Azok a javaslatok, amelyeket C. Gracchus újraválasztása után, de még első tribunsága alatt keresztülvitt, nagyobbrészt már előzetesen ismeretesek voltak s Gracchus azoknak nemcsak a következményeit fontolta meg, hanem egyúttal az érdekeltekkel is megtárgyalta. Főként az alant felhozandókból tűnik elénk az egész reform jellege, amely az állam életének úgyszólván minden vonatkozását szabályozta.
Gracchus alkotásában nehezen lehet elkülöníteni azokat a törvényeket, melyek tisztán politikai sakkhúzásnak tekinthetők, azoktól, amelyek lényegbevágóak. Egész reformművét dominálólag tölti be annak a tudata, hogy a kormányzó nemesség hatalmát meg kell semmisítenie, mert minden ésszerű és méltányos újításnak az útját állják. Ennek dacára be kell ismernünk, hogy még a politikumtól leginkább áthatott javaslatánál is az általános helyzet megjavítását célzó törekvések vezetik.

C. Gracchus egy más, egy új korszaknak volt a hirdetője, amely a tekintély elve helyett a népszuverenitás újszerű tanát tette uralkodóvá. A fogalom maga ugyan még előtte is homályos s még kevésbé tudja azt megérteni a kormányzó nemesség. A római polgár a törvény előtt egyenlő volt. Jog szerint mindegyik földmíves, vagy hajós számára biztosítva volt az érvényesülés útja a legfőbb állami méltóságokig, a birodalom nyújtotta mérhetetlen meggazdagodásig. Ez a valóságban azonban éppoly kevés gyakorlati értékkel bír, mint ha a világháború utáni munkanélkülieket azzal nyugtatnák meg, hogy számukra nyitva áll az út akár a trösztvezérségig is.
A hanyatló köztársaság időszaka sokban hasonlít a mienkéhez. Hatalmas tőkék halmozódtak fel egyetlen centrumban; az összes emberi javakra azonban rátette a kezét egy kasztszerűen befelé zárkózó nemesség, mely ugyan forma szerint majdnem minden individuális jogot biztosít a tömegek számára, de felszisszen és rettentően méltatlankodik, ha valaki a laissez faire egyedül rájuk-nézve kedvező politikájával szemben a gyengék számára állami beavatkozást sürget. És az uralkodó osztálynak megvan a maga külön ideológiája, melyet ráalkalmazott a tömegre, s melyet, bár érdekei megcsonkításáról van szó, az ügyes politikai propaganda hatása alatt a tömeg is magáévá tesz.
Ezzel azután érthetővé válik, hogy egy M. Octavius, egy Q. Metellus s egy L. Calpurnius Piso tényleg komolyan hittek a maguk igazában s őszintén megbotránkoztak az újító vakmerő felforgató törekvésein. Számukra a gracchusi törekvések esztelenségek, a reformereknek valami betegség meg kellett, hogy zavarja az eszét, hogy ily végzetes törvényeket hoznak. A reformert viszont a régi berendezés bírálatától a régi rend gyűlöletéig csak egy lépés választja el. A gyűlölet pedig nem válogat az eszközökben, a rosszal együtt pusztul el a fejlődés és a küzdelem során mindaz, ami intézményben és tradicióban értékkel bíró.

C. Gracchus kifejezetten görögös kultúrájú ember, aki ebbe a merev római politikai elmaradottságba több szociális megértést igyekezett belevinni az alárendeltekkel, elnyomottakkal szemben és több emberiességet az állami életbe; ezek között első helyen szerepel a polgárok egyéni jogainak megvédése. Ennek a gondolatnak a jegyében gondoskodik az ingyen gabonáról, a katonai szolgálat könnyítéséről, a nyomorgó proletáriátus coloniákba való széttelepítéséről, a vidéki római lakosság felvirágoztatásáról és a szövetségesek egyenjogosításáról; ez a hellén nagy emberi megértés vezeti a provinciák kormányzata és a bíráskodás rendje meghatározásánál. Ezek a gracchusi ideálok, de nem ez a gracchusi politika.
Mindezen ideálok megtorpannak a kormányzó nemesség önzésén, a senatusban összpontosuló ellenálláson. Gracchusnak tehát meg kell küzdenie ezzel a senatussal. A küzdelem hevében még nem tudja, hogy ez a küzdelem, a demokráciának harca a senatussal és az arisztokráciával romba dönti magát a köztársaságot is s a köztársaság bukásával megszűnik a római fajiság is. Vajon ezt akarta-e C. Gracchus? Nem, ő a legitim reformer, csak a nemességet akarta megtörni; visszahozni egy mondai kort, a múltat, mint bátyja; előtte a restitutio ideája állott, a jobbnak képzelt negyedévezred előtti időre, amikor a patriciusok és a plebeitisok közötti nagy ellentét már kiegyenlíttetett. És ebben a nagy ellenmondásban, ebben a nagy következetlenségben van C. Gracchusnak, mint államférfinak a tragédiája. De a történelem az egyes kiválasztottak meggyilkolása után is halad a maga útján.

Gracchus egyéni tragikuma, egy hatalmas demokratikus megmozdulás tragikuma, amely azonban végeredményben lehetővé tette, hogy a római imperium romjain egy nagyobbszerű új európai kultúra alakulhasson ki. Ha ebből a szempontból és nem az individualista felfogás szemszögéből vizsgáljuk a gracchusi mozgalmat, akkor meglátjuk, hogy az egy nagy történelmi átalakulásnak volt az első fázisa, mely forradalmakon, a principatuson, a kereszténységen és a népvándorláson keresztül mentette át az Ókor egyik leghatalmasabb értékét, a görög-római demokráciát az utókor számára.

C. Gracchus volt az, aki ugyanakkor, midőn az Ókor merkantil-kozmopolita áradatának zsilipjeit megnyitotta, a humanitás gondolatát belevetette a napi, gyakorlati politikába.