Caius Sempronius Gracchus első hivatali éve során elfogadtatott egy újabb agrártörvényt, amely Tiberius korábbi törvényét egészítette ki. Egyrészt helyreállította a triumvirátus jogszolgáltatási hatalmát, másrészt új elemek is bekerültek megszavazott törvényébe. A középosztály tényleges helyreállítása céljából az állam által kiosztott földek nagyságát a korábbi 30 iugerumról 200 iugerumra növelte, de továbbra is megmaradt elidegeníthetetlenségük és egy jelentéktelen nagyságú használati díjat továbbra is kellett utánuk fizetni.

A korábbi gyakorlattól eltérően nem az egymástól elszigetelt helyen található földparcellák kiosztását támogatta, hanem az új kedvezményezetteket inkább coloniákba tömörítette, amelyek katonai jelleg nélküliek lettek.

A coloniák egy részét a gazdaságilag hanyatló régiókban hozták létre (például Tarentum és Capua mellett), hogy az agrárreform egyben a fellendülést is szolgálhassa. Mindenütt, ahol földosztásra került sor, egyben az infrastruktúrát is fejleszteni kezdték. Erről tanúskodnak a megindult útépítések, középületek javítása, állami közraktárak létesítése.
A közérdekű munkák mind a római, mind az itáliai szabad munkaerő foglalkoztatását is jelentették, a lovagi, vállalkozói rétegeknek pedig megrendeléseket hoztak az új intézkedések. Caius Gracchus egyik elsőként elfogadott törvényjavaslata közé tartozott egy lex frumentaria, azaz Róma gabonaellátását szabályozó jogszabály.

Elsődleges politikai célja a szavazati joggal rendelkező nagyszámú városi proletárság támogatásának megnyerése volt. A törvény úgy rendelkezett, hogy valamennyi Rómában lakó római polgár havonta egy előre meghatározott mennyiségű gabonát vásárolhatott a római állam által biztosított egységáron (6 és 1/3 as-ért egy modiust, ami i. e. 123-ban a piaci ár fele volt). Ez az ár i. e. 58-ig változatlan volt. (Egy napszámos munkabére i. e. 80-ban napi 12 as volt).

A gabonajuttatás pénzügyi fedezetét a kincstár (aerarium) által a provinciákra kivetett adóbevételek (tributum) biztosították. Az intervenciós gabonaárak fenntartásához állami közraktárak építésére is szükség volt. Így az agrár- és a gabonajuttatásról szóló törvény kiegészítették egymást.
Emellett Caius Gracchus egy bírósági reformot eredményező törvényt (lex iudiciaria) is elfogadtatott, amelynek tartalmát nem ismerjük pontosan, de feltételezhetően a lovagi származásúak előtt nyitotta meg a volt magisztrátusok korrupcióval kapcsolatos büntetőügyeiben a bíróvá válás lehetőségét. Ezzel a politikai karrier elől eddig elzárt főleg kereskedelmi tevékenységet folytató lovagi réteg számára új távlatokat nyitott az igazságszolgáltatásban.

Caius bátyja hibáiból tanulva, a szövetségesek támogatását is igyekezett megszerezni. Már i. e. 125-ben M. Fluvius Flaccus consulságának ideje alatt elkészült egy törvényjavaslat, amely római polgárjogot adott volna azoknak a szövetségeseknek, akik azt kérelmezték. A törvényjavaslat a szenátus ellenállása miatt nem került szavazásra, ami miatt a szövetségesek egyes coloniái felkelést szerveztek (Frégellos).
Három évvel később i. e. 122-ben Caius Gracchus második néptribunusi méltósága idején olyan törvényjavaslatot készített, amely csak a szövetségesek vezető rétegeinek adott volna római polgárjogot (így passzív választójogot is számukra), míg a többiek csak latin jogot kaptak volna. A szövetségesek a törvényjavaslat elfogadásának reményében tömegével lepték el Rómát. C. Fannius consul (aki annak ellenére, hogy Caius Gracchus barátja is volt), a szenátus támogatásával kiutasította őket Rómából, a római plebeius polgárok legteljesebb közönye mellett, ami azt mutatta, hogy nem kívántak a római polgárjogukból származó előnyökből másokkal osztozni.

