Ennek a humanitarius politikának a jegyében született meg a lex militaris, a katonai törvény is, amely a gabonatörvényhez hasonlóan taktikailag alkalmas volt arra, hogy a városi lakosságot a tribun reformmozgalma mellé lekötelezze. Ez a katonai törvény két szempontból jelentős. Meghatározta a rendes szolgálati időt, kimondta, hogy senki a tizenhatodik életévének betöltése előtt és a negyvenhatodik életévének betöltése után rendes katonai szolgálatra nem hívható be. Ugyanakkor a törvény kimondta, hogy a katonaságnak a ruházatot ezentúl az állam szállítja és annak értékét nem vonja le, mint az eddigiekben történt, a polgárkatona zsoldjából.

A javaslat Gaiusnak saját tapasztalatain épült fel. Sardiniai questorsága alatt meggyőződhetett arról, hogy mily demoralizálólag hat, ha a katonáknak nincs rendes ruházata és ha a senatus kénye-kedvétől függ, hogy ellátja-e őket ruházattal, vagy sem. Sardiniában ugyanis az utóbbi eset fordult elő. A másik szomorú tapasztalat, amit ott szerzett, hogy bátyjának egészen fiatal korban levő fia, aki katonai szolgálatát folytatta s nyilván a sok nélkülözést és éghajlatot nem bírta ki, meghalt a tartományban.
A javaslat a nép széles rétegeiben kétségtelenül kedvező benyomást válthatott ki. A polgárság már eddig is rossz szemmel nézte azokat az előnyöket, melyeket a latinok élveztek; ezeket ugyanis a második pún háború óta az állam látta el katonai felszereléssel.

Az egyenlő teherviselés szempontjából is haladást jelentett a javaslat, mert az eddigiekben a nemesség visszaélt a katonai szolgálat idejével. A nemes ifjak ugyanis már tizenhét évük előtt megkezdték a szolgálatukat a hadvezér kíséretében (in contubernio) s emiatt szolgálati idejük lényegesen megrövidült s jóval hamarabb pályázhattak a questurára. A törvény ezen két általános rendelkezése mellett közelebbről meghatározta a szolgálati évek számát. Mióta a nagy kiterjedésű és örökké lázongó provinciák állandó hadsereg fenntartását tették szükségessé, a katonai szolgálat nemcsak súlyosabbá vált, hanem a szolgálati évek száma is nőtt.
Az eddigiekben a katona hat évi szolgálat után jogot nyert arra, hogy elbocsátását kérje, de ezáltal természetesen nem menekült attól, hogy adott esetben rendes szolgálatra újból behívható ne legyen. A század közepén a törvényes szolgálati évek maximuma húsz, a lovasságnál tíz év.

C. Gracchus most a szolgálati évek számát leszállította, és meghatározta azon hadjáratok számát, melyek után a katonának jogában állott végleges felmentést kérnie. Sajnos ezen érdekes kérdésnél forrásaink ismét csak hallgatnak. Bármennyire is keveset tudunk erről a törvényről, ebből a kevésből is kitűnik a javaslat szelleme, az a szellem, amelyet a Gracchusok nagy megértő idealizmusa irányoz s amely praktikus vonatkozásaiban is elérte a kívánt hatást, mert biztosította a törvényhozó számára széles néprétegek háláját.