A megváltozott tömeghangulattal szemben Gracchus minden erőfeszítése hiábavaló volt. Most már senki sem volt hajlandó Afrikába menni, annyira köztudottá vált, hogy ott az éghajlat kedvezőtlen. De miért is menjenek oda, mikor jelentkezhetnek nemsokára Drusus 12 itáliai gyarmatába? A római polgárok sorából nem volt elegendő jelentkező az afrikai gyarmatosításra, ezért Gracchus felszólította a latinokat és szövetségeseket, hogy vegyenek részt Iunonia megalapításában. Ezért a tettéért az ellenpárt Gracchust azzal gyanúsította meg, hogy a szövetségesek érdekében jár el és a római nép érdekeit elhanyagolja.
A kedvezőtlen politikai helyzet dacára sem adta fel Gracchus a harcot. Továbbra is fenntartotta a szövetségesek egyenjogúsítására vonatkozó javaslatát és a tőle elfordult városi plebs megritkult sorait akként gondolta kitölteni, hogy fokozottabban számított a latinjogúak támogatására. Mindent megkísérelt, hogy megnyirbált népszerűségét visszaszerezze. Részben, hogy a proletárok között hangulatot kelthessen, részben pedig, hogy közelebb legyen hozzájuk, otthagyta palatiumi előkelő palotáját és leköltözött a forum mellé, a szegények negyedébe.

Gracchuson a sok eredménytelenség és sok munka következtében a fáradtság jelei mutatkoztak, ami nagy ingerültséggel járt együtt s az amúgy is heves természetű embert némelykor teljesen kihozta a sodrából. Csak ezzel magyarázható az, hogy midőn egy ünnepség közeledett, a gladiátori játékoknál a hivatalnokok számára elkészített fenntartott helyek megszüntetését kívánta. Számított arra, hogy a népnek tetszeni fog az egyenlőség elvének ily külsőségekben való kifejezése. Mivel az aedilisek felszólításának, hogy a korlátokat bontassák le, nem tettek eleget, az ünnep előestéjén maga bontatta le munkásaival a korlátokat. Ez az ok nélküli erőszakoskodás nem váltott ki kedvező benyomást. Már tribun kollégái is sokallták Gracchus némelykor személyeskedésbe átcsapó heveskedését.
Ugyancsak kedvezőtlen volt tehát a politikai helyzet, amidőn a választások közeledtek. Gracchus, hogy még el nem fogadott javaslatát legyen ideje keresztülvinni, és végrehajtani, harmadszor is pályázott a tribunságra. A nemesség az újraválasztás ellen heves és hatásos agitációt fejtett ki és nem kímélte a pénzt a vesztegetésekre. Ennek meg is volt aztán az a következménye, hogy Gracchus a választásnál megbukott. A népvezér ugyan azzal szépítette vereségét, hogy elhíresztelte, hogy a választáson elnöklő tribun meghamisította a szavazás eredményét. Ez azonban már nem változtatott a tényeken.

Az arisztokrácia egész vonalon diadalt aratott és Gracchus személyi ellenségeit választották meg consuloknak. Egyikük, Q. Fabius Maximus, Scipio Aemilianus unokaöccse volt; nemrég bántotta meg érzékenyen Gracchus, amidőn kormányzati cselekedetéért a senatus által rendreutasíttatta. A másik a szövetségesek lázadásának hírhedt leverője, L. Opimius, egy Scipio Nasica-szerű szélsőséges optimata, ki természettől erőszakos és Gracchus ellen különösen ellenséges hangulatú volt, mert hiszen az előző évben Gracchus miatt bukott meg a pályázatoknál. Feltett szándéka volt, hogy teljes erővel el fogja nyomni a bukott demokratikus mozgalmat és vezérével együtt ki fogja irtani. Fabius különben Galliába küldetvén ki, Opimiusra hárult a feladat, hogy a nemesség ellenfeleivel a harcot tovább folytassa.


Az ellentétek kirobbanása

Gracchus tribunságának hátralévő hónapjaiban a nemesség a helyzet tökéletes ura volt. Egyelőre, hogy a lovagrend semlegességét biztosítsák, nem tettek kísérletet a bíráskodási törvény eltörlésére. Annál nagyobb tűzzel támadták meg a többi törvényt s így később törölték Rubrius azon törvényét, amely Iunonia coloniáról szólott. Gracchus előre látta, hogy ezt a sikeres támadást továbbiak fogják követni, ezért minden még megmaradt befolyását és egész ékesszólását latba vetette, hogy a nemesség szándékait meggátolhassa.

