebro-szerződés egyenes folytatása volt a 241-237 közötti római politikának. Itt, a távoli Nyugaton levő utolsó nyitott térségben is határt szabott Karthágónak. Feltűnő, hogy a római követek nem Karthágóba utaztak, hanem Hispániába, nem az egyedül illetékes kormányzattal, hanem a fővezérrel tárgyaltak, sőt még azt sem kívánták, hogy a létrejött megállapodást Karthágóban ratifikálják.
Talán a római-karthágói viszony keretében csak periferikus jelentőségűnek tekintették a hispaniai kérdést. Vagy talán valóban szuverén uralkodónak ismerték el Haszdrubalt, akivel mint fejedelemmel érvényes szerződéseket lehet kötni? Akár így, akár úgy vélekedtek a rómaiak, egy biztos: tisztában voltak azzal, hogy egyedül Haszdrubal garantálhatja a megállapodás megtartását. Nem kevésbé jelentős körülmény az is, hogy Haszdrubal nem küldte tovább a római követeket Karthágóba, hanem maga tárgyalt velük mint szuverén uralkodó, és a megállapodást is maga írta alá. A sztratégosz tehát aggasztó módon beleavatkozott hazája külpolitikájába.

A megállapodás azonban korántsem oldotta meg a szóban forgó problémát. Sőt éppen ezáltal került Hispania igazán a politikai feszültségek szférájába. Igaz, az Ebrótól északra és délre fekvő területet akkoriban mindkét hatalom afféle senkiföldjének tekintette, és az Ebro vonala alig volt több puszta geográfiai fogalomnál; Haszdrubal 226-ban még meg sem közelítette, és a rómaiak még egyetlen támaszpontot sem létesítettek Hispániában. Egy határ megvonása azonban annak biztosításával jár együtt, és a távoli Róma számára éppen a biztosítás jelentette a tulajdonképpeni problémát. Ahhoz, hogy a megállapodásnak értelme legyen, az ellenőrzés lehetőségeit is meg kellett teremteni.
Magától adódott a teendő: kapcsolatokat kell létesíteni a Hispania északkeleti partvidékén levő közösségekkel, valamint a mögöttes területen lakó egyes törzsekkel. Egy határvonal megvonásának általában az a célja, hogy elválassza egymástól a békétlenkedő feleket. Itt azonban ennek fordítottja következett be.

Az Ebro-szerződéstől ösztönözve Róma kezdte befolyását kiterjeszteni a félsziget északi részére, s így létrejöttek egy jövendő konfliktus előfeltételei. Eddigelé a Barkidák, katonai és szervező képességeik folytán, Hispániában abszolút hatalom voltak, és ezt az ott élő törzsek is elismerték. Róma beavatkozásával megváltozott a helyzet.
A Barkidák hispaniai ellenfelei számára igen csábító volt, hogy Róma felé orientálódjanak. A karthágói uralommal szemben megnyilvánuló bármely ellenállás legalábbis Róma jóindulatú semlegességére számíthatott, annál is inkább, mert Róma az Ebro-határt magára nézve semmiképpen sem érezte kötelezőnek. Ez világosan kiderült a következő években, amikor az Új-Karthágó és az Ebro torkolata közt épük Saguntum [Sagunto] nevű kelet-hispaniai városban zavargások támadtak.

Az egyik párt Rómához fordult segítségért, és támogatásával hatalomra jutott, míg ellenfelei a karthágóiakhoz menekültek. Ez az esemény jellegzetes tünete volt az Ebro-szerződés következtében kialakult új szituációnak. Tegyük fel, hogy Róma és Haszdrubal becsületesen iparkodott megmaradni akkori befolyási szféráján belül – a közöttük levő fluktuáló hispaniai törzsek és települések mindennemű ellenőrzés alól kivonták magukat. Ezek ugyanis most, hogy már nem egyedül a Barkidák nyomásának voltak kitéve, éltek a szabad döntés lehetőségével, és még helyi jellegű torzsalkodásaikban is vagy az egyik, vagy a másik hatalom segítségéhez folyamodtak. A két állam beavatkozása pedig még a legjelentéktelenebb afférok esetében is beláthatatlan következményeket vonhatott maga után.

