Vajon megsejtette-e Hamilkár, amikor az „első pun háborút" lezáró békéről tárgyalt Lutatiusszal, miféle közvetlen következményei lesznek annak hazája számára? Ő ugyanis, még mielőtt elhagyta volna Szicíliát, lemondott parancsnoki tisztéről, és azt csapataival együtt Giskónra, a lilybaioni erőd parancsnokára hagyta. Ezután visszatért Karthágóba. Ami ez idő tájt tanúsított magatartását illeti, elveszünk a találgatások között.
Igen valószínű, hogy már ekkor igyekezett megújítani kapcsolatait az ebben az időben már Hannón vezetése alatt álló klikk iránt ellenséges körökkel; le kell azonban mondanunk ennek pontosabb körülhatárolásáról, de főként arról, hogy forrásaink hallgatása ellenére egy bizonyos II. Bomilkar „királlyal" való titkos szövetkezést emlegessünk — aki a valóságban nem más, mint a hasonnevű hajóparancsnok, aki valóban ekkor vette feleségül a legidősebb Barka-lányt.15 Annyit legalábbis látunk, hogy kicsit később a fellázadt zsoldosok, akik alatta szolgáltak az Eryxen, szemére vetették szerintük önkéntes visszalépését (Polybios I. 68. 12).

Hamilkár, legyőzetlenül, de keserűen kényszerű visszavonulása miatt, bizonyára szerette volna összeszedni magát, felmérve a csapatok Afrikába való hazaszállításának kockázatait, kifizetésre váró zsoldhátralékokkal, miközben az államkincstár üresen állt. Ha ilyen aggályai voltak, hamarosan bebizonyosodott, hogy azok nem voltak alaptalanok.

A Rómával aláírt szerződés záradékai nyilvánvalóan megtiltották, hogy helyben leszereljék a Lilybaion körül összegyűlt több ezer embert: a világ különféle tájairól érkezett zsoldosokat és Karthágó líbiai alattvalóit. Ezeknek a hazaszállítása volt Giskón feladata. Ő ezt bölcsen teljesítette: elkerülendő, hogy ez a sokaság — amely annál veszélyesebb volt, mivel megtartotta fegyvereit — a pun metropoliszba gyűljék, az elutazást kis csoportokban szervezte meg, elegendő időt biztosítva így a karthágói kormányzatnak, hogy az érkezőknek egymás után kiadja a járandóságukat, majd az elbocsátott zsoldosokat hazaküldje.

A pénzügyi nehézségek azonban súlyosak voltak, a senatus pedig elszámította magát: hagyta, hogy a leszerelt zsoldosok felgyűljenek a városban, azt várva, hogyha egyszer mindannyian együtt lesznek, kőnnyebb lesz lealkudni a nekik járó összegből (Polybios I. 66. 5). Így hát jött, aminek jönnie kellett: a tétlenség és a türelmetlenség ezeket a faragatlan és izgatott embertömegeket olyan túlkapásokra sarkallta, amelyekre Polybios csak szárazon utal, Flaubert-t azonban a „Hamilkár kertjeiben" folytatott tivornyázás színes megjelenítésére ihlette.

Kezdett kényelmetlenné válni a helyzet. A Vének Tanácsa azon az áron, hogy ellátmány címén mindenkinek kiutalt egy arany-statért, rávette a zsoldosok tisztjeit, hogy a terhes vendégsereg eltakarodjék a városból — családostul-poggyászostul, ami Polybios szerint fokozta a zsoldosok békétlenségét —, hogy Sikkában gyülekezzenek, amelynek „sziklája" (arabul Le Kef) a maga 800 méteres magasságával uralja a tuniszi hátság nyugati peremét. Miért éppen Sikkában?
Bizonyára a távolság esett latba döntő érvként. Így a legrövidebb útvonallal számolva, amely először a Medzserda alsó folyásával párhuzamosan fut, majd Thuggán (Dugga) és Mustin (Le Krib) halad keresztül, a hamarosan rossz útra térő katonák több mint 200 km távolságra kerültek Karthágótól. Ráadásul Sikka, amely Karthágó afrikai területének délnyugati peremvidékén ék gyanánt fúródott bele a massylos numidák országába, táborváros volt, legalábbis azóta, hogy Hannón nem is olyan rég meghódította Thevestét (Tebessza).

Polybios ábrázolása szerint ezek az emberek Sikkában tétlenebbek voltak, mint valaha, légvárakat építettek, járandóságukat kiszámolva és újraszámolva hizlalták reményeiket. Flaubert ehhez még hozzáteszi az általa „Tanit papnőinek" nevezett hölgyeket (inkább Astarté papnői), arra a Venus-templomra utalva, amely később megalapozta a város hírnevét (Sikka a római korban a Veneria-jelzőt kapta); bár nem tudjuk, hódoltak-e ott es akkor a szakrális prostitúciónak, amelynek Hamilkár katonái Szicíliában már a közelébe kerültek, amikor Eryxet tartották, Venus Erycina híres templomának szomszédságában. Sikkában állítólag a szicíliai elymosok honosították meg a prostitúciót, így ott bizonyára ősi múltra tekintett vissza.