122. december 10-én Gracchus tribunsága lejárt. Az agrártriumviri méltóságot megtartotta, de ennek dacára helyzete napról-napra nehezebb lett, mert mint magánembernek kellett felvennie a harcot az egész kormányzattal szemben és a nemesség egyesített támadásai ellen. Az új tribunok egyike, M. Minucius Rufus javaslatokat terjesztett elő, melyek többek között Gracchus coloniális törvényét akarták megszüntetni.
A nemesség most már arra az erős ellenszenvre is számíthatott, mellyel a városi nép a tengerentúli gyarmatok gondolatát fogadta. A babonás közönségre kétségtelenül erős hatással volt az ellenpárti propagandának az az újabb híre, hogy annak idején, amidőn Carthago falait Scipio leromboltatta, a város földjét is örökre elátkozta, Iunoniát tehát nem szabad megalapítani, mert maguk az istenek is ellene vannak annak, hogy az elátkozott területre gyarmatot alapítsanak. A nemesség gondoskodott arról is, hogy különböző kedvezőtlen jeleket és jóslatokat kolportáltasson a készülő gyarmatról. Így elterjesztették azt a hírt, hogy a határköveket és mérőléceket a helyükről vadállatok elhurcolták. Erre a kitalált hírre az augurok testülete ünnepélyesen kinyilvánította, hogy a coloniát vallási szempontokból sem szabad megalapítani.

A népre ily hírek és nyilatkozatok nem téveszthették el a hatásukat. A gyűlésen, hol a javaslatot tárgyalták, C. Gracchus a tömeget a rogatio Minucia ellen hangolta s kijelentette, hogy az összes kedvezőtlen előjelek az augurok csalásai. Hasonlóan eredménnyel beszélt Maenius, Minuciusnak egy valószínűleg hasonérzelmű kollegája ellen.
Ennek dacára kétséges volt, hogy a szavazás során sikerül-e elbuktatnia a javaslatot. A szavazás már Opimius consulnak hivatalba lépése után, 121. közepén volt. A helyzet komolyságára jellemző, hogy Cornelia Misenumból iaratóknak öltözött fegyvereseket küldött Rómába fia támogatására. Gracchus híveit izgató beszédeivel a végletekbe kergette. Mindkét részről nagyszámú szavazó gyűlt össze s Gracchus híveinek egy része fel volt fegyverezve. A döntés napján Fulvius Flaccus vette át az ellenzék vezetését s a Capitoliumon beszédet tartott, mialatt az ideges Gracchus, amint feljegyzik, az eredményt fel-alá sétálva és mély gondolatokba elmerülve várta.

Iuppiter templomában L. Opimius consul éppen a szokásos áldozatot mutatta be. A szertartásnál segédkező egyik altiszt, Q. Antillius, a bemutatott áldozat beleit víve a kezében, egy embercsoporton akart keresztül haladni, melynek soraiban ott volt maga Flaccus is. Az altiszt állítólag a gracchanusokat rossz polgároknak nevezte és Gracchusra fenyegetőlelt felemelte a kezét. Hogy mi történt ezekben az izgalmas napokban, nem lehetett rájönni s nem is csodálatos, hogy a forrásaink is pártállásuknak megfelelően ellentétesen adják elő az eseményeket. Tény annyi, hogy Q. Antilliust, mivel szavaiból arra következtettek, hogy Gracchust becsmérli és fenyegeti, valaki a tömegből egy hosszú írótollal leszúrta.

