A pénzembereket vagyon gyűjtésük közben vajmi kevéssé érdekelte a napi politika, de érdekelni kezdte, mihelyt beérkeztek és mihelyt a hatalmon lévő nemességgel érdekeik összeütköztek. A nemesség határozottan előnyben volt velük szemben, mert a senatuson keresztül kezében volt az államhatalom, ellenőrizte a provinciák kormányzatát és csaknem korlátlan befolyást gyakorolt az állam pénzügyeinek vitelére. Már emiatt is előbb-utóbb ennek a két hatalmasságnak össze kellett ütköznie egymással. Hogy a pénzemberek vállalkozásait milyen siker kíséri, az nagy mértékben függ a magistratusok jóindulatától és támogatásától; ezek a nemes urak vezették az adóbérletek, az állami építkezések, szállítások árverését, ezek ellenőrizték az adóbehajtást, az építkezéseket, a forgalmat.

Ez a „jóindulatú támogatás" általában nem is hiányzott, hiszen a kormányzóknak és nagykereskedőknek egy azonos érdeke volt: a provincia lakosságán meggazdagodni. Némelykor azonban akadtak emberségesebb helytartók is, kik a római pénzemberek tartományi, tisztességesnek éppen nem mondható üzleteit megakadályozták és a bérletek bérbeadásánál nem voltak hajlandók megvesztegetés ellenében, a vállalkozókat az állam kárára előnyhöz juttatni.
A senatusban mindig volt akkora politikai bölcsesség, hogy botrányos panamáktól, az adóalanyok teljes megsemmisítésétől tartózkodott s hogy az üzletemberek túlzott követeléseit leszállította, végül pedig a túlságosan sóvár és kíméletlen gyors meggazdagodást meggátolta. A senatus sohasem riadt vissza az élelmiszerár-uzsora letörésétől. Ez volt az alapja a két hatalmasság közötti súrlódásnak, melyet aztán csak kimélyített a pénzemberek általános emberi természetben rejlő nagyravágyása és a nemesség életszintjére való törekvése.

Amennyire igazak voltak a vádak, az uralkodó nemesség korrupcióját, erőszakosságait illetőleg, épen olyan kevéssé állott jogában ezt az ebből a rendszerből élő és meggazdagodó pénzarisztokráciának szóvá tenni. A lovagrend demokratikus követelései erősen hasonlóak a siciliai rabszolgalázadók kívánságaihoz, akik nem a rabszolgaság megszüntetését kívánták, hanem csak az egyensúlyhelyzet megfordulását, hogy uraik helyett ők legyenek az urak s rabszolga-gazdálkodókból legyenek a rabszolgák.
A lovagrend előbb-utóbb rá kellett, hogy jöjjön arra, hogy vagyonát zavartalanul csak úgy növelheti, ha eltávolítja útjából veszélyes és hatalmas vetélytársát, a nemességet. Ezért látjuk a lovagrendet annak a küzdelemnek középpontjában, melyet a római demokrácia az arisztokráciával vívott. Gracchus ezt az ellentétet idejekorán felismerte s annak biztos meglátásával a két társadalmi osztály súrlódását a gracchusi mozgalom javára használta ki.

A forrásaink, — sajnos —, nem nyújtanak kellő támpontot oly irányban, hogy a kölcsönös egymásrautaltság hozta-e létre a fegyverbarátságot C. Gracchus és a lovagrend között, továbbá. hogy a megegyezés milyen formában jött létre. Mire tett ígéretet a pénzarisztokrácia, hogy C. Gracchus egyszerre ilyen szembetünő módon kedvezményezi őket? Gracchus felesége, Licinia, P. Crassus Mucianusnak, Róma leggazdagabb emberének volt a lánya. A Crassusokat mindig a lovagrend élén látjuk..
Az após volt, ki App. Claudius mellett legjobban exponálta magát a gracchusi mozgalom mellett. Közelálló tehát az a feltevés, hogy Gaiusnak rokonsága révén volt meg a kapcsolata a lovagrenddel. Megegyezésnek azonban okvetlenül létre kellett jönnie, legalább is erre mutat C. Gracchus eljárása a lex iudiciaria körül s a lovagrend érdekeinek az az indokolatlanul nagy favorizálása, mely a provinciálisok nagy hátrányára már az ázsiai törvényben is kifejezésre talált.