Éppen Hannón, a thevestei győző volt az, aki mint katonai kormányzó és Karthágó szárazföldi erőinek parancsnoka beszédet intézett a Sikkában összegyűlt csapatokhoz. Szónoklatában előrebocsátotta, micsoda gazdasági vészhelyzetben van Karthágó, végül felajánlotta, hogy kiadják a zsoldjukat, de a szerződésben rögzítettnél alacsonyabb rátával. Ez a beszéd rosszul sült el.
Annál is rosszabbul, mivel a sikkai tábor a legkülönfélébb népek és nyelvek kaleidoszkópja volt. A többségben levő líbiaiakon (afrikaiakon) kívül, akikre még visszatérünk, Polybios szerint (I. 67. 7) akadtak ott ibérek, gallok, ligurok, baleáriak és olyanok, akiket a görög történetíró „félgörögök-nek" nevez (ahogy ritka kifejezéssel mondja: mixhellénes), többnyire — teszi hozzá — katona- és rabszolgaszökevények. Képtelenség volt egyszerre szólni mindegyikükhöz.

Hannónnak nem volt más választása, mint hogy minden egyes csoporttal a tisztjeik közvetítésével egyezkedjék; ezek pedig vagy értetlenségből, vagy rosszindulatból, de félrefordították vagy elfogadhatatlannak tüntették fel a javaslatait. Az emberek pedig bizalmatlanul fordultak Hannón felé, aki alatt soha nem szolgáltak, és már az is gyanús volt nekik, hogy ismerős vezéreik helyett épp őt küldték hozzájuk. Végül nyíltan fellázadtak saját vezéreik ellen, Karthágó alá vonultak, és tábort vertek a tó túlpartján, Tunisz közelében, 20 kilométerre a pun metropolisztól.

A szakítás teljessé vált, és Karthágóban már jól látták, mekkora hibát kővettek el, amikor hagyták, hogy ekkora zsoldostömeg gyűljék össze, anélkül hogy a legcsekélyebb megtorló intézkedéssel is fenyegethették volna őket, aztán pedig hagyták őket Sikkába távozni, anélkül hogy hozzátartozóikat vagy legalább javaikat visszatartották volna. Most, ismét Karthágó kapui előtt a zsoldosok kezdtek erejük tudatára ébredni. Követeléseik, mint Polybios mondja (I. 68. 6), a karthágóiak rémületével egyenes arányban nőttek.
Egyre följebb licitáltak: miután a zsold ügyében megkapták a járandóságukat, kicsikarták, hogy térítsék meg nekik a felszerelésük, az elhullott lovaik árát, hogy készpénzben fizessenek nekik, sőt a végén még az évek óta esedékes búzafejadagokat is követelték. Nem voltak hajlandók Hamilkár Barkával tárgyalni, akit azzal vádoltak, hogy elárulta vagy legalábbis cserbenhagyta őket, elfogadták azonban döntőbírónak Giskónt, lilybaioni vezérüket, aki olyan jól megszervezte visszaútjukat Szicíliából.

Giskón elkezdte kiegyenlíteni a zsoldhátralékokat, a búzafejadagok és a lovak becsült értékének megfelelő összegek folyósítását azonban későbbre halasztotta. Ezt az ürügyet használták fel a fellázadt zsoldosok vezetői közül ketten, akik azokat a csoportokat képviselték, amelyek a kibéküléssel a legtöbbet veszítették volna, és ezért a bajkeverés politikájával próbálkoztak.
A félelmetesebbik Spendios volt, egy campaniai származású „félgörög" szökött rabszolga az ellenséges táborból, akinek épp ezért nem volt se jövője, se reménysége. Spendios, ahogy Polybios mondja (I. 69. 4), erős volt és bátor, nem pedig az a csúszómászó, amit Flaubert csinált belőle, markáns ellentétbe állítva őt a férfias Mathósszal. Ehhez valódi taktikai érzék, fesztelenség és olyan nyelvi képességek járultak, amelyek az őt körülvevő barbárokból általában hiányoztak.

Nem került nagy fáradságába meggyőzni Mathóst, a líbiaiak egyik vezéralakját, hogy fogjon őssze vele. Mathós-nak sem volt kevesebb félnivalója a béketárgyalások sikerétől, mint Spendiosnak. Afrikai lévén, nem menekülhetett messzire a karthágói senatus haragja elől. Könnyedén meggyőzte honfitársait, hogy mihelyt az idegen zsoldosok visszatértek hazájukba, a karthágóiak rajtuk állnak majd bosszút.
Annak nyomán, hogy Giskón nem sietett minden követelésüket egyszerre teljesíteni, egymást követték a zajos gyűlések, amelyeken Spendios és Mathós valóságos terrort vezetett be, hogy esetleges ellenlábasaikat elrettentsék: ha valaki magához ragadta a szót, azt rögtőn megkövezték, bár még azt sem tudták, mit akar mondani — olyannyira, hogy Polybios szerint egy szót nemsokára már mindenki megértett: azt, hogy „kövezd meg!".

A történetíró (I. 69. 12) a ballegörög imperativust használja, de milyen szót használhattak a katonák? Giskón tovább alkudozott ezzel a zendülő hadsereggel, de amikor az afrikaiakra került a sor, hogy követeljék tőle a jussukat, azt felelte nekik, hogy forduljanak a saját „hadvezérükhöz", Mathóshoz. Ettől a választól elszabadult a pokol: rohantak kifosztani a karthágóiak pénzesládáit, majd miközben Spendios és Mathós szította a dühüket, rávetették magukat Giskónra és kíséretére, és foglyul ejtették őket.