Az eddig oldalt álló Gracchus megdöbbent és első pillanatban áttekinthette a helyzetet; tudta, hogy ennek a gyilkosságnak nagy és messzire kiható következménye lesz. De sem az elkövetett tettet megakadályozni, sem pedig azt jóvátenni nem tudta s ezért csupán arra törekedett, hogy az izgatott tömeget lecsendesítse.
A gyilkosság hatására nagy pánik tört ki a népgyűlésen, melynek egy hirtelen kerekedő eső vetett véget. Gracchus erre a forumra sietett le, hol az egyik tribun contiot tartott és, hogy a figyelmet magára vonja, az épen beszélő tribun szavaiba közbeszólt, ami a régi szokások szerint súlyos bűncselekmény volt. Egy másik tudósítás szerint Gracchus visszaélt a triumviri minőségével és a népet elhívta onnan, ahol a tribun megbeszélést tartott, hogy őt hallgassák. Ez egy újabb vád volt, amit a bűnéül tudtak be. Forrásaink épen itt, ezeknél a döntő jellegű eseményeknek a leírásánál lesznek zavarosak és ellentmondóak. Szemmel látható, hogy a nemesség erőnek erejével ürügyet keresett, hogy Gracchus ellen erőszakot alkalmazhasson. Hazafelé menet, mint mondják, a népvezér megállott atyjának szobra előtt és fejét lehajtva sokáig gondolkozott. Gracchusnak a nap szerencsétlen eseményei dacára sem volt oka arra, hogy kétségbeessen és erőszakos ellenállásra gondoljon. Antillius meggyilkolásában nem volt része és a további zavarokat sem ő idézte elő. Azt ugyan jól tudta, hogy ellenségei különböző hamis gyanúsítások alapján be fogják vádolni, azért, mert a tribunok által tartott népgyűlést megzavarta. De még abban az esetben is, ha a vád alapján elitélik, nem kellett tartania attól, hogy az élete veszélyben forog.

Gracchus maga nem is gondolt arra, hogy fegyveres lázadást szítson a senatus ellen. Tisztában volt azzal, hogy nincsen elegendő ereje arra, hogy a kormányzattal szembeszállhasson s minden erőszakos megmozdulás a kormányzat szigorú és véres retorzióját fogja maga után vonni. Hogy Gracchus nem gondolt forradalmi tettekre, bizonyítja az a körülmény, hogy mindvégig tétova és határozatlan magatartást tanúsított. A véres események kirobbanásáért elsősorban Opimius consul a felelős.
Már amikor hírül vette, hogy szolgáját meggyilkolták, az arcáról látszott, hogy örül a véletlen dolognak és hogy ürügyül fogja felhasználni arra, hogy Gracchus hívei ellen fegyveresen fellépjen. Hazug rabulisztikával az eseményeket akként mondotta el, mint hogyha Antillius meggyilkolása jel lett volna a köztársaság megbuktatására. Természetes, hogy a consul még ebben az esetben sem tehetett volna semmit, ha maga az ellenzék nem lett volna a segítségére ijedős, sőt mondhatni hisztérikus magatartásával. A további eseményekben Gracchus kevés Szerepet tölt be, mert helyette a vezetést a heves és elhamarkodó Flaccus veszi át. Az ő erőszakos fellépése azután mintegy kihívta a senatus megtorló rendszabályait. Antillius megöletése még nem lett volna elég ahhoz, hogy az ostromállapotot kihirdessék, ellenben szükség lett erre akkor, amidőn az ellenzék törvénytelen lépésekre ragadtatta el magát.


A katasztrófa

Ezután az izgalmas nap után Gracchust hívei forumi lakására kisérték és éjjelre fegyveres csapat őrizte a nemesség esetleges támadása ellen. Ugyanakkor Flaccus szintén nagyszámú csapatot gyűjtött össze és barátaival az éjszakát átdorbézolta,. úgyhogy reggel alig lehetett felébreszteni. A következő nap reggelén Flaccus elhatározta, hogy fegyveresen fog ellenállani a consulnak, ki érkező hír szerint az éjjel folyamán megszállotta a Capitoliumot. Gracchus maga semmit sem tett; nagy apátia vett rajta erőt s az eseményekből arra kell következtetnünk, hogy bár semmiféle közvetlen veszedelem nem fenyegette, mégis minden reményről lemondott. Mindössze harminckét éves volt és mégis a gyors egymásutánban rázúduló kudarcok súlya alatt összeomlott s mély letargia vett rajta erőt.
Annál erélyesebben járt el Opimius consul, aki az éjt a Dioscurok templomában átvirrasztván felügyelt a közrendre s a következő napra megtette a szükséges óvóintézkedéseket. Reggel felé fegyvereseivel, kiknek javát a krétai íjászok képezték, megszállotta a Capitoliumot s ugyanoda, Castor templomába összehívta reggelre a senatust. A consul rendeletére odahozták ravatalra fektetve Antillius hulláját. A teatrális látvány az amúgy is felizgatott és Gracchust mélységesen gyűlölő senatust rábírta, hogy — valószínűleg M. Aemulius Scaurus indítványára — kimondja a consultum ultimumot, vagyis, hogy a consult felhatalmazza a fegyveres intézkedések megtételére. Ezzel megfelelő kezekbe tette le a sorsát, mert Opimius nem volt oly mérsékelt és aggodalmaskodó, mint annak idején elődje Scaevola. Opimius energikus, erőszakos és beképzelt ember, ki mindent le akart gázolni, ami a kormányzat útját állotta.

