Következő javaslata, mellyel belenyúlt a senatus kormányzati jogkörébe, már kifejezetten alkotmányjogi jellegű. A provinciák kormányzata eddig a közigazgatás minden ágára nézve a senatus tényleges hatáskörébe tartozott. A senatus döntött évente a fölött, hogy melyik provinciát fogják a consulok, s melyiket a praetorok kormányozni. A senatus bízta meg és küldte ki a kormányzókat. Ez által a provinciák kormányzata s maga a kormányzó teljesen a senatustól vált függővé. Mivel a senatus csakis konzervatív nemesi politika híveinek adott megfelelő megbízatást, a megbízás tényével a kormányzó közvetve függővé vált magától a testülettől s a nemességgel szemben politikai kötelezettséget vállalt.
Ez a tényleges helyzet azután teljesen illuzóriussá tette a magisztrátusok függetlenségét, mert minden becsvágyó, vagy nyereségre éhes politikust a senatus jóindulatára utalt s minden államférfiúnak meg kellett hajolnia a senatus uralkodó pártja előtt. Igaz ugyan, hogy e nagy függőségnek meg volt az az előnye, hogy a senatus biztosítva volt a felelőtlen egyéni vállalkozásokkal szemben. A senatus ily irányú jogköre kizárólag csak a párt és osztályérdekeket szolgálta s a tartományok nyújtotta zsíros koncokat biztosította az uralkodó nemesség számára.

Tény az, hogy a senatus mint testület, sokkal inkább meg tudta ítélni az egyes hivatalnokok rátermettségét, mint a népgyűlés, de viszont szűkebb családi és osztálypolitikát folytatott, amely bizony a legtöbb esetben nem szokott a rátermettségre tekintettel lenni. Most C. Gracchussal a népfelség ideája vált dominálóvá s az új államrendszer élén, hol a senatus befolyása a legminimálisabbra csökkent, független magistratusokra volt szükség, kik népválasztással kerültek hivatalukba, a nép érdekeit képviselik s nem bábjai a senatusnak.
A demokratikus gondolat ezen előtörése hozta magával C. Gracchus javaslatát, mely ugyan a kérdést csak közvetetten oldotta meg, de a nemességet még ebben a felemás formájában is érzékenyen érintette. A javaslat kimondta, hogy a senatus minden évben már a választást megelőzően döntse el, hogy milyen provincián kat fognak a következő évben a megválasztandó magistratusok átvenni. A javaslat intenciói szerint tehát nincsenek tekintettel személyi szempontokra, mert nem tudják előre a választások. kimenetelét.

E rendelkezést a továbbiakra nézve még azzal is alátámasztotta, hogy mellőzendő esetleges személyi intrikákat, ily tárgyú senatusconsultumokkal szemben a tribunok intercessiója érvénnyel nem bír. C. Gracchus azt remélte, hogy a senatus a jövőben személyes érdekektől mentesen kizárólag tényleges szükségesség alapján fog határozni, hogy melyik provinciák legyenek a consuliak s melyek praetoriak.
A javaslat a kitűzött célt nem érte el, mert egyrészt a consul választások túlnyomó a senatus befolyása alatt állottak és ha ez a körülmény nem is forgott fenn, a pályázatokból a legnagyobb valószínűséggel lehetett következtetni a választások eredményére. Ezért azután másodrangú lett az, hogy a senatus a választások előtt, vagy pedig utána dönt a tartományok kérdésében. Másrészt a továbbiakban is egyes proconsulok imperiumát meghosszabbíthatták, vagy utódot nem jelöltek ki s ezáltal a kormányzatot továbbra is megfelelő kezekben hagyták.

Ha a tartományok sorsa előre eldőlt és egy nem várt jelölt jött be, bármennyire is kívánatosnak látszott, hogy egy rátermett jelölt kapjon megbízást, az előzetes döntés következtében ez lehetetlenné vált. C. Gracchus intézkedése ekként minden célszerűsége és indokoltsága dacára féleredményt ért el. Azt az eredményt tudta ugyanis csupán felmutatni, hogy a senatust kormányzati jogkörében korlátozta, de nem érte el a főcélt, a magistratusnak a senatustól való függetlenítését.
Lange helyesen utal arra, hogy Gracchus szándékát csakis akkor tudta volna megvalósítani, ha a provinciák feletti döntést a comitia tributára ruházza át. De éppen ez a körülmény igazolja azt a felfogást, hogy C. Gracchus sem forradalmár belli volt, sem a tyrannisra nem tört. Célja csak az volt, hogy a fennálló alkotmány keretei között a senatus omnipotenciájával szemben, a consulok és praetorok, vagyis a közigazgatási végrehajtó szervek függetlenségét biztosítsa, s ez által egy demokratikus szellemű kormányzatot létesítsen, a kezdeményező tribuni testület és a külső, nemesi befolyástól mentesített comitia tributák útján. A tribun ez irányú törekvéseit a következő korban a vele szemben egyébként nem nagyon lelkesedő M. Tullius Cicero is dicséri.