Az Ebro-szerződést taglaló szerzők gyakran dicsérik Haszdrubal politikai és diplomáciai képességeit. Valóban, az akkori erőviszonyok reális megítélésére vall, hogy Haszdrubal 226-ban engedett a római követeléseknek. Nem volt számára más kiút, ha nem akart nyílt konfliktust kiprovokálni, márpedig nem akart, mert a konkrét helyzet nem kedvezett neki. Magatartása teljes mértékben megfelelt a hagyományos karthágói politikának is, amely gyakran többre tartotta a kompromisszumot, mint a háborút.
Karthágó egykor tartós sikereket ért el ily módon Szürakuszai és Masszalia ellenében. Igaz, akkor más helyzetben volt: mindent egybevetve erőfölénnyel rendelkezett, végső fokon megtámadhatatlan volt, ezért mindig számíthatott az általános helyzet számára kedvező változására. De vajon Haszdrubal számíthatott-e erre Hispániában? Itt az idő nem neki, hanem Rómának dolgozott, amely most kedvező alkalmat talált arra, hogy lépésről lépésre kiépítse a maga pozícióját.

A következő néhány év eseményei persze még Haszdrubalt látszottak igazolni. Közvetlenül az Ebro-szerződés megkötése után 225-ben Rómát a felső-itáliai kelták támadásai szorongatták. Ötven év óta először fordult elő, hogy ellenséges seregek mélyen benyomultak Etruriába, és Rómának minden erejét össze kellett szednie, hogy az offenzívát megtörje.
A mindent felülmúló kelta veszély válságos időszakában mutatkozott meg, hogy Róma számára korántsem Hispania jelenti a legsürgetőbb problémát. Ha a rómaiak a következő időszakban kénytelenek lettek volna erőiket másutt lekötni, akkor az Ebro-szerződés Haszdrubalnak valóban lélegzetvételnyi szünetet biztosíthatott volna: pozícióit közben annyira megszilárdíthatja, hogy Róma Hispániában nem tud tovább terjeszkedni.

Ám az események másként alakultak. Róma Telamonnál [Talamone] megsemmisítette a gall hadakat, majd támadásba ment át, behatolt Felső-Itáliába, és 222-ben Marcellus a clastidiumi csatában döntő diadalt aratott, amely végleg Róma javára billentette a mérleg nyelvét. A Pó [Padus]-síkság felől fenyegető veszedelem elmúlt, és Róma – bár a terület végleges meghódítása még nem kevés erőfeszítésébe került – lényegében visszanyerte cselekvési szabadságát.
A következő esztendőben azonban olyan esemény történt Hispániában, amely súlyos következményekkel járó változásokat idézett elő. Haszdrubalt egy Hispániái meggyilkolta. Hamilkar 229-ben bekövetkezett halála – a Barkidák uralmának akkori területét tekintve – még csak Dél-Hispániát érintette közvetlenül, Haszdrubal meggyilkolása azonban sokkal súlyosabb következményekkel járt. Sokak számára csak Haszdrubal alatt vált láthatóvá az új monarchia igazi jellege. Befolyását Hispania középső részén is érvényre tudta juttatni, nagy területek fölött uralkodott, Hispániát kivezette eredeti elszigeteltségéből, és a nagypolitika tényezőjévé tette.

Most már nagyon sokakat érdekelt az a kérdés, hogy mi lesz vajon Hispániában. Utódáról, a mindössze 25 esztendős Hannibalról Hispania határain túl csak annyit tudtak, hogy Hamilkar fia. Várható volt, hogy ismét előtérbe kerülnek azok a sokrétű és bonyolult problémák, amelyeket Haszdrubal energiája és tapasztalata le tudott küzdeni, újra felszínre törnek az ideiglenesen áthidalt ellentétek.
Mit tesznek a hispaniai fejedelmek, akik közül jó egynéhányan csak kénytelen-kelletlen hajoltak meg Haszdrubal előtt? Mit tesz a Barkida-ellenes karthágói csoport, amely csak megfelelő alkalomra várt, hogy a hispaniai kérdést a saját elgondolása szerint oldhassa meg? Abban a pillanatban, amikor Róma ismét szabad kezet nyert Felső-Itáliában, feltárult a Barkida-uralom egész problematikája. Most minden attól függött, lesz-e Hamilkar fiában akkora erő, bátorság és tehetség, hogy meg tudja tartani apja és sógora örökét.