Az ellenzék legbölcsebben akkor járt volna el, ha nyugodtan megvárja a vizsgálatot, mely kétségtelenül alaposan meghurcolja a vezetőket, de törvényes alap hiányozván, őket személy szerint nem ítélhetik el. A városszerte uralkodó izgalom,. a túlzásba vitt rémhírek, végül az ellenzék szélsőségesebb elemeinek türelmetlen harckészsége, mind közrejátszottak annál az elhatározásnál, ami ennek a véres napnak reggelén megszületett. Flaccus, midőn hírül vette a consul előkészületeit, elhatározta, hogy megszervezi a fegyveres ellenállást. Csapatát a galliai háborúból hozott és emlékként őrzött fegyverekkel fegyverezte fel és nagy lármával vonult át a városon. Az egész csoport nem állhatott túl sok emberből, szedett-vedett társaság volt, túlnyomórészét a mozgalom előharcosai, a vezetők cliensei és szolgái tették ki.
Katonailag egyáltalában nem volt kiképezve és a felszerelése is nagyon vegyes volt. Flaccus előbb a Capitoliumot akarta megszállni, mivel azonban azt az ellenség kezén találta, az Aventinus hegyére vonult, hol annak idején a plebeius ősök secessiója székelt, míg a kormányzat meg nem tört. Flaccus itt a hegyháton, Diana templomában, a római-latin szövetség ősi szentélyében ütötte fel főhadiszállását.
A felkelők az Aventinusra megérkezve elsáncolták magukat. Megérkezett az eddig habozó és magába mélyült Gracchus is, ki miután otthonában feleségétől Liciniától elbúcsúzott, fegyverzetül csupán csak egy tőrt hozott magával. Az utolsó percig kétségek kínozták és folyton azt remélte, hoyg valami módon sikerülni fog az ellentéteket békésen elsímítani. Ezzel azonban már elkéstek, mert azzal a cselekedetükkel, hogy az Aventinust fegyveresen megszállották, elvágták maguk mögött a visszavonulás útját s mint felkelők nem számíthattak arra, hogy a senatus velük tárgyalni fog, legfeljebb azt remélhették, hogy bűnbocsánatot nyernek, ha megadják magukat. A nemesség kitörő örömmel üdvözölte a hírt, hogy az ellenzék vezérei fegyveresen megszállták az Aventinus hegyét, mert ezzel elérkezett a fegyveres döntés perce, melyben csak ők lehetnek a győztesek.

Flaccus, aki már hosszabb ideig állott hadsereg élén, az Aventinus hegyének a megszállása után tisztába jött azzal, hogy a rendelkezésre álló erőkkel nemcsak, hogy a hatalmat magukhoz nem ragadhatják, hanem ellenállásuk sem tarthat sokáig. A nép tömegei nem csatlakoztak hozzájuk és sikertelen volt az a kísérletük is, hogy szabadságot ígértek azoknak a rabszolgáknak, kik melléjük állnak. Hogy azután ennek a belátása, vagy pedig a tegnapi nap mámorából való felébredés okozta-e azt, forrásaink ebben a tekintetben kétségbe hagynak, Flaccus szükségesnek látta, hogy ifjabbik fiát, a 18 éves Quintust a sersatushoz küldje, kérve a kormányzatot, hogy vegyék fel velük a békés tárgyalásokat.
Flaccus fia azzal az ultimátumszerű válasszal érkezett vissza, hogy a senatus elrendeli, hogy a felkelők tegyék le a fegyvert és hogy Gracchus és Flaccus jelenjenek meg a senatus előtt számot adni cselekedeteikért, melyek között a legsúlyosabb vád a tribuni hatalom megsértése volt. Gracchus hajlandó volt ezeket a feltételeket teljesíteni, de a mindenre elszánt Flaccus keresztülerőszakolta, hogy a hiábavaló ellenállást tovább folytassák. Fiát újból visszaküldte a senatusba, valószinüleg azzal az üzenettel, hogy biztosítsák mind-valamennyiük büntetlenségét.

Optimus, aki eddig mérsékelte magát, a senatus parancsának nem engedelmeskedő ellenzéki vezéreket lázadóknak minősítette és az ifjabb Q. Flaccust elfogatta. Az állandóan ülésező senatus megbízta Opimiust, hogy tegye meg a szükséges lépéseket. Erre a consul maga mellé vette az elmúlt korszak egyik legtehetségesebb vezérét, az öreg D. Junius Brutus consularist s vezetése alatt a rendelkezésére álló fegyvereseket útnak indította az Aventinus ellen. A csapatok előrenyomulásával egyidejűleg kihirdette, hogy mindazok, kik önként leteszik a fegyvert, bocsánatot nyernek s aki a vezetők fejét hozzá elhozza, annyi aranyat kap, amennyi annak a súlya arannyal megtöltve.
A senatus csapatai élén fegyverrel és pajzzsal felszerelve ott menetelt az öreg Metellus Macedonicus és a még nálánál is vénebb princeps senatus, P. Cornelius Lentulus is. Mögöttük haladt az egész nemesség rabszolgahadával, egy csapat krétai íjász és a lovagrendnek az a része, amelyik Gracchust már régebben cserbenhagyta.

A consul erélyes fellépésének pánikszerű hatása volt. A városi lakósságnak nagyobbik fele már régebben elpártolt Gracchustól, a többiek, az a nagyszájú fórumi csőcselék, mely a népvezéreket eddig támogatta, a veszedelem hírére szétfutott. Brutus, ki különben Gaius anyósának második férje volt, a Diana templom elleni támadást, amely az Aventinus hegy északkeleti lejtőjén volt, a circus völgyéből intézte végig a clivus Publicuson. Akik még kitartottak, azokat az első roham szórta széjjel.
A senatusi csapatok komoly ellenállás nélkül elfoglalták az Aventinust és a rövid ideig tartó küzdelemben Gracchus legszemélyesebb híveiből mintegy kétszázötvenet felkoncoltak. Fulvius Flaccus Marcus nevű fiával együtt elmenekült és egy fürdőben, vagy másik tudósítás szerint egy magánházban rejtőzködött el, hol azonban csakhamar ráakadtak. Mindkettőjüket megölték s a consularis levágott fejét a consulnak beszolgáltatták. Flaccus ellen csaknem akkora volt a gyűlölete a nemességnek, mint Gracchus ellen, s ez még sírjába is követte az elbukott népvezért.

Amikor a küzdelem kimenetele már nem volt kétséges, Gracchus Diana templomában térdre borulva arra kérte az istennőt, hogy örökös szolgasággal büntesse meg a hálátlan népet. A küzdelem kezdetekor visszavonult a Diana templomától északra levő Minerva templomába s önkezével akart véget vetni életének, amiben azonban barátja, P. Laetorius részben könyörgéssel, részben erőszakkal megakadályozta.
Rábeszélték, hogy tartsa meg az életét jobb időkre és próbáljon menekülni. Gracchus a könyörgőknek végre engedett; előbb a domb északi csúcsán álló Luna templomába menekültek, majd az Aventinus meredek lejtőjén leszaladtak a Tiberis hídjához, a pons subliciushoz, miközben Gaiust az a szerencsétlenség érte, hogy a lábát kificamította.

Az üldözők azonban nyomon követték s hogy egérutat nyerjen, két barátja feláldozta magát érette. Előbb M. Pomponius állta útját az üldözőknek, az Aventinus lábánál, a porta Trigeminánál, majd midőn elhullott, P. Laetorius állott fel a hídon ott, hol egykor Horatius Cocles mondai hőstettét végrehajtotta. Mindhiába.
A menekülő Gracchus most már mindössze hű rabszolgájától, Euporustól követve, elérte a Tiberis túlparti külvárost s mivel az üldözők nyomukban voltak, befutottak a fúriák megszentelt berkébe. Gracchus elhatározta, hogy élve nem kerül a gyűlölt nemesség kezére. A rabszolga előbb őt szúrta le, azután önmagát; ott akadtak rá a holttesteikre.