15. Aemilius néhány napig nem mozdult. Két ekkora sereg egymással szemtől szemben még soha nem maradt ilyen csendben. Végre midőn fontolóra vett mindent, megtudta, hogy egyetlen felvonulási út maradt csak őrizetlenül, amely Perrhaibián át a Püthion és Petra mellett vezet el; ennek a helynek őrizetlenül hagyása nagyobb reményt ébresztett benne, mint félelmet zord és sziklás volta, ami miatt őrizetlenül maradt. Haditanácsot tartott, és a jelenlevők közül elsőnek Scipio, melléknevén Nasica, Scipio Africanus veje (aki később olyan nagy befolyásra tett szert a senatusban) vállalta a bekerítő hadművelet vezetését. Utána Aemilius legidősebb fia, Fabius Maximus jelentkezett lelkesen, bár még egészen fiatal ember volt. Aemilius boldog volt, és átadott nekik egy csapatot, bár nem olyan nagyot, mint ahogyan Polübiosz állítja, hanem csak akkorát, amekkorát Nasica említ erről a hadműveletről szólván egy királyhoz intézett levelében: a csapat háromezer, légiókon kívüli itáliaiból és a balszárny körülbelül ötezer harcosából állt. Ezeken kívül Nasica magához vette még százhúsz főnyi lovasságát és a Harpalosz vezette thrák és krétai lovasokat.
Nasica ezekkel indult el a tengerpartra vezető úton, és a Hérakleion mellett ütött tábort, mintha hajóra akarna szállni, és úgy keríteni be az ellenség táborát. Amikor a katonák elköltötték vacsorájukat, és besötétedett, Nasica megmondta tisztjeinek az igazat, s éjszaka a tengertől eltávolodva az ellenkező irányba vezette őket, majd a csapatoknak pihenőt adott a Püthion alatt. Itt az Olümposz magassága több mint tíz stádium, amint arról az a feliratos tábla tanúskodik, amelyet az állított fel, aki a hegy magasságát megmérte.

Olümposz tetején, ime, pűthiabéli Apollón
temploma, mit függő ónommal mértem imént meg,
teljes tíz stadionnyi magas, s száz lábnyi ezen túl
négy láb hossz híján, ily magasan meredez.
Eumélosz fia, Xenagorész maga mérte e hosszat:
üdvöz légy te, király, s adj jutalom-javakat!

A geometria tudósai azt állítják, hogy nincs olyan hegy, amely magasabb, sem olyan tenger, amely mélyebb volna tíz stádiumnál, de, úgy látszik, Xenagorasz a hegy magasságát nem felületesen mérte meg, hanem tudományos módszerek alkalmazásával és megfelelő műszerekkel.

16. Nasica itt töltötte az éjszakát. Perszeusz látta ugyan, hogy Aemilius nem mozdul, de nem sejtette, hogy mi van történőben; ekkor jelentkezett nála egy krétai, aki menetelés közben megszökött csapatától, és közölte vele, hogy a rómaiak a hátába kerülnek. Perszeuszt zavarba hozta a hír, de nem riasztotta fel a tábort, hanem Milón vezetése alatt tízezer idegen zsoldost és kétezer makedónt elküldött azzal a paranccsal, hogy siessenek és szállják meg a szorosokat. Polübiosz azt állítja, hogy a rómaiak ezeket álmukban lepték meg, de Nasica szerint heves és veszélyes küzdelem folyt a magaslatokon, ő maga egy thrák zsoldost, aki megtámadta, lándzsájával átütött a mell vértjén, és megölte; majd midőn az ellenséget megszalasztották, és Milón fegyvereit eldobálván, egy szál khitónban szégyenletesen megfutott, Nasica teljes biztonságban üldözte őket, és hadseregével leereszkedett a síkságra.
A zsoldosok futás közben Perszeuszba ütköztek. A király azonnal felszedte táborát és visszavonult, mert nagyon megrémült, és reményei meghiúsultak. Most abba a kényszerű helyzetbe került, hogy vagy Püdna előtt foglal állást, és megkockáztatja az ütközetet, vagy szétosztja hadseregét a városokba, és úgy várja meg az ellenséget, amelyet most, hogy betört már az országba, nagyobb vérengzés és veszteség nélkül nem tudott volna kiűzni. Számbeli fölényben volt viszont az ellenség felett, és katonái készek voltak bátran védeni asszonyaikat és gyermekeiket, ő maga pedig végignézhette minden egyes harci cselekményüket, és részt vállalhatott veszélyeikben. Barátai ezekkel az érvekkel bátorították Perszeuszt, tábort ütött tehát, és előkészületeket tett az ütközetre, megszemlélte a terepet, kiosztotta a vezéri helyeket, hogy a rómaiakat azonnal megtámadja, amint megjelennek. A terep sík volt és alkalmas a phalanxfelvonulásra, amihez tágas és lapos helyre volt szüksége, és a közelben levő dombsor lehetővé tette, hogy az előőrsök és a könnyűfegyverzetűek visszahúzódjanak, s oldaltámadásba kezdjenek. A síkság közepét két folyó szelte át, az Aiszón és a Leukosz, ezek nem voltak nagyon mélyek, mert már nyár vége volt, de a rómaiakat feltételezhetőleg mégis akadályozhatták mozgásukban.

17. Aemilius egyesítette hadait Nasicáéval, és csatarendben levonult katonáival a síkságra az ellenség ellen. Amikor azonban meglátta népes hadállásaikat, elcsodálkozott, megállást parancsolt, és számot vetett önmagával. Fiatalabb tisztjei, akik égtek a harci vágytól, odalovagoltak hozzá és kérték, ne habozzék; különösen Nasica, aki nagyon nekibátorodott az Olümposznál elért sikertől. Aemilius mosolyogva így szólt hozzá: „Ha én a te korodban volnék! De engem az a sok győzelem, amelyből megismertem a legyőzöttek hibáit, visszatart attól, hogy menetelésből egyenesen ütközetbe bocsátkozzam csatarendben álló és felsorakozott phalanxszal.”
Ezután az ellenséggel szemközt álló első soroknak megparancsolta, hogy cohorsokba sorakozva keltsék azt a látszatot, mintha csatára állnának fel, a hátul levők pedig forduljanak vissza, ássanak sáncokat, és üssenek tábort. Így azzal, hogy a leghátsók fokozatosan visszahúzódtak, észrevétlenül felbontotta arcvonalát, és valamennyi csapatát zavartalanul a sáncok mögött helyezte el.
Mikor beállt az éjszaka, és vacsora után pihenőre tértek és elaludtak, az égen magasan járó telihold hirtelen elsötétedett, egymás után mindenféle színben játszott, majd fénye kihunyt és eltűnt. A rómaiak, szokásuk szerint, bronzedényekkel nagy zajt csaptak, hívták vissza a hold fényét, s égő fahasábokat és fáklyát emelgettek az ég felé. A makedónok semmi ilyesmit nem tettek, hanem nagy rémület és zavar fogta el a tábort, és sokan azt suttogták, hogy ez a csodás látomás a király vesztét jelenti. Aemilius nem volt teljesen járatlan és tapasztalatlan a holdfogyatkozások szabályaiban, amelyek a holdat meghatározott időszakonként a föld árnyékával homályba borítják, és mindaddig sötéten hagyják, amíg a hold át nem halad az elsötétített égtájon, és fényét a naptól ismét visszakapja. Minthogy pedig sokat adott a vallásra és szenvedélyesen foglalkozott az áldozással, a jóslással, mihelyt meglátta, hogy a hold visszanyerte tiszta fényét, tizenegy üszőt áldozott fel neki.
Kora hajnalban Herculesnek áldozott húsz ökröt anélkül, hogy kedvező jelet kapott volna; végre a huszonegyediknél megjelentek a jó előjelek, és győzelmet ígértek abban az esetben, ha védekező harcot folytatnak. Százökrös áldozatot és ünnepi játékokat ajánlott fel tehát az istennek, s kiadta a parancsot tisztjeinek, hogy állítsák csatarendbe a sereget, de megvárta, míg a nap a nyugati égboltra ért, és már alkonyodóban volt, hogy ne kelet felől süssön harcoló katonái szemébe; addig sátrában ülve töltötte az időt, ahonnan kilátás nyílt a síkságra és az ellenséges táborra.

18. Alkonyat felé, mint mondják, Aemilius cselt eszelt ki, hogy az ellenséget támadásra bírja. A rómaiak egy kantár nélküli lovat kergettek, és ennek üldözése indította el az ütközetet; mások szerint azonban a thrákok Alexandrosz vezérlete alatt a rómaiak takarmányszállító igásállatait támadták meg, és ezek ellen intézett hétszáz liguriai katona heves támadást. Majd mindkét részről mind többen siettek a harcolók segítségére és vettek részt az ütközetben. Aemilius, mint valami hajókormányos, a két sereg hullámzó mozgásából következtetett a kitörőben levő harc nagyságára, előjött sátrából, és sorra járván a légiókat, harcra buzdította a katonákat, Nasica pedig az elővédcsapatokhoz lovagolt, és látta, hogy az ellenségnek úgyszólván teljes hadereje belevetette magát a közelharcba.
Az első vonalakban a thrákok nyomultak előre, akik, mint Nasica leírja, félelmetes látványt nyújtottak; magas termetűek voltak, csillogó fehér pajzzsal, lábpáncéllal felfegyverezve, fekete khitónt viseltek, és egyenes, nehéz vas harci bárdjukat jobb vállukra vetve rohantak a csatába. A thrákok nyomában a zsoldosok indultak támadásra különféle fegyverzetben, s közéjük vegyültek a paiónok. Utánuk, mint harmadik hadoszlop, válogatott makedón harcosok következtek, bátor, harcra kész ifjak, az egész hadsereg szeme fénye, fényesen csillogó, aranyozott fegyverekkel és vadonatúj bíborköntösökben. Midőn ezek elfoglalták helyüket a csatasorokban, a sáncok mögül előrenyomultak a bronzpajzsosok harcosai; megtöltötték a síkságot vas- és bronzfegyverzetük csillogásával, s a dombok visszhangoztak hangos harci kiáltásuktól. Olyan harci lendülettel és olyan gyorsan rohantak előre, hogy első halottaik a római tábortól alig kétstádiumnyira estek el.

19. Mikor a támadás megkezdődött, megjelent a csatában Aemilius is, és látta, hogy az első sorban álló makedónok hosszú lándzsáik hegyét beledöfik a római katonák pajzsába, és így megakadályozzák őket kardjuk használatában. A többi makedón meg levette válláról kis kerek pajzsát, és mint vezényszóra, előretartott lándzsával fogadta a pajzsos római harcosokat. Midőn Aemilius megpillantotta ezt az áthatolhatatlan pajzsfalat és áttörhetetlen lándzsaerdőt, rémület és félelem vett rajta erőt, mert ilyen megdöbbentő látványban még soha nem volt része; később is gyakran visszaemlékezett ennek a látványnak a hatására. Ennek ellenére sisak és mellvért nélkül ülvén lován, vidám, derűs arccal jelent meg katonái előtt.
A makedónok királya viszont, mint Polübiosz beszéli, az ütközet kezdetén gyáván visszalovagolt a városba azzal az ürüggyel, hogy Héraklésznek mutat be áldozatot, aki pedig nem fogad el gyáváktól gyávaságból felajánlott áldozatot, sem hazug imákra nem hallgat, mert nem igazságos, hogy célba találjon, aki ki sem lőtte fegyverét, vagy hogy győzzön, aki nem tart ki helyén, sem pedig, hogy aki semmit nem tesz, dolgát sikerrel végezze, vagy hogy a gonosz embernek jól menjen dolga. De Aemilius imáját meghallgatta az isten, amikor lándzsájával kezében kért győzelmet és erőt a harcban, s azért imádkozott csata közben, hogy az isten az ő oldalán harcoljon.
Egy bizonyos Poszeidóniosz, aki azt állítja, hogy abban az időben élt és jelen volt ezeknél az eseményeknél, s Perszeuszról több történeti művet írt, azt állítja, hogy Perszeusz nem gyávaságból és nem is azzal az ürüggyel ment el, hogy áldozatot mutasson be, hanem az ütközet előtti napon egy ló lábszáron rúgta, és bár nagy fájdalmai voltak és barátai vissza akarták tartani a harctól, elővezettetett egy igáslovat, ráült, és mellvért nélkül ment csapatai közé az ütközetbe. A körülötte röpködő sok lövedék közül egy vasdárda találta el, nem a hegyével ugyan, de jobb oldalát rézsút olyan erővel súrolta, hogy khitónját felszakította, és testén véraláfutásos zúzódást okozott, amelynek nyomát hosszú ideig viselte. Ezt hozza fel Poszeidóniosz Perszeusz védelmére.

20. A rómaiak megtámadták a phalanxot, de nem tudták áttörni, s ekkor Salvius, a paelignusok vezére, két kézre kapta csapatai hadijelvényét és az ellenség közé dobta. A paelignusok erre, mivel az itáliaiak bűnnek és szentségtörésnek tekintették a hadijelvény elhagyását, arra a helyre rohantak, s a két fél véres tusára kelt. A paelignusok megkísérelték, hogy kardjukkal félreüssék és pajzsukkal feltartóztassák a hosszú lándzsákat, vagy kezükkel megragadva elvegyék ellenfeleiktől, a makedónok azonban két kézre fogták lándzsájukat, támadóik vértjét átdöfték, mert a lándzsák erejének nem tudott ellenállni sem a pajzs, sem a mellvért. Majd a fejük felett dobálták a paelignusokat és a marrucinusokat, akik minden józan megfontolás nélkül, vadállati dühvel tették ki magukat az ellenség csapásainak és vállalták a biztos halált. Mikor így az első sorok odavesztek, a mögöttük állók meghátráltak, de ez még nem volt futás, csak visszavonulás az Olokrosz nevű hegyre.
Aemilius, mint Poszeidóniosz beszéli, megtépte köntösét, amikor látta, hogy a hadsorok ezen a ponton visszavonulnak, és a phalanxszal szemben a római csapatok többi része is meginog, amely ellen sikertelenül rohamoztak, mert a lándzsák hegye bástyaként állt ellen a bárhonnan jövő támadásnak.
De mert a talaj egyenetlen, az arcvonal túl hosszú volt, a pajzsok zárt sorát képtelenség volt fenntartani; mihelyt Aemilius észrevette, hogy a makedónok phalanxán sok nyílás és hézag keletkezik - amint nagy hadseregeknél elő szokott fordulni, hogy a küzdő felek különféle hadmozdulatai közben egyik rész visszavonul, a másik előretör -, gyorsan ott termett tehát és szétvonta cohorsait, kiadta a parancsot, hogy hatoljanak be a résekbe és üresen maradt helyekre az ellenség sorai közé, és ne egyszerre szálljanak szembe az összessel, hanem megosztva és csoportonként ereszkedjenek harcba velük.
Amikor Aemilius tisztjeit, azok pedig katonáikat erre kioktatták, betörtek, bejutottak az ellenség közé, és előbb fedetlenül maradt szárnyukon, majd hátulról támadták meg őket; a lassan széthulló phalanx ereje és egysége azonnal semmivé vált. Így aztán, mivel kisebb csoportokban, ember ember ellen küzdöttek, a makedónok hiába csapdostak rövid kardjukkal a rómaiak szilárd és lábig érő pajzsaira; képtelenek voltak felfogni könnyű pajzsukkal a római kardok súlyos csapásait, amelyek egész fegyverzetükön áthatoltak és testüket érték; így futásnak eredtek.

21. A küzdelem nagyon heves volt; itt veszítette el kardját Marcus is, Cato fia és Aemilius veje, aki kiváló vitézséggel harcolt. Ez a fiatalember gondos nevelésben részesült, s bizonyságot kellett tennie nagyszerű bátorságáról nagyszerű apjának. Ezért úgy vélte, hogy tovább élnie sem lesz érdemes, ha fegyverét élve átengedi zsákmányul az ellenségnek; visszafutott tehát a csatatérre, s ahány barátjával és bajtársával csak találkozott, mindnek elmondta, mi történt vele, s a segítségüket kérte. Ezek sokan voltak, mind bátor férfiak, és a többiek sorai közt utat törve maguknak, a fiatal Cato vezetésével rárohantak az ellenségre. Nagy küzdelem kezdődött, sokat megöltek és megsebesítettek vagy elkergettek közülük, s amikor a helyet üressé és szabaddá tették, hozzáláttak a kard megkereséséhez; midőn végre a sok fegyverzet és holttest alatt elrejtve nagy nehezen rátaláltak, vidáman, harci dalok éneklése közben még hevesebben támadtak rá azokra, akik még ellenálltak. Végül a makedónoknak azt a háromezer főnyi válogatott csapatát, amely a sorokat még mindig fenntartva küzdött, teljesen szétverték.
A többi menekülő között olyan nagy vérengzés támadt, hogy a holttestek egészen beborították a síkságot s a dombok lejtőit, a Leukosz folyó vize pedig, midőn a rómaiak másnap átkeltek rajta, még mindig véresen folyt, mert, mint mondják, az ellenség huszonötezer halottat veszített. Poszeidóniosz szerint a rómaiak közül százan, Nasica úgy tudja, hogy csak nyolcvanan estek el.

22. És ez a nagy küzdelem igen gyorsan eldőlt, mert a harc a nap kilencedik órájában kezdődött, és a tizedik órában már győztek a rómaiak. A nap hátralevő részét üldözéssel töltötték; az ellenséget százhúsz stádiumnyira kergették, és már sötét este volt, amikor visszatértek. A táborszolgák a katonákat mind égő fáklyákkal várták, és hangos üdvrivalgás között vezették őket sátraikhoz, amelyeket fényesen kivilágítottak és borostyán- és babérkoszorúkkal díszítettek fel, de hadvezérükön nagy szomorúság vett erőt, mert alatta szolgáló két fia közül a fiatalabbat, a kedvesebbet sehol nem találták.
A természet ezt a gyermekét tüntette ki mind közül a legbőkezűbben kiváló tulajdonságokkal. Szenvedélyes és becsvágyó ifjú volt, pedig még majdnem gyermek; apja már csaknem lemondott róla abban a hiszemben, hogy tapasztalatlanságában a harcoló ellenség közé keveredett és odaveszett. Kétségbeesésében és fájdalmában osztozott az egész hadsereg; a katonák vacsora közben felugráltak helyükről, fáklyával kezükben futkostak, sokan Aemilius sátrához, mások pedig a táboron kívül a sáncok elé mentek, és ott keresték az első elesettek között. Levertség vett erőt az egész táboron, és az egész síkságot felverték kiáltozásukkal, amint nevén szólították Scipiót; ezt az ifjút kezdettől fogva mindenki csodálattal vette körül, mert a család tagjai között egy sem volt, akiben ennyire keveredett volna a hadiélethez és a politikához való tehetség.
Már késő éjszaka volt, és csaknem teljesen lemondtak róla, amikor visszaérkezett az üldözésből két-három társával együtt az ellenség vérétől borítva, nemes vadászkutyához hasonlóan, mint akit a győzelem mámora túl messzire ragadott. Ez volt az a Scipio, aki, mikor ideje elérkezett, elpusztította Karthágót és Numantiát, s messzire kimagaslott erényével és hatalmával valamennyi akkori római között. A végzet később bosszulta meg Aemilius sikereit, de akkor még megengedte neki, hogy győzelmének örömét zavartalanul élvezhesse.

23. Perszeusz Püdnából Pellába futott; úgyszólván egész lovassága épségben elmenekült a csatából. Mikor a gyalogosok utolérték a lovasokat, gyáváknak és árulóknak nevezték, szidták, és lovukról lerángatták, majd ütlegelték őket. A király megijedt a zavargástól, lovon letért az útról, bíborköntösét levetette, hogy ne legyen feltűnő, s maga elé tette, koronáját kezében tartotta, majd leszállt lováról, és kantárszáron vezette, hogy társaival beszélgessen, de ezek közül az egyik azzal az ürüggyel, hogy saruja kioldódott, és megköti szíját, a másik, hogy lovát itatja, a harmadik, hogy ő akar inni, lassanként otthagyták, és mind elszökdöstek mellőle. Nem is annyira az ellenségtől, mint az ő kegyetlenségétől féltek, mert szerencsétlenségétől lesújtva másra akarta hárítani a felelősséget a vereségért. Midőn éjszaka Pellába érkezett, kincstárosaival, Euktosszal és Eulaiosszal találkozott, akik szemrehányást tettek neki a történtekért, és alkalmatlan időben mondott őszinte szavaikon s tanácsaikon feldühödött, ezért rövid kardjával rájuk sújtott és megölte mindkettőt. Így aztán a krétai Euandrosz, az aitóliai Arkhedamosz és a boiótiai Neón kivételével senki más nem maradt mellette. Katonái közül csak a krétaiak követték, de nem az iránta érzett jóindulatból, hanem mert úgy vágytak kincseire, mint a méh a lépes mézre.
Tömérdek kincset vitt ugyanis magával, s megengedte, hogy a krétaiak serlegeket és vegyítőedényeket vegyenek magukhoz azonkívül egyéb arany- és ezüsttárgyakat ötven talentum értékben. Először Amphipoliszba ment, majd onnan tovább Galépszoszba. Félelme ekkor már kissé alábbhagyott, de vele született és megrögzött rossz szenvedélye, fösvénysége ismét jelentkezett. Sírva panaszolta barátainak, hogy néhány, még Alexandrosz kincstárából származó aranyedényt tévedésből a krétaiak kezére juttatott, és most könnyek között kérte azokat, akiknek a tulajdonába kerültek, hogy pénzért adják neki vissza. Akik jól ismerték, pontosan tudták, hogy krétaiakat akar kijátszani krétai módra, de akik hallgattak rá, és visszaadták a kincseket, rosszul jártak, mert pénzt nem adott nekik, és így harminc talentumot megtakarított magának barátain, bár nem sok idővel később ez is az ellenség kezébe került. Kincseivel ekkor Szamothrakéba hajózott, és ott a Dioszkuroszok szentélyében keresett menedéket.

24. Mondják, hogy a makedónok mindig szerették királyukat; ekkor azonban, hogy támaszuk ledőlt, s vele együtt összeomlott minden, Aemilius kezére adták magukat, és két nap alatt egész Makedonia urává tették. Maga ez a tény is igazolja azok véleményét, akik a történteket a szerencse művének tartják; azt pedig, ami az áldozat közben történt, különös isteni kegynek tartották. Midőn ugyanis Aemilius Amphipoliszban áldozatot mutatott be, a szertartás kezdetekor az oltárt villámcsapás gyújtotta fel, és elhamvasztotta az áldozatot.
De mindent felülmúlt, ahogyan az isten és a jó szerencse tovább juttatta a győzelem hírét; negyednapra azután ugyanis, hogy Aemilius Püdnánál legyőzte Perszeuszt, Rómában, mikor a nép a lóversenyeket nézte, egyszerre csak híre terjedt a nézőtér első soraiban, hogy Aemilius nagy csatában győzött, és meghódította egész Makedoniát. A hír gyorsan terjedt a nép körében is, a nézők hangos tapssal fogadták, és a nap folyamán betöltötte a várost is, de mivel biztos források nem erősítették meg, álhírnek gondolták, így hamarosan szertefoszlott. Néhány nappal később azonban biztos értesülés érkezett, és az emberek azon csodálkoztak, hogy a korábbi híradás, amelyet álhírnek gondoltak, mégiscsak igaz volt.

25. Mondják, hogy az itáliai görögök csatájának híre, amelyet a Sagra folyó mellett vívtak, még aznap megérkezett a Peloponnészoszra, s ugyanúgy jutott el a hír Plataiaiba a médekkel Mükalénál vívott csatáról is. Amikor a rómaiak legyőzték a Tarquiniusokat, akiket hadseregükkel a latinok támogattak, kis idővel később két magas termetű, szép férfit láttak Rómában, akik a hírt a táborból hozták. Ezeket a Dioszkuroszoknak vélték. Aki először találkozott velük a forumon, amint izzadsággal borított lovukat felüdítették, csodálkozva hallotta, amit a győzelemről mondottak. Ezek ekkor állítólag csendesen mosolyogva megérintették kezükkel a szakállát, amely abban a pillanatban feketéből vörösre változott; ezért is adtak hitelt szavainak, s a férfi innen kapta az Aenobarbus melléknevet, ami „vörösszakállút” jelent. Amikor pedig Antonius elpártolt Domitianustól, és nagy háborút vártak Germaniából, Rómában nagy volt az izgalom, és a nép körében egyszerre magától elterjedt a győzelem híre, és Rómában az a szóbeszéd járta, hogy Antoniust megölték, és levert hadseregéből semmi nem maradt.
A hír olyan szilárdnak és megalapozottnak bizonyult, hogy a hatósági személyek közül sokan áldozatokat mutattak be. Midőn azonban keresték, hogy ki terjesztette el, senki nem vállalta, hanem mindenki másra tolta, és a végén az egész szóbeszéd úgy elenyészett a roppant tömegben, mint a végtelen tengerben, mert kiderült, hogy semmi biztos alapja sincs. Így a győzelmi hír a városban gyorsan elcsitult, de Domitianushoz, aki hadseregével útban volt a háborúba, levél és híradás érkezett a győzelemről. Kitűnt aztán, hogy a győzelem és a róla érkezett hír ugyanarra a napra esett, bár a két helyet húszezer stádiumnyi távolság választotta el egymástól. Mindezek jól ismert tények napjainkban.

26. Gnaeus Octavius, Aemilius hajóhadának parancsnoka horgonyt vetett Szamothraké közelében, és bár az istenek miatt tiszteletben tartotta Perszeusz menedékjogát, megakadályozta, hogy a tengeren elmeneküljön. Perszeusznak titokban mégis sikerült rávennie a krétai Oroandészt, egy bárka tulajdonosát, hogy vegye fel kincseivel együtt fedélzetére. Oroandész igazi krétai módjára a kincseket még azon az éjszakán elraktározta bárkáján, Perszeusznak pedig meghagyta, hogy a következő éjjel menjen gyermekeivel és szükséges szolgaszemélyzetével a Démétrionnál levő kikötőbe, s aztán még aznap este elvitorlázott. Perszeusz szánalmasan szenvedett, amikor a várfal egy szűk oldalnyílásán át ő, felesége és kisgyermekei leereszkedtek, akik nem voltak hozzászokva ilyen fáradalmakhoz, de akkor tört csak ki keserves jajveszékelésbe, amikor szóltak neki, mialatt tanácstalanul járt fel és alá a tengerparton, hogy látták Oroandészt elvitorlázni. Közben reggel lett, s Perszeusz, bár észrevették, megelőzte a rómaiakat, és minden reménységétől megfosztva feleségével együtt visszamenekült a falak mögé. Gyermekei Ión kezébe kerültek, aki valamikor régen Perszeusz kedveltje volt, de most árulója lett, kiszolgáltatta őket a rómaiaknak, és ezzel abba a kényszerű helyzetbe juttatta a szerencsétlent, hogy mint a vadállat, amelytől kölykeit elveszik, ő is azok kezére adja magát, akik hatalmukban tartották gyermekeit.
Leginkább Nasicában bízott, és vele szeretett volna beszélni, de Nasica nem volt jelen, s ezért megsiratván balsorsát, fontolóra vette a kényszerű helyzetet, s Gnaeus kezére adta magát. Így aztán nyilvánvalóvá tette, hogy volt benne még egy a kapzsiságnál is nemtelenebb tulajdonság, az életéért való remegés, s ezzel elveszítette még azt az egy dolgot is, amit a végzet meg szokott hagyni azoknak, akikre lesújt: a szánalmat. Perszeusz azt kérte, vezessék Aemilius elé, aki felkelt és barátai társaságában szemében könnyekkel ment eléje, mint olyan nagy ember elé, akit az ég haragjának bosszúja mélyen lesújtott.
Perszeusz azonban, még látványnak is szégyenletes módon, arcra borult előtte, átkarolta a térdét, s nemtelen sírásba és rimánkodásba kezdett, amit Aemilius nem tudott sem elviselni, sem meghallgatni, hanem csak nézett rá fájdalmas és szomorú arccal, s így szólt: „Te szerencsétlen, miért fosztod meg magadat attól, amit legsúlyosabb vádként hozhatnál fel a végzet ellen? Úgy viselkedel, hogy emiatt az emberek méltán gondolhatják, balvégzeted nem érdemtelenül ért utol, és nem mostani, hanem előbbi helyzetedre vagy érdemtelen. Miért csökkented győzelmem érdemét, és teszed sikeremet kisebbé azzal, hogy magadat a rómaiak nemtelen és érdemtelen ellenfelévé aljasítod? A rómaiak szemében a vitézség megszerzi az ellenség megbecsülését a szerencsétlen sorba kerültekkel szemben is, de a gyávaságot akkor is megvetik, ha jó szerencsét hoz valakinek.”

27. De azért felemelte Perszeuszt, és jobbját nyújtotta neki, majd átadta Tuberónak, s aztán fiait, vejeit és fiatalabb tisztjeit bevezette sátrába, ahol hosszú ideig csendben gondolataiba merült, s már mindnyájan kezdtek csodálkozni, amikor a következőket mondotta nekik az emberi sorsról:
„Illik-e bárkihez is, hogy jelenvaló szerencséjében elbizakodjék, mert egy várost, népet vagy királyságot meghódított? Vagy a szerencse forgandósága mindenkinek, aki háborúba kezd, okulásul szolgálhat-e arra a közös gyengeségünkre, hogy semmi nem tartós és állandó? Mert hogyan érezheti magát bárki is biztonságban, mikor még a másokon aratott győzelem is arra kényszerít bennünket, hogy féljünk a sorstól, és az örömöt is keserű szájízzel fogadjuk, ha fontolóra vesszük, hogy a szerencse forgandósága majd ezt, majd azt az embert részesíti kegyeiben? Nézzétek Alexandrosz utódját, aki feljutott a hatalom legmagasabb csúcsára, és a legnagyobb erő birtokában volt, s mégis egyetlen óra leforgása alatt lábatok előtt hevert; és királyok, akiket nemrég még sok-sok ezer lovas és gyalogos katona vett körül, most a mindennapi ételt és italt ellenségeik kezéből kénytelenek elfogadni. Hiszitek-e, hogy van olyan állandó szerencse, amely kiállja az időt? Vessétek el tehát, fiatal barátaim, a győzelem felett érzett hiú büszkeséget és fennhéjázást, s gondoljatok alázatosan a jövőre, amikor majd a végzet kitölti bosszúját minden ember jelenvaló szerencséjén.” Még sok más ehhez hasonlót mondott Aemilius, majd elbocsátotta a fiatalembereket, akiknek fennhéjázását és gőgjét mélyenjáró szavaival, mint valami zablával, megfékezte.

28. Ezután pihenőt adott hadseregének, ő maga pedig elindult Görögország meglátogatására; közben dicséretre méltó és nemes elfoglaltsággal töltötte idejét. Ahova csak ellátogatott, felkarolta a népet, helyreállította az alkotmányt, és ajándékokat juttatott a városoknak, némelyeknek gabonát a királyi magtárakból, másoknak olajat. Olyan bőséges készleteket talált, mint mondják, hogy hamarabb fogytak el a kérelmezők, mint a készletek.
Delphoiban látott egy fehér márványkövekből emelt négyszögletes oszlopot, amelyre Perszeusz aranyozott szobrát készültek felállítani, s elrendelte, hogy a saját szobrát állítsák fel helyette, mert méltányosnak tartotta, hogy a legyőzöttek helyét a győztesek foglalják el. Olümpiában állítólag ő tette azt a később annyiszor megismételt kijelentést, hogy Pheidiasz Homérosz Zeuszát mintázta meg.
Amikor Rómából egy tíztagú követség érkezett, visszaadta a makedónoknak országukat és városaikat, hogy éljenek szabadon saját törvényeik szerint; évenként száz talentum adót kellett fizetniök a rómaiaknak, de ennek a kétszeresénél is többet fizettek királyaiknak. Mindenféle versenyjátékot rendezett és az isteneknek áldozatokat mutatott be; ilyenkor ünnepségeket tartott és lakomákat adott, amelyek költségeinek fedezésére a királyi kincstárat vette igénybe. Minden esetben annyira vigyázott a rendre és az illendőségre, a helyek kijelölésére, s vendégei fogadásánál olyan bölcs tapintattal és figyelemmel járt el, s annyira megadta mindenkinek az őt megillető tiszteletet és elismerést, hogy a görögök csodálták, hogyan fordíthat figyelmet az ilyen gyermekes hiúságokra és tarthatja meg az illendőség szabályait a legkisebb dolgokban is az a férfiú, aki olyan fontos államügyeket intéz. Annak azonban nagyon örült, hogy a jelenlevőknek a sok és fényes előkészület közepette is az ő megpillantása jelentette a legkellemesebb élvezetet és látványt.
Azoknak, akik figyelmét megcsodálták, azt mondta, az elme ugyanolyan felkészültségére van szükség egy csata vagy egy lakoma megrendezéséhez, hogy a csata minél félelmetesebb legyen az ellenségnek, a lakoma pedig minél kellemesebb a vendégeknek. De a legnagyobb dicsérettel nemeslelkűségét és fennköltségét emlegették, mert a királyi kincstárban felhalmozott tömérdek aranyra és ezüstre rá sem akart nézni, hanem átadta a quaestoroknak és az állami kincstárnak. Csak azt engedte meg fiainak, akik tudománykedvelő fiatalemberek voltak, hogy válasszanak a király könyveiből, a személyes vitézség megjutalmazásakor pedig egy öt font súlyú talpas ezüsttálat adott vejének, Aelius Tuberónak. Ez volt az a Tubero, akiről már említettük, hogy tizenhat rokonával együtt lakott egy kis birtokon, s mind annak a jövedelméből éltek. Azt mondják, hogy ez volt az első ezüstedény, amely az Aeliusok birtokába került, mégpedig az erény és vitézség révén; mind ez ideig sem feleségük, sem ők maguk nem voltak semmiféle ezüst- vagy aranytárgy birtokában.

29. Miután mindent jól elrendezett, búcsút vett a görögöktől, és figyelmeztette a makedónokat, hogy ne feledkezzenek meg arról a szabadságról, amelyet a rómaiak adtak nekik, s őrizzék meg a törvények tiszteletével és jó egyetértéssel; majd Épeiroszba vonult, mert a senatus úgy rendelkezett, hogy azok a katonák, akik vele együtt harcoltak Perszeusz ellen, megsarcolhatták az ottani városokat. Mivel egyszerre és váratlanul akarta őket meglepni, minden városból maga elé rendelt tíz vezető férfiút, és megparancsolta nekik, hogy a kijelölt napon szolgáltassanak be minden ezüstöt s aranyat házaikból és templomaikból. Mindegyikkel elküldött egy szakasz katonaságot egy centurióval, hogy kutassák fel és vegyék át az aranyat.
Mikor a kijelölt nap elérkezett, a római katonák egy és ugyanazon időben rátörtek a városokra, valamennyit felprédálták és kifosztották, úgyhogy egyetlen óra alatt százötvenezer ember esett rabszolgaságba, és hetven várost prédáltak fel; mégis ebből a nagy közrablásból és általános pusztulásból egy-egy katonának csak tizenegy drakhma jutott. Mindenki meg volt döbbenve a háború végén, hogy egy egész nép teljes vagyonának elrablásából csak ilyen kevés haszon és nyereség jutott.



Folytatás: Aemilius Paulus 3. rész