A meghozott törvényeknek köszönhetően Caius törekvései széles körű támogatással bírtak a populares körében. A gabona árának rögzítése és a gabona-osztások ugyanakkor kedvezőtlen helyzetbe hozták a kis- és középbirtokos vidéki földművelőket, mivel terményeiket csak nehézségek árán és piaci áron tudták csak értékesíteni. Kialakult a vidéki és a városi lakosság közötti ellentét. Emellett a nagybirtokot is nehéz helyzetbe hozták az agrártörvények, mivel en-nek termelése a spekulatív piaci értékesítésen alapult, amely most veszélybe került.

A bírósági törvények igaz, hogy előnyhöz juttatták a lovagokat politikai karrierjük szempontjából, de az agrártörvényeket gazdasági érdekeik sérelme miatt a továbbiakban is ellenezték. Így a vidéki plebejusokat teljesen, a városiakat részben elveszítve a következő néptribunusi választások alkalmával (i. e. 121-ben) nem választották újra Caius Gracchust. Ellenfelei L. Opimius és Fabius Maximus (aki Scipio Aemelianus unokaöccse is volt) pedig elnyerték a consuli tisztséget. Caiust a legerősebb támadás természetesen a szenátus részéről érte.
Kezdetben az optimaták a nyílt szembefordulás helyett a látszólagos támogatás és a túlígérés politikáját választották. Caius tribunustársa i. e. 122-ben Livius Drusus volt (szintén rokonságban állt a néhai Scipio Aemilianusszal), aki Gracchushoz képest a létrehozandó coloniák számának növelésével lépett fel (12 colonia alapítását javasolta 3000 telepessel mindegyik esetén). A szövetségesek (socii) érdekében is túllicitált Gracchuson, számukra a provocatio ad populum jogát és a katonai büntetések megszüntetését helyezte kilátásba.

Az agrárreformok terén szintén többet ígért. Véleménye szerint az ingyenes földjuttatások esetén a jelképes használati díjat, a vectigaliat is meg kellene szüntetni. Ez azt a veszélyt hordozta magában, hogy a kisbirtokosok így kiestek volna az állami nyilvántartásból, ami később föld-használatuk megszűnéséhez is vezetett volna. Végül a kedvezményes gabonaosztás helyett ingyeneset javasolt.

Caius az egyes provokatív javaslatokkal szemben vétójogával élt tribunustársa ellen, de ezzel fokozatosan csökkent a népszerűsége is, bár politikai befolyását nem sikerült felszámolni. Ekkor a szenátus erőteljesebb eszközhöz nyúlt és egy határozatával (senatus consultum ultimum) rendkívüli állapotot hirdetett.
A senatus consultum ultimum elvi alapja az volt, hogy a szenátus az állami élet őrzőjeként rendelkezik azzal a hatalommal, hogy rendeletileg megállapíthassa, hogy valaki belső ellenség, közellenség, és ellene háborút hirdethessen. Ebben a háborúban minden törvény feletti eszköz megengedett, hiszen a szenátus végső határozatával felfüggeszthette az alkotmányos rend korábbi kereteit. Vagyis a senatus consultum ultimum kihirdetése után a néptribunusi hatalom, a provocatio ad populum és a városfalakon belüli terület (poemerium) sérthetetlensége mind üres intézményekké váltak. A consulok a szenátus döntéseinek egyszerű végrehajtóivá válnak, ezáltal egyfajta szenátusi diktaturát vezettek be.

A populares az intézkedések következményeinek elszenvedőiként a senatus consultum ultimum legalitását vitatta, hiszen a háború kinyilvánítása és az állampolgárok polgárjoguktól való megfosztása nem tartozott a szenátus kizárólagos hatáskörébe. Álláspontjuk szerint a reformokat támogató, még oly forradalmi nézeteket is valló polgár továbbra is polgár maradt, státuszának minden jogosítványával (a provocatio ad populum elidegeníthetetlenségével együtt).

A Gracchus-testvérek kísérlete (i. e. 133–121), melyben a kisbirtokos parasztság hanyatlásának megállítása volt a cél a szenátusi arisztokrácia által jogtalanul elfoglalt közföldek felosztása útján, meghiúsult. Ezzel a köztársasági rend társadalmi és politikai bázisa elenyészett, s már csak idő kérdése volt, hogy mikor követi ezt a politikai rend végleges bukása.



Pókecz Kovács Attila tanszékvezető egyetemi docens