A bűnvádi perek eredetileg a néptörvényszékek, vagyis a nép egyeteme előtt tárgyaltattak. A jogi érzék fejlődésével a népbíráskodás mindjobban korlátoztatott s úgy bűnvádi, mint polgári peres ügyekben az íélkezés vagy az esküdtszékek, vagy pedig az állandó rendkívüli bíróságok, questiók elé került.

A bíróságoknak tagjai a senatus ezen célra kijelölt tagjai voltak, úgy a magánperekben, mint a questiones extraordiarii-ben és 149. óta a nagyfontosságú questio perpetua repetundarum-ban. A bírákat ú. n. bírói névjegyzékből (album iudicum) választották ki, mely azonos volt a senatusi névjegyzékkel (album senatus). Természetes, hogy ezen újabb bíráskodási rendszer sem vált be, hiszen a bírákból hiányzott a megkívánt pártatlanság. Ennek dacára ókori viszonylatban a római jogszolgáltatás és a büntető-, valamint a magánjog fejlettnek nevezhető.

A köztársasági államrend hanyatlása, a növekvő korrupció és a fékevesztett forumi pártküzdelmek voltak azok a tényezők, amelyek a római törvénykezés nívóját valójában lesüllyesztették és sem Gracchus, sem pedig az őt követő reformerek nem hibásak azért, mert ezeken a bajokon segíteni, a bíráskodást politikai és magánbefolyásoktól függetleníteni nem tudták.

A senatori rend bíráskodása a nemesség legértékesebb privilégiuma volt. Ezeken a bíróságokon keresztül a nemesség valósággal rendelkezett a polgárok életével és vagyonával. Ugyancsak nemes származású politikusok töltötték be többnyire a vádló és védő szerepét is. A politikai jogok kapcsolatban a bíráskodással csaknem korlátlan hatalmat biztosítanak.