A provinciai egyenes adókat az eddigiekben kétféle módon szedték be. Az egyik módszer az volt, hogy a községekre meghatározott összeget vetettek ki és azt maguk fizették be. A másik behajtási módot Siciliában és Sardiniában alkalmazták. Itt az adó terméstized volt. Ennek a behajtását adószedőknek bérbe adták. A községek, ha megfelelő ajánlatot tettek, átvehették maguk a bérletet, egyébként az az adóbérlők, publicanusok kezébe kerüli. A bérbeadás a tartományban történt s így a községek könnyen pályázhattak s ha a pályázatot megnyerték, városukat megkímélhették a vexaturáktól és zsarolásoktól. A senatus, midőn az új Asia provinciát felállította, ezt a második adózási rendszert vezette ott be.

A senatus intézkedése a fennálló szokásokhoz mérten a legszerencsésebb volt. Ekkor jött Gracchus javaslata s az adóbehajtás oly módját javasolta, mihez hasonló kedvezésről még a legvérmesebb római tőkés sem álmodozott. Gracchus törvénye elrendelte, hogy a szokástól eltérően az adóbérleteket ne a tartományban, hanem Rómában a censorok adják bérbe.
Az ázsiai községek már a tartományban alig tudtak megküzdeni a portyázó római tőkésekkel, elképzelhetjük tehát, hogy a Rómában való pályázat mekkora megterhelést, mekkora költséget jelenthetett a számukra. Természetes ezek után, hogy az adóbérlők csak a római kapitálisták lehettek, akik, hogy érdekeiket még hathatósabban megvédhessék, apparátusuk, adminisztrációjuk leegyszerűsítése céljából nagy társulatokba tömörültek, melyeknek a jövőben hatalmas politikai befolyásuk lett.

Gracchus a kedvezésben még tovább ment. Törvénye alapján nemcsak a tizedeket, hanem a vámokat, legelőbéreket is az adóbérlőknek adták át behajtásra. A főadókat eddig a helyi magistratusok fizették be a kincstárba, — bár ez a gyakorlatban továbbra is fennmaradt, azzal a különbséggel, hogy sok helyütt kollektíve ők fizettek az adószedőknek, ettől kedve ki voltak szolgáltatva a magánvállalatok önkényének, amelyek valóságos terroruralomra rendezkedtek be a szerencsétlen tartományban.
Gracchus törvénye tisztára politikum: lekötelezni a lovagrendet s megszüntetvén a senatus pénzügyi befolyását Asia provinciára, gyengíteni a senatus uralmát, melynek a továbbiakban már nem áll módjában az adókat mérsékelni, vagy elengedni. Ha sok visszaélésnek, megvesztegetésnek ezzel elejét is vették, ha az államkincstárt és a magistratusokat mentesítették is az adóbehajtások munkaterhétől, kétségtelenül a lovagrendnek méltánytalanul kedveztek és az alárendelteket még fokozottabb kiszipolyozásnak tették ki.
A magánbérleti adószedés semmivel sem olcsóbb az államinál, viszont vállalkozás lévén, minél nagyobb meg nem engedett haszonra törekszik és a tartományi községekre újabb súlyos terheket hárít át. A hátralékok behajtása kíméletlenebb s ha a hátralékos valamelyik római pénzérdekeltség ügynökéhez fordult kölcsönért, azt oly hatalmas kamatra kapja, hogy a kölcsön felvételével sorsa megpecsételtetett.

A javaslat a lovagrendet, mint kedvezményezett osztályt azért erősítette meg, hogy anyagi függetlenségével és befolyásával erő:; ütőkártya legyen a nemesség elleni küzdelmében. Gracchus mindent alárendelt az elérendő célnak. Nem volt arra tekintettel, hogy az amúgy is gazdag tőkéseket meg nem érdemelt újabb előnyökhöz juttatja és nem nézett arra sem, hogy az adóbérletek monopolizálásával még a kormányzók terrorjánál is elviselhetetlenebb kizsákmányolásnak teszi ki a provincia lakóit.
Gracchusnak, mint a reformmozgalom vezérének a tömegek és nem a kiválasztottak érdekeit kellett volna képviselnie, tehát nem a lovagrend, hanem az alárendeltek szempontjait kellett volna figyelembe vennie, mint ahogy tették azt később Rutilius Rufus és Lucullus. Az alárendeltek több üldöztetésnek voltak kitéve, mintha egy zsaroló kormányzó akart volna rajtuk meggazdagodni.

Ezzel szemben Gracchus jobb és erősebb szövetséget nem is kívánhatott a lovagrendnél. Ennek a szövetségnek azonban ára volt. Kétségtelen dolog tehát, hogy Gracchus ennél a törvénynél éppúgy, mint a lex iudiciariánál nem annyira a római demokráciának, hanem inkább a merkantil római nagytőkének a képviselője, szemben az agrárnemesség konzervativizmusával.
Már nem az emberi jogok előharcosa, nem a parasztság vezére, mint bátyja, nem a szövetségesek egyenjogúsításának hirdetője, mint M. Fulvius Flaccus, hanem az uralomra törő Földközi-tenger menti nagytőkéé. Bármennyire is vezéreszméje volt tehát a nép jólétének emelése és gazdasági talpra állítása, a nemességgel szembeni harcban e két javaslatával túllőtt a célon s a következő évtizedek nem adtak neki igazat.

A javaslat ellen a nemesség heves harcot folytatott, ennek egyik bizonysága, hogy a senatus ezzel a javaslattal szemben egy külön javaslatot terjesztett elő, a praetori lex Aufeiát. C. Gracchus ez ellen beszédet tartott és mint a következmények bizonyítják, eredménnyel, mert a saját javaslatából a végén mégis törvény lett.