A szenátus pedig most már elérkezettnek látta az időt arra, hogy megbuktassa az egyre gyökeresebb indítványokkal kísérletező néptribunust. Eszközül kínálkozott erre - éppen úgy, mint Tiberius Gracchus esetében - ismét egy másik néptribunus. Csakhogy korábban a megvásárolható tribunus vétójogát próbálták kijátszani a veszedelmesnek mutatkozó újítóval szemben.
Most ravaszabb taktikához folyamodtak: buktassa meg a szenátorok szolgálatában álló néptribunus Gaius Gracchust - akinek már úgyis megingott a népszerűsége - azon az úton, hogy ő még csábítóbb, még többet ígérő javaslatokat terjeszt a nép elé. Ha aztán sikerült majd ily módon félreállítani a kellemetlen népvezért, könnyebb lesz később más eszközökkel hatálytalanítani korábbi intézkedéseit, amelyek elfogadhatatlanok a szenátus számára.

A ravaszul fölépített terv csakugyan sikerült. Éppen Afrikában járt Gaius Gracchus, hogy annak az új coloniának az ügyeit intézze, amelyet az elpusztított Karthágó helyén akart telepíttetni, miközben otthon a szenátoroktól megvesztegetett másik tribunus demagóg javaslataival a nép bizalmába férkőzött. Az eredmény aztán az lett, hogy a hazatérő Gaiust harmadjára már nem választották meg tribunusnak.
Ez volt a jeladás arra, hogy megkezdjék a reformok fölszámolását. A hivatalba lépő új consul első javaslata az volt: ejtsék el a Karthágó területén létesítendő új colonia tervét. A javaslatról a Capitoliumra összehívott népgyűlésnek kellett volna döntenie. Erre pedig már mind a két fél lázas izgalommal készült.

Gracchus hívei megpróbálták ugyan elkerülni a tettlegességet, de már a gyűlés megkezdése előtt dulakodásra került sor. Közben pedig megölték az egyik törvényszolgát (lictort), aki szidalmazta Gaius Gracchust.
Erre az új consul azonnal fölhatalmazást kért a szenátustól arra, hogy fegyveres erővel léphessen föl a rendbontók ellen. Így született meg első ízben az a később, a polgárháborúk során még többször megismételt és azóta is sokat emlegetett szenátusi határozat, amely fölhatalmazza a consulokat: „gondoskodjanak róla, hogy az államot - a res publicát - ne érje kár". Másnap a szenátorok és azok, akik hozzájuk csatlakoztak, fegyveresen jelentek meg a Capitoliumon. Kirendeltek maguk mellé egy krétai zsoldosokból álló íjászcsapatot is. Gaius Gracchus és párthívei az Aventinuson próbáltak állást foglalni.

Az utolsó pillanatban Gracchusék megpróbálták még maguk mellé állítani a rabszolgákat, szabadságot ígérve nekik. De ez a felhívás eredménytelen maradt. A fölfegyverzett optimaták és a krétai zsoldosok könnyűszerrel végeztek az Aventinust megszállva tartó ellenfeleikkel. Ebben a mészárlásban és az ezt követő kivégzésekben már kb. 3000 ember veszítette életét.
Magának Gaius Gracchusnak sikerült ugyan elmenekülnie a Tiberis túlsó partjára, de csakhamar megtalálták az ő holttestét is. A jelek arra mutatnak, hogy látván ügyének bukását, az egyik rabszolgájával ölette meg magát. A rabszolga pedig - nem akarván túlélni gazdáját - utána maga is öngyilkos lett. Minthogy azonban a szenátus már korábban vérdíjat tűzött ki a kisebbik Gracchus fejére, akadt római polgár, aki a holttest levágott fejét bemutatta a szenátoroknak. Meg is kapta érte a megígért jutalmat.
Utána a szenátus érvénytelenítette Gaius Gracchus intézkedései közül mindazokat, amelyek még folyamatban voltak vagy megvalósításra vártak. De egészen nyomtalanná azért mégsem lett a két Gracchus testvér működése. Mindenekelőtt úgy látszik, hogy kb. 80 000 római polgár közben földhöz jutott. Ez ugyan nem jelentett gyökeres változást, de valamennyire mégiscsak lassította a kisbirtokos paraszti réteg eltűnését. Igazi haszonélvezői a reformkísérletnek pedig egyelőre a lovagok lettek.