A lex iudiciaria igazolása azzal vette kezdetét, hogy a nemesi bíróságok minden korrupciója, romlottsága napfényre hozatott. Hivatkozott Gracchus a közelmult két botrányos perére, L. Aurelius Cottáéra és M. Aquiliuséra. Az utóbbiról szólva, rámutatott arra, hogy ez a proconsul egy egész tartományt adott oda V. Mithridatesnek, Pontus királyának, miután ez őt megvesztegette. Az adományt jóváhagyó törvény megtárgyalásánál a tribun szerint a nemesség és nép három frakcióra oszlott: a pártolókat Mithridates király, az ellenzőket pedig a Phrygiára szintén számon tartó Nicomedes bythiniai király vesztegette meg, a harmadik részt azért, hogy hallgatni fog, a hallgatásért mindkét király ágensei megfizették.
A tribun szavai kétségtelenül a tömegre erősen hatottak. Azzal az igazsággal szemben, hogy a senatoriális bíráskodás tarthatatlan, mitsem lehetett felhozni, csakhogy a senatorok helyében az éppúgy érdekelt lovagok elfogulatlanságára még kevesebb biztosíték volt.

A forrásaink a törvényjavaslatot illetően biztos támpontot nyújtani nem tudnak. Livius kivonatolója azt állítja, hogy C. Gracchus 600 lovagot akart felvenni a senatusba s az ekként háromszázról kilencszáz tagúra nőtt testületre akarta bízni a bíráskodást. Plutarchus ugyanezt mondja, azzal a különbséggel, hogy ő csak háromszáz lovagról tud. A többi források csak arról tudnak, hogy C. Gracchus a bíráskodást a lovagokra ruházta át. A források ellenmondása folytán felmerülő ellentétet, bár sokan próbálták megmagyarázni, végérvényesen eldönteni nem sikerült.
A források lényegében két különböző dologról tudósítanak. Az egyik a senatusnak a lovagrendből való paritásos, vagy maioritas alapján történő kiegészítése. A másik a bíráskodásnak a senatorokról a lovagokra való átruházása. Az első terv nem valósult meg, a második igen, aminek számos megbízható igazolása van s legélénkebb bizonyítéka a következő félszázad harca, a nemesség és a lovagok között, mely a köztársaságot alapjaiban megingatta. Hogy erről a döntő fontosságú törvényről Livius kivonatolója és Plutarchus nem emlékeznek meg, az csak felületességüket bizonyítja s gyanút ébreszt olyan irányban, hogy az egész tudósítás rossz értelmezésen alapszik. Mivel azonban a következő időszakban is felmerül az a terv, hogy a senatust kívülállókkal kiegészítsék, a két adat némi alapot nyer.

Ebben az esetben elfogadható az a feltevés, melyet több-kevesebb változtatással elfogadtak, hogy a kétféle tudósítás egy 123-i megbukott, vagy visszavont javaslatra és egy 122-ben hozott lex iudiciariara vonatkozik, mely utóbbi azután félévszázadon át érvényben is maradt. Ennek a feltevésnek elfogadása esetén a dolog akként konstruálható, hogy Gracchus merész kísérletet tett arra, hogy a senatust a lovagrendből kiegészítve, annak a vezetését is magához ragadja.
Ebben az esetben a senatorok és az új senatorok együttesen bíráskodtak volna. Mivel azonban ez a javaslat nem fogadtatott el, vagy pedig semmi kilátás sem volt annak elfogadására, Gracchus javaslatát visszavonta s retorzióképen a következő évben keresztülvitte, hogy a továbbiakban a senatorok kizárásával a lovagok fognak egyedül bíráskodni.

A bíráskodási törvény tehát elrendelte azt ,hogy a bíráskodás a senatoroktól vétessék el és hogy valamennyi bíróságnál a bíráskodást a lovagságra képesített egyén lássa el. Azzal a meghatározással biztosította ezt a tribun, hogy az esküdtek lajstroma évenként a lovag-centuriákból állíttatik össze, akként azonban, hogy oda senatori rendűek be nem juthatnak, — mert bizonyos életkor kikötésével a lovagszolgálatot teljesítő fiatal nemesek is elesnek a birósági tagságtól.
A kijelölendő bírók száma 300 és pedig a lovagrend leggazdagabb tagjaiból; hogy a 400.000 sestertiust kitevő census mikor határoztatott meg, ismeretlen, de minden amellett szól, hogy ez a rendelkezés is C. Gracchustól ered. Mommsen felteszi, hogy az új esküdtek túlnyomó része ez alkalommal főként azokból a gazdag lovagokból került ki, akik Asiában és más provinciákban a legközvetlenebbül érdekeltek voltak és ezért szívügyük volt, hogy a nemesség tagjai felett bíráskodjanak.

A senatus nem tiltakozott a javaslat ellen s nem is tett semmit annak a megakadályozására, hogy Gracchus azt a nép elé terjessze. Bízott azonban ellenagitációja sikerében s főleg számított arra, hogy a nép, — amelyet édes-keveset érdekelt, hogy az egyformán korrupt nemesség, vagy pedig a lovagrend hoz pártos ítéleteket, — a javaslat ellen fog nyilatkozni. Annál erősebb propagandát fejtett ki a lovagrend, amely vágyai netovábbját látta most megvalósulni. Jellemző a nép határozatlanságára, hogy a javaslat egy szótöbbséggel szavaztatott meg.
A tribunnak tehát sikerült a nemességet megaláznia: és büszkén hirdethette a nép ügyének diadalát a nemesség felett. A lovagrend mint mérhetetlen vagyonok ura csaknem a semmiből egyszerre politikailag egyenjogú faktor lett a nemességgel s középosztályt formált a két társadalmi réteg, a plebs és a nobilitas között; az állam mint Varro írja, kétfejűvé vált. Gracchus elérkezett politikai pályafutása zenitjére. Egy néphatározat őt bízta meg azzal, hogy a bírák névjegyzékét állítsa össze, ami eddig, a senatori kormányzat alatt a censoroknak volt a feladata.


A javaslat következményei

Nehéz a hiányos adatok mellett ennek a törvénynek egész horderejét felfogni. Nehéz dönteni, mert bár a következmények tárgyilagos egymásutánja előttünk áll, a lovagrend előretörésében sehogy sem tudjuk látni egy új, frissebb államalkotó elem munkáját, csupán a fejlődés egy elmaradhatatlan mozzanatát, amikor a reformer gazdagok pártja lerombolja ugyan a tradiciókat, ami osztályérdekének a leginkább megfelel, de se a hatalmat átvenni, sem pedig egy új államrendnek felépítését vállalni nem tudja. Még azok is, akik kiemelik a bíráskodási törvénynek demokratikus színezetét, megjegyzik, hogy egy új arisztokráciát teremtett a régi mellé.
A javaslat két szempontból bírálható el: önmagában véve és azon politikai célnál fogva, melyet vele a törvényhozó elérni remélt. Hogy Gracchus a lovagrenddel megegyezett, vagy legalább is annak tagjaival tárgyalásokat folytatott, az ázsiai és bíráskodási törvény után kétségtelennek vehető. Ily nagy, meg nem érdemelt politikai előnyök ellenében ígéretet kellett, hogy kapjon, hogy további reformjait támogatni fogják.
Hogy menynyire fontosnak tartotta e törvény keresztülvitelét s hogy mekkora súlyt helyezett arra, hogy a lovagrend és a nemesség közötti ellentét elmélyüljön, azt cselekvésének tudatossága bizonyítja, de hogy nagystílű elképzelésében mekkora tévedésnek esett áldozatul, akkor, midőn azt gondolta, hogy a korrupt nemesség helyébe a bíráskodásnál sikerült az érintetlen polgári elemet behoznia, azt a következő 30 év megmutatta.

C. Gracchus azt hitte, hogy a római nép ügyéért, a tömegek jólétéért cselekszik, még akkor is, midőn az alkotmány biztosítékára, a senatusra halálos csapást mér. Azt gondolta, hogy egy értékes szövetséges társat nyer, tetterős, fiatal, degenerálatlan elemet, melyik az új, hatalmasabb Róma létrehozásában támogatója lesz.
Az eredmény ennek ellene szól. A politikust ennél a lépésnél magával ragadta a szenvedély és olyan súlyos politikai hibát követett el, melynek szemléleténél a kései utókor történésze gondolkodóba kell, hogy essen, vajon C. Gracchusban meg volt-e egyáltalában a nagy feladatok megoldásához szükséges államférfiúi belátás?
Odadobta a tartományokat egy még a nemesi kormányzóknál is jobban zsaroló társaságnak, mert míg eddig a hivatalnokok működését, ha elfogultan is, de a senatus és a bíróságok ellenőrizték, most már nem volt semmiféle kontrolláló hatalom, mely az üzletemberek egész tartományokat letaroló kiszipolyozását meggátolhatta volna. A lovagtörvényszék, mely nagyvállalkozókból és bankárokból tevődött össze, nem tehette meg azt, hogy saját provinciai megbízottait, üzletvezetőit ítélje el!

Bebizonyosodott, hogy a pénzemberek még könnyebben megvesztegethetők s még igazságtalanabbak, mint a nemesek, akik a római provinciákat a maguk dominiumainak tekintik. Számukra az adószedés kizárólag csak üzlet. Épen ezért az ő részükről belátásosságot kívánni nem lehet, mert csak természetes dolog, hogy azt akarják, hogy legalább is üzleti befektetésük és hasznuk megtérüljön.
Ezzel szemben a nemességnek, minden visszaélése dacára, magasabb kormányzati szempontok által irányított gyakorlata volt, ami egy állam vezetésénél a legfontosabb. Meg voltak a maga évszázadokon keresztül kialakult kormányzati módszerei és rutinja. Eljött rövidesen az ideje annak, hogy a korrupt nemesi bíráskodást rómaiak, provinciálisok egyaránt visszakívánták s megindult a küzdelem azért, hogy a bíráskodás most már a lovagrendtől is vétessék el.

A pártos és igazságtalan ítéletek hosszú sora bizonyítja C. Gracchus nagy tévedését. A rendszer alkonyán, harminc évvel később Róma egyik legideálisabb államférfija, P. Rutilius esett áldozatul ennek az osztálybíráskodásnak, pedig bűne csupán az volt, hogy meggátolta Ázsiában a római kufárok és adószedők garázdálkodásait. De a következő évtizedek még ,egy másik törvény felett is szigorú ítéletet hoztak.
Asia, a birodalom leggazdagabb tartománya, ezen államilag védett rablógazdálkodás következtében annyira meggyűlölte a római uralmat, hogy harmincöt évvel később, mint egy megszabadító istenséget üdvözölte a tartományt birtokába vevő keleti despotát, Mithridatest s bosszúját az Ókor egyik legirtózatosabb vérfüdőjében töltötte ki, melynek sokezer római esett áldozatul.

Gracchusnak a politikai számítása ennek dacára bevált. A benne lobogó gyűlölet rettentő bosszúval vett elégtételt a nemességen. A bitósági törvény a nemességnek soha ki nem heverhető gyöngülését vonta maga után és méltán állítható a tőkés demokrácia következő évtizedek során elért sorozatos győzelmei közül az